Senki sem fukarkodik jó szóval – Szeretetből szőtt csodavilág Ipolytölgyesen

Kedd reggel, 8 óra 52 perc. A kitűzötthöz képest kis csúszással ugyan, de sikerült elindulni, ami három, hat éven aluli gyerekkel talán nem is olyan rossz eredmény, főleg a nyári szünetben. A Börzsönybe tartunk: Ipolytölgyesre, a Katolikus Szeretetszolgálat Szent Erzsébet Otthonába. Az utolsó félóra nehezen telik, a gyerekek egyre türelmetlenebbek, én pedig egyre izgatottabb vagyok.

Egy kedves ismerősöm, Zita invitált az otthonba, és útközben jövök rá, tulajdonképpen azt sem tudom, mire vállalkozom. Lopva nézegetem a telefonom kijelzőjén az intézet honlapját, ahol – azt írják – százötven középsúlyos értelmi sérült és súlyos, halmozottan sérült ember él. Mély levegő, a tükörből a gyerekeimre, aztán a férjemre pillantok.

Fel vagyok készülve erre? Fel lehet készülni erre egyáltalán?

Nincs idő gondolkozni, bekanyarodunk a faluba, és mielőtt odaérnénk a Kossuth Lajos utca 32. szám elé, megpillantjuk az otthon lakóinak és ápolóinak egy csoportját. Sétálnak. A legtöbben kerekesszékből nézelődnek, az autó ablakán keresztül egy vidám társaságot látok. Nemsokára megismerhetem őket.

Az otthont könnyű megtalálni, éppen szemben van a katolikus templommal. Kiszállok, integetünk – a családom a hőség elől az erdő felé veszi az irányt –, majd rövid adminisztráció a portán, és már bent is vagyok. Zita már messziről üdvözöl, „Nem maradtál le semmiről!” – mosolyog, és bemutatja a mellette álló családtagjait: lánya, Kinga kezében fényképezőgép, Gábornál, a vejénél videókamera. Elindulunk, a kis csapatot az intézet vezetője, Szalai Zsuzsanna vezeti körbe a helyszínen, és mesélni kezd.

Elsőként Vikiről, aki tízéves volt, amikor meghalt az édesanyja; családtagjai ekkor kezdtek el olyan helyet keresni számára, ahol az állandó felügyeletet igénylő gyerek biztonságban élhet. A kislány mára harminchét éves hölgy lett, ő Zita keresztlánya. Így kerülünk most ide: Zita ötlete volt, hogy készüljön egy kisfilm a fennállásának 35. évfordulóját ünneplő intézményről, ami Viki számára több mint huszonöt éve az otthont jelenti.  

„Sok fiatal valamilyen speciális bentlakásos iskolából került hozzánk, mások közvetlenül a családból érkeztek. Igény van bőven” – meséli az intézményvezető, Zsuzsa. A százötven férőhelyből most száznegyvennyolc van betöltve, de a hiányzó két helyre is megvannak már a jelentkezők.

Ők három hónap próbaidővel kezdenek, akárcsak egy munkahelyen, amit aztán még három hónappal meg lehet hosszabbítani.

Saját maga és a többi gondozott miatt is fontos látni ugyanis, hogy az újonc be tud-e illeszkedni.

Miközben Zsuzsa mesél, bejárjuk az épületet. „Sajnos liftünk nincs, nem is lesz. Úgy volt, hogy építünk, Belgiumból kaptunk rá tízmillió forint támogatást, de kiderült, hogy a beruházás négyszer ennyibe kerülne.” Lift helyett végül akadálymentes, liftes buszt vásároltak az adományból, amivel a kerekesszékes lakókat szállítani tudják. Elsőként a Foglalkoztató Házba lépünk; mögötte üres telek áll, ahová egy új épületet szeretnének majd építeni. „Ha a Jóisten megsegít, egy ötven férőhelyes lakócentrumot hoznánk létre, így az emeletről mindenki lekerülhetne a földszintre.” Jelenleg a kerekesszékesek a földszinti szobákban laknak, az emeleten pedig azok, akik tudnak járni.

Az idősödéssel azonban nekik is egyre nehezebben megy a mozgás, az állapotromlás nagy kihívás elé állít gondozottat és gondozót egyaránt. 

Zsuzsa nem szeret a problémákról, nehézségekről beszélni. „Minket a tenyerén hordoz a Jóisten, nincs okunk panaszkodni” – beszélgetésünk során többször is elhangzik ez a mondat. Zsuzsa úgy fogalmaz, biztos abban, hogy az otthon védőszentje, Szent Erzsébet közbenjár értük: „Érzem, hogy fentről segítenek, mert látják, hogy a támogatást jó célra, a ránk bízottakra fordítjuk, és azon vagyunk, hogy jobb életük legyen.” Az intézmény állami normatívából, a Katolikus Egyház támogatásából, valamint a térítési díjakból tartja fent magát – az összeget bérköltségekre, étkezésre és működési kiadásokra fordítják.

Fejlesztésre nem sok pénzük marad, pedig az épületben mindig akad felújítani való, és álmokból sincs hiány.

Kérdésemre, hogy mi hiányzik leginkább, Zsuzsa elsőként az emberi erőforrást említi: sokan, szám szerint száztizenheten dolgoznak az otthonban, de nagy szükség lenne még elhivatott munkatársakra, jelenleg gondozót és fejlesztőpedagógust is keresnek.  

„Hál’ Istennek sok jó ember támogat minket az országból, és vannak holland, belga és német barátaink is, akik minden évben eljönnek, velünk töltenek néhány napot.” Marie-Rose és John Belgiumból pedagógusként látogattak el az otthonba harmincnégy évvel ezelőtt, azóta visszajárnak, és az otthon támogatóiként 2019-ben ők lettek a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által alapított Szent Erzsébet rózsája-díj kitüntetettjei. Magyarországról is rendszeresen érkeznek önkéntesek: a hévízgyörk-bagi és a kókai egyházközségek tagjai, a csapodi betlehemesek, valamint Hortobágyi Arnold atya, aki Pannonhalma környékéről minden évben elhozza a hittanosokat és a bérmálkozásra készülőket az otthonba.

Zsuzsa a rengeteg élményről és programról mesél, amit a gondozottakkal nap mint nap átélnek, és saját szemünkkel is láthatjuk a mesebelinek tűnő, színes világot, amelybe a Foglalkoztató Házba lépve csöppen az ember.

Kicsit sajnálom, hogy a gyerekek nincsenek velem, biztos azonnal bekapcsolódnának a festésbe, gyöngyfűzésbe, agyagozásba. A háttérben Halász Judit éneke szól, a lakók pedig szorgosan alkotnak.

„Zsuzsa néni, Zsuzsa néni!” – többeknek azonnal fontos kérdezni vagy mondanivalójuk van, ahogy megpillantják Zsuzsát, ő pedig mindenkinek mosolyogva, türelmesen válaszol. Egy kislány – később megtudom, húszéves elmúlt már – a mamáját hívja, ő a kivétel, aki most vigasztalásra szorul. A többiek mosolygósak, vidámak. Néhányukkal én is kezet fogok, van, aki a nevemet kérdi, és akad, aki szó nélkül megölel. Andrást, akivel hosszabban is beszélgetünk, az is érdekli, honnan érkeztem. Amikor meghallja, hogy Diósdon lakom, rávágja: „Ismerem! Érd mellett van.” Elmeséli magáról, hogy szerzetes szeretett volna lenni, de aztán ide, Ipolytölgyesre – így mondja – vezette az Isten. Andris szolgál az otthon kápolnájában, és ő a főministráns a szemközti templomban. Öt éve, az intézmény alapításának harmincadik évfordulóján tartott ünnepi szentmisén ott állt Beer Miklós püspök atya mellett.

Miklós püspököt többen is emlegetik, a barátjuknak nevezik, és már nagyon várják, hogy idén is meglátogassa őket. Hamarosan sor kerül majd erre, mert idén is ő celebrálja a jubileumi – az alapítás 35. évfordulóját ünneplő – szentmisét, amit egy családi nappal egybekötve tartanak július 24-én. A programra már javában zajlik a készülődés, a kézműves műhelyekben – minden szobában más-más technikával dolgoznak a lakók és az őket felügyelő, segítő terápiás munkatársak – épp a vendégek ajándékai készülnek: gyönyörű kerámiavirágok és szőttesek. A kézzel formázott agyagot saját kemencében égetik ki, ezt is adományból sikerült vásárolni néhány évvel ezelőtt.

Az intézmény korábban gyermekotthonként működött. Sokan vannak itt, akik kisgyermekként kerültek ide, de a felvételi kritérium most már a tankötelezettség végét jelentő tizenhat éves kor. „Balázska is kisfiú volt, amikor hozzánk került, aztán most már kész férfi” – nevet össze Zsuzsa az egyik asztalnál dolgozó halmozottan sérült lakóval. „Hány éve van itt a Márti? Nézzétek, Ibolya is milyen ügyes meg a Gyurika is!” – Zsuzsának mindenkihez van kedves, biztató szava. De ő sem marad dicséret nélkül: „Szép a kezed!” – mondják neki többen is, és a nyárra élénk színűre festett körmeit nézegetik. Ezen a helyen a legapróbb változás sem kerülheti el a figyelmet, és ami a legjobb:

senki sem fukarkodik jó szóval, nem hord álarcot, nem szégyelli megmutatni az érzéseit. Egy őszinte, gyermeki világba érkeztem.

Közben a folyosón keresztül a pavilonba jutunk, itt van Zita keresztlánya, Viki szobája is. Zsuzsa elmeséli, hogy amikor Viki gyerekként az otthonba érkezett, nagyon ismerős volt neki a kislány arca. Úgy érezte, találkozott már vele, és ez a megérzés Viki kórtörténetét látva bizonyosságot nyert. A kis Viki kétéves kora körül agyhártyagyulladást kapott, és a váci kórházba került. Épp itt dolgozott akkor Zsuzsa, aki aztán kórházi tartózkodása alatt gondozta a kislányt. Szinte hihetetlen, de Zsuzsa évekkel később felismerte Vikit, aki kedves természete miatt azóta az otthon egyik „arca”.

Viki 1983-ban nyitott hátgerinccel született, édesanyja a barátnőjét, Zitát kérte fel a keresztanyaságra. Zita a lányaival gyakran meglátogatta a családot. „Akkor még nem ismertük az érzékenyítés fogalmát, de fontos volt nekem, hogy a gyerekeim lássák és hozzászokjanak, hogy nem mindenki egészséges. A segítés és az elfogadás így természetessé vált számukra.”

Belépünk Viki szobájába, melyen Anitával osztozik. A két lány izgatottan ül a helyiség közepén; nagy pillanat ez az életükben: interjút adnak. „Szeretettel köszöntünk benneteket! Ez a mi szobánk, egy gyönyörű szép szoba, a sárga pavilon lakói közül mi lakunk benne” – vág bele Viki, és elmeséli mennyire szeret itt lenni Anitával. „Tévézünk, viccelődünk, nevetünk, olvasunk” – sorolja. Hamar kiderül, hogy Viki nagy zenerajongó.

Elmeséli, sokszor álmodja, hogy színpadon áll a kedvenc együttesével, és közösen énekelnek. Amikor meghallom Vikit énekelni, úgy érzem, ez egyáltalán nem elérhetetlen álom.

Anita kezében két gyerekkönyv: „A kutyásat olvasom most, utána meg a macskás fog jönni” – mondja, majd hirtelen témát vált. „Kétszer jártam a 10. osztályt, és engem ott tizenhárom évig ütöttek, vertek, leforráztak.” Úgy érzem, mintha csak erre a pillanatra várt volna, kiszakadnak belőle a fájdalmas emlékek. A régi iskolájáról mesél, ahol a felügyelőiket hiába kérlelték, télen sem szárították meg a gyerekek haját, azt mondták nekik, megszárad magától, vegyenek fel sapkát. „Mondtam anyámnak meg papának, hogy én nem bírom itt tovább, vigyetek Ipolytölgyesre.”

Közben Viki megmutatja az oklevelét, amit az egyik farsangi bálon rendezett zenei vetélkedőn nyert, aztán fényképek is előkerülnek az ágyuk feletti dobozokból. Az egyiken Viki egy motoron ül: a mozgáskorlátozott lánynak óriási élményt jelentett, amikor egy alkalommal az énekes Delhusa Gjon eljött hozzájuk a motoros barátaival, és elvitték egy körre az otthon lakóit.

A lányok lelkesen mesélnek a bogácsi nyaralásokról, ahol akadálymentes jurtában tölthetnek el néhány napot minden évben: „Körbe-körbe karikáztam az egész jurtát” – nevet Viki, csak azt sajnálják nagyon, hogy idén ez a pandémia miatt elmarad. Aztán megtudjuk, hogy a Fogiban – így hívják a lakók a Foglalkoztató Házat – a gyöngyfűzés Viki kedvence: „Nyulakat csinálok belőle meg angyalokat.”

Vikiék négyen testvérek. „Összetart a család, beosztják, ki mikor viszi haza Vikit” – ezt már Zsuzsa meséli, és elmondja, körülbelül ötven lakót látogatnak rendszeresen. Másokhoz ritkábban jönnek, és sajnos vannak olyanok is, akikhez soha nem érkezik látogató. Ezért is fontos, hogy az intézmény nyitott legyen, jöhessenek önkéntesek, és a bentlakók is mehessenek a külvilágba.   

Elköszönünk Vikiéktől, a lányok ebédelni indulnak. Benézünk még az otthon kápolnájába, ahol déli imára gyűltek össze néhányan. Két pedagógus, akik egyúttal hitoktatók is – egyikük a harmóniumon játszik – a gondozottakkal énekel: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, karjaimba zártalak, örökre enyém vagy…”

A forgatásnak vége, Zitáék hazaindulnak.

A készülő kisfilmmel az otthon alapítványa, a Szent Erzsébet Szeretetotthon Alapítvány (számlaszáma: 10402908-29015735-00000000, adószáma: 19184881-1-13) munkáját szeretnék segíteni.

Forrást és támogatókat keresnek, hogy az otthonban lévő burkolatokat, világítótesteket és nyílászárókat korszerűbbekre cserélhessék.  

Zsuzsával még beszélgetünk kicsit, elmeséli, hogy 2011 óta vezeti az otthont, azelőtt sok éven át gondozó, majd vezető ápoló volt itt. „Rengeteg szeretetet kapok tőlük” – mondja, és hozzáteszi, ez segíti abban, hogy 1992 óta szolgálatként élje meg az itt töltött időt. „Sokszor felvetődik a kérdés, miért engedi a Jóisten, hogy emberek ilyen súlyos fogyatékosságokkal éljenek.

Az ő életük célja talán az, hogy minket tanítsanak. Hogy jobb emberek lehessünk” – mondja.

Búcsúzáskor két könyvet kapok tőle: az egyik az otthon történetét mutatja be, a másik egy itt élő mozgássérült hölgy, Neumayer Zsuzsanna verseskötete. Verseit a barátai több nyelvre lefordították, lélekből szóló költeményei így a világ számos pontjára eljutottak már.

Amíg a családomra várok, még sétálhatok Ipolytölgyesen. A játszótér melletti árnyas parkban, egy padra ülve az ajándék könyveket lapozgatom. Egy apuka sétál el mellettem a két kislányával, az egyikük mellém telepszik, és szó nélkül megölel. Egy pillanatra elhiszem, az otthonon kívül is a benti csodavilágban élhetek.

„Merj bátran bárkit szeretni!
Merj mindig őszinte lenni!
Legalább magadhoz,
ha már máshoz sosem.” 

(Neumayer Zsuzsanna: Merj! című verse)

Szerző: Szendéné Kiss Nóra

Fotó: Jarabin Kinga

Magyar Kurír

A riport nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 18-i számában jelent meg.