Sena Dagadu: A zenének gyógyító ereje van

– Bemutatná nekünk röviden az országot, ahol született?

– Azt szokták mondani, hogy Ghána Afrika kapuja. A ghánaiak nagyon barátságosak, sok népcsoport lakik ott, nyelvében és kultúrájában is nagyon sokszínű a szülőhazám. Ghána, a kontinens fekete csillaga volt az első afrikai ország, amelyik függetlenné vált.

– Úgy tudom, hogy a névadásnak sajátos hagyományai vannak ott.

– Ghánában nagyon fontos az ember neve, a gyereket a születése utáni hetedik napon nevezik el. A névadási szertartáson részt vesz egy olyan valaki, akinek a nevét a gyermek viselni fogja. Először a baba fülébe súgják ezt a nevet, majd bemutatják őt Istennek, a világnak és a családnak. Különféle szimbolikus cselekedetekkel mutatják meg az újszülöttnek, mit kell majd tennie, hogy meg tudja különböztetni egymástól a jót és rosszat.

– Az Ön nevének is van valamilyen különleges jelentése?

– A Sena név annyit tesz, hogy Isten ajándéka vagy Isten ad.

– A zenével hol találkozott először?

– Nem vagyok tanult zenész, de már óvodáskoromtól szívesen szerepeltem a színpadon. Sokáig nem is gondoltam, hogy ez lesz a hivatásom. Emlékszem, édesanyámmal és a nagymamámmal gyakran énekeltünk, csak úgy, a magunk örömére.

– A Katolikus Egyházzal miként került kapcsolatba?

– Ghánában jártam iskolába, az angolt követő ottani oktatási rendszer szerint egy bentlakásos lányiskolába. Nagyon szigorú intézmény volt. Ott találkoztam először a hittel, az iskolát ugyanis nagyon kedves apácák vezették, különösen az egyikük volt nagy hatással rám. Ebben az időben kezdtem rendszeresen misére járni. Később is sok mindenben támaszkodtam arra a lelki gazdagságra, amit ott kaptam.

– Volt valamilyen különleges istenélménye?

– Egyszer majdnem belefulladtam a tengerbe. A barátnőimmel hárman fürödtünk, amikor egy váratlanul megjelenő örvény beszippantott bennünket. Csak a csodával tudom magyarázni, hogy az ijedtség ellenére nyugodtak maradtunk, és végül ki tudtunk jönni a vízből. Más drámai esemény nem volt az életemben, ám nemrég újra megtapasztaltam, hogy Isten vigyáz rám. Húsvétkor került sor a Városligetben a The Passion előadásra, ahol olyan kortárs magyar dalokat kellett énekelnem, amelyeket előtte nem nagyon ismertem. Mária szerepét kaptam, ami nagy felelősséget jelentett, különösen annak fényében, hogy a legkedvesebb imám az Üdvözlégy, Mária.

Úgy érzem, a Szűzanyával különleges kapcsolatban vagyok. Tisztelettel és alázattal készültem az előadásra, ám azt kezdtem tapasztalni, hogy sokan megkérdőjelezték az alkalmasságomat erre a szerepre. Ez rendkívül megrendítő volt számomra, még az is megfordult a fejemben, hogy lemondom a fellépést.

Ezután azonban váratlanul sokan kiálltak mellettem, köztük a Katolikus Egyház képviselői is. Végül sikeres lett az előadás, számomra is felemelő érzés volt ez.

– Tizennyolc éves korában költözött Magyarországra. Miért hozta meg ezt a döntést?

– A szüleim választási lehetőséget kínáltak fel nekem: vagy Ghánában járok egyetemre, vagy itt tanulok tovább. Nagyon kíváncsi voltam Magyarországra, érdekelt a kultúra, és a nyelvet is szerettem volna jobban megtanulni. Többször jártam gyerekkoromban a nagymamámnál Göncön, az itt töltött időszakokra nagyon szívesen emlékszem vissza. Végül – édesapám unszolására – Magyarországon oda iratkoztam be, ahová a nővérem járt: egy angol nyelvű egyetemre, ahol pénzügyi, gazdasági és marketingismereteket tanultam.

– Hogyan kapcsolódik ez a zenéhez?

– Hát, nem sok mindenben. Amikor Magyarországra kerültem, úgy másfél évig nem nagyon találtam a helyem, nem igazán tudtam, mit is kellene csinálnom. Az energiáimat először abban vezettem le, hogy naplót írtam. Volt e szövegek között minden, versek is. Egy jó ismerősöm megnézte, és rögtön megjegyezte: ezek bizony kész dalszövegek, csak zenét kell keresni hozzájuk. Nem sokkal ezután történt, hogy valaki az utcán a kezembe nyomott egy szórólapot, amely egy olyan bulira hívott, ahol több DJ és rapper egymásnak adogatta a mikrofont, ami egyszer csak a kezembe került. Nem emlékszem, hogy mit énekeltem, de úgy tűnik, mindenkinek tetszett. Kiderült, hogy azoknak, akikkel együtt énekeltem, volt egy stúdiójuk, én meg két nap múlva azon kaptam magam, hogy az Est End stúdióban zenészekkel vagyok körülvéve. Egy évvel később pedig már saját lemezem volt. Bármilyen műfajban, bármelyik zenekarral szívesen dolgoztam együtt.

– Két gyermek édesanyja, és a férjével egy csapatban, az Irie Maffiában énekel.

– Volt, aki óvott attól, hogy együtt dolgozzunk a férjemmel, de nekünk ez nem jelent problémát, sőt, segítjük, támogatjuk egymást. A közös múlt vezetett a közös jelenhez.

– Miért jó ezen a pályán lenni?

– Mondhatnám, hogy nem tudom, hogyan jutottam idáig, de azóta is

érzek, figyelek és hallgatok. Nyitott vagyok az emberekre, úgy gondolom, hogy a zenének gyógyító ereje van.

Ezt próbálom felerősíteni. A zenélés minden pillanatát igyekszem megélni.

– És hogyan éli meg az anyaságot?

– A hitemből fakadó erőre is nagy szükségem volt, mert a várandósságaim alatt szinte végig színpadon voltam. De a zene is sok energiát ad. Ezt nehezen lehet megmagyarázni annak, aki nem tapasztalta meg. Még akkor sem fáradtam el, ha megterhelő volt egy-egy fellépés. Ugyanez érvényes az anyaságra is: nagyon sokat adok, és nagyon sokat kapok tőle.

– Mi kell ahhoz, hogy az ember ne szálljon el a sikertől?

– A neveltetésem és a múltam is segít abban, hogy emberi tudjak maradni. A ghánai utazásaim mindig megerősítenek abban, hogy a másokra irányuló figyelem, a tisztelettudó magatartás erősödjön bennem. Úgy érzem, kiváltságos életet élek. Másoknak erre nincs lehetőségük, de ennek ellenére boldogok, és azt a keveset is megosztják, amijük van.

A ghánai hazautazások mindig emlékeztetnek arra, hogy ki vagyok, és honnan jöttem.

– Ön sokszor áll fontos társadalmi ügyek mellé. Miért tartja ezt fontosnak?

– Nem nehéz segíteni, elég az arcomat és a hangomat adnom. Szívesen állok a jó ügyek mellé. Erős bennem az empátia, szívesen segítek, sőt, ezt a kötelességemnek érzem. 

– Hogyan fogadta a felkérést az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hírnöki feladatára?

– Először nem teljesen voltam tisztában azzal, mit is kell majd csinálnom. Úgy érzem, ez egy visszajelzés Istentől, hogy jó helyen vagyok. Nem vagyok fegyelmezett katolikus, de az imáimmal, a jelenlétemmel, az energiámmal és a szolgálatommal igyekszem előmozdítani az elfogadást és a szeretetet. Bátran és nyitott szívvel tudok a kongresszus üzenete mellé állni.

– Ez egy nemzetközi esemény. Két kultúra gyermekeként hogyan tekint a kongresszusra?

– A zárómisén én is énekelni fogok. Sokat gondolkodtam azon is, hogy milyen nyelven szólaljak meg. Hogyan készüljek erre az alkalomra? Úgy gondolom, hogy

azt a szeretetnyelvet kell elővarázsolnom magamból, amit mindenki ért, nem csak a katolikusok.

– Önt bátran nevezhetjük a találkozás emberének. Mi kell a jó találkozáshoz?

– Először is az, hogy ne legyenek elvárásaink. Elég csak jelen lenni a pillanatban, azokra figyelve, akik éppen mellettünk vannak, és a szemükbe nézve megélni a találkozást.

– Mi a Covid utáni üzenete?

– Azt hittem, hogy a járvány erősíti majd az összefogást, hogy nyugodtabbak, együttműködőbbek leszünk. Úgy tűnik, nem ez történt, mintha minden összezavarodott volna. Azt megtanította nekünk a járvány, hogy a terveink nem feltétlenül valósulnak meg. A múltba menekülés éppen úgy helytelen magatartás, mint az, ha valaki előreszalad a jövőbe. A mindennapi találkozásokat, az apróbb pillanatokat – a gyermekünk mosolyát vagy egy erdei sétát – kell nyitottan megélnünk.

Lejegyezte: Baranyai Béla

Fotó: Lambert Attila

Magyra Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i összevont számában jelent meg.