Seprűből pásztorbot – Márton Áron nyomában jártunk Erdélyben (I. rész)

A zarándokút lelkivezetője Török Csaba teológus, egyetemi tanár, apostoli protonotárius kanonok, az esztergomi Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert-főszékesegyház plébánosa, világi vezetője Kuzmányi István állandó diakónus, a Magyar Kurír és az Új Ember főszerkesztő-igazgatója volt.

A zarándoklatnak négy központi helyszíne volt: Csíkszentdomokos, a szülőfalu; Kolozsvár, a püspökké szentelés helyszíne; Máramarossziget, ahol Márton Áron a börtönéveinek egy részét töltötte; Gyulafehérvár, a püspöki kormányzás helyszíne, és ahol a püspököt örök nyugalomra helyezték.

Az ország minden tájáról, sőt a Felvidékről és a Vajdaságból is érkeztek zarándokok, összesen 38-an. Idősek, középkorúak, házaspárok, egyedülállók. Az imaszándékok különbözőek voltak: első helyen Márton Áron boldoggá avatása állt, amiért minden szentmisében külön is imádkoztunk, de a résztvevők gyermekeiért, beteg hozzátartozókért, plébániaközösségért, a magyar ifjúságért, hamarosan megszületendő unokaöcsért, gyermekek és unokák megtéréséért, illetve a békéért is szólt imádság. 

Október 1-jén hajnalban Budapestről a Hősök teréről indult a buszunk. Első állomásunk a román–ukrán határnál, a Tisza déli részén fekvő Máramarossziget volt. Itt, a város határában található a Szegények temetője.

A román kommunista rendszer ide hantoltatta el jeltelen sírokba azokat a különösen veszélyesnek ítélt ellenségeit, akik a közeli, pár kilométerre lévő politikai börtönben haltak meg.

Itt nyugszik jeltelen sírban több vértanú püspök, pap és volt miniszterelnök, történész, író is.

A kommunizmus idején a világ szemétől elrejtett, megtévesztésből a „Duna munkatelep” néven említett börtön helyén ma már a Kommunizmus Áldozatainak Emlékmúzeuma van. Az intézmény létrejöttét Ana Blandiana román költő, polgárjogi aktivista és férje, Romulus Rusan kezdeményezték.

Egy kedves fiatal történész, Bobrovszky Anna vezetett végig bennünket a fegyház helyiségein. Az épület 1897-ben épült, eredetileg köztörvényes börtönnek szánták. Ötven évig így is működött. A román kommunisták hatalomra kerülését követően, 1950-ben aztán ez is átalakult politikai börtönné.

Ez lett a leghírhedtebb, legkegyetlenebb fegyház az országszerte működő, a rendszer ellenségeit fogva tartó börtönök között. Az öt év alatt, amíg kiemelt politikai börtönként működött, kétszázan raboskodtak itt, és ötvenen haltak bele az embertelen körülményekbe.

A romániai politikai, kulturális és vallási élet legkiemelkedőbb személyiségei sínylődtek falai között: miniszterek, pártvezérek, akadémikusok, írók, költők, művészek, püspökök, papok. A leghíresebb fogvatartott Iuliu Maniu erdélyi román politikus, aki három alkalommal volt Románia miniszterelnöke és az erdélyi román nemzeti mozgalom egyik legjelentősebb vezetője volt – nyolcvanéves korában itt adta vissza lelkét a Teremtőjének.

A hatalom a legnagyobb titokban szállította ide a foglyokat. Bármilyen kapcsolat a külvilággal – így a levelezés is – tiltott volt. Márton Áron 1951 és 1954 között raboskodott itt. Egy időben Bogdánffy Szilárd is a rettegett fogház rabja volt, őt később Nagyenyedre szállították, ahol vértanúhalált halt. 2010. október 30-án a nagyváradi székesegyházban avatták boldoggá.

A börtönben lett vértanú Anton Durcovici jászvásári római katolikus megyéspüspök, akit 2014-ben avattak boldoggá; Valeriu Traian Frențiu nagyváradi görögkatolikus püspök, Ioan Suciu nagyváradi görögkatolikus segédpüspök, Tit Liviu Chinezu titokban felszentelt görögkatolikus püspök – mindhármukat Ferenc pápa avatta boldoggá 2019-ben Balázsfalván.

Az emlékmúzeum épülete kétemeletes. Több mint 60 tematikus kiállítóterem (volt börtöncella) található benne. A cellák mindegyike egy-egy konkrét történelmi témát, a kommunista diktatúra és elnyomás egy-egy fejezetét mutatja be kronológiai sorrendben. Még az 1956-os magyar forradalomnak is szenteltek egy részt.

A cellák többnyire egyszemélyesek voltak. A többszemélyesekben húsz embert is bezsúfoltak harminc-negyven négyzetméteres területre. Egy kübli jutott ennyi emberre. A lámpa gyakran egész éjszaka égett. Napközben tilos volt ledőlni az ágyra. Ha valaki megbetegedett, a börtönorvos csak annyit mondott: bízzuk a természetre. Az elhunyt rabok sírjait a foglyokkal ásatták meg. A börtönélményekről lejegyzett emlékiratok megemlítik: a papok, püspökök igyekeztek a lelket tartani rabtársaikban, elsősorban a hatalmukat és befolyásukat vesztett politikusokban. 

A holokauszt idején zsidók ezreit megmentő, majd később 

a máramarosszigeti börtönbe zárt Iuliu Hossu kolozsvár-szamosújvári görögkatolikus püspökről feljegyezték: udvarsöprés vagy takarítás közben is titokban gyóntatta rabtársait, ezekben az időkben a seprűnyél volt a pásztorbotja.

Hossút is Ferenc pápa avatta boldoggá 2019. június 2-án Balázsfalván.

Márton Áron börtönből történt szabadulása után egy alkalommal Lucian Mureșannak, későbbi görögkatolikus bíborosnak, aki akkor még papnövendék volt, ezt mondta: „Isten az ő jóságában elvitt engem szeretetének iskolájába, a börtönbe, hogy ott megtanítson igazán szeretni minden embert, tartozzék bármely nemzethez vagy felekezethez.”

A börtönmúzeum egyházak üldözését bemutató cellájának falán látható egy 1948-ból származó fénykép, rajta a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia tagjai, köztük Márton Áron. Középen ül Gerald O’Hara, aki 1947 és 1950 között volt apostoli nuncius Bukarestben.

Az ő kivételével (a kommunista hatalom kiutasította az országból), a képen látható valamennyi püspököt bebörtönözték, és többségük vértanú lett.

Az emlékmúzeum udvarán van kiállítva Aurel Vlad Áldozatok menete című, sokalakos bronz szoborcsoportja: egy fejetlen vezér vezet tizenhét alakot egy kőfal felé, amely elzárja előlük a horizontot. A kompozíció azt szimbolizálja, ahogyan a kommunista diktatúra és a totalitárius rendszer kegyetlenül tönkretette és megsemmisítette emberek millióinak életét, és a tehetetlen, kiszolgáltatott tömeget a pusztulásba (a falhoz) vezeti. Az alkotás az Istent elvető, így jövő nélküli világot jelképezi. Minden alak a szenvedés más pillanatában van megörökítve.

A börtönmúzeumban tett látogatást követően a Főtéren található Borromeo Szent Károly-plébániatemplomban mutatott be szentmisét Török Csaba. A katolikus templom plébánosa, Reszler Mihály főesperes, a területen szolgáló papok és Orosz Krisztofer Levente állandó diakónus üdvözölt bennünket.

Török Csaba szentbeszédében föltette a kérdést: lehet-e Krisztust fegyverrel megvédeni?

„Ha te azt hiszed, hogy igen, nem értesz Krisztusból egy árva szót sem. Lehet-e az Egyházat erőből és erőszakkal megvédeni? Ha azt hiszed, hogy igen, az evangéliumból egy szót nem értettél meg” – hangsúlyozta. Aki fegyvert fog, az erőszakos ember. Mindegy, hogy miért húzta ki a kardját, a lényeg, hogy ő már nem a bárány, akit a farkasok közé küldtek – fogalmazott, utalva a napi evangéliumra (Lk 10,1–12) –, hanem egy másik farkas, aki megpróbál megküzdeni a rátámadó falkával. A báránynak nincsen olyan foga, amivel a farkas torkába haraphatna. A báránynak nincsen karma, amivel védhetné magát. A bárány bárány. Nincsen erőszakra alkalmas fegyvere, legfeljebb földönti azt, aki neki támad, ha ügyes.

A keresztények számára a hegyi beszédnek az ellenség szeretetére vonatkozó része az egyik legnehezebb üzenet. Mindig meg tudjuk magyarázni, hogy miért nem tartjuk be ezt.

Itt, a máramarosszigeti börtöncellákban sétálva az ember lassanként megérti, hogy az Isten meg fogja oldani, hogy engedelmeskedjünk az evangéliumnak.” Ha mi nem akarunk, akkor majd úgy, hogy ő veszi ki kezünkből a kardot.

Ha az Egyház túl gazdag, ő majd szegénnyé teszi. Ha az Egyházhoz tartozó embereknek túl sok volt a hatalma, ő majd elveszi azt tőlük. Ez nem a sátán műve, ez az Istené. XVI. Benedek pápa nagyon bölcsen mondta: amikor az Isten elveszi a vagyont, a jogokat és a hatalmat az Egyháztól, a legjobb jót teszi vele. Mert szabaddá teszi arra a küldetésre, amit Krisztus az evangéliumban rábízott. Hogy újra bárány legyen, és ne a farkasokkal konkuráló farkas. És hogy ebben a szabadságban a Krisztusról mondott szavak újra hitelesekké váljanak. „Kérjük az Istent, hogy ez a hat nap, találkozások a történelmi keresztutakkal, amiket Isten tiszteletreméltó szolgája, Márton Áron püspök bejárt, segítsenek bennünket is, hogy újra felfedezzük az evangéliumot, és újra merjük elhinni, amit az evangélium mond” – fohászkodott szentbeszédének végén Török Csaba.

A zarándoklat második napján Erdély kulturális fővárosába, Kolozsvárra utaztunk. A kincses városban jelenleg több mint 30 ezer magyar él. Márton Áron fiatal papként itt volt plébániai kormányzó és az ifjúság nevelője. Elődje és mentora, Majláth Gusztáv gyulafehérvári püspök az itteni Szent Mihály-templomban szentelte fel őt utódjává a püspöki székben, 1939. február 22-én. Főpásztorként elmondott első beszédében Márton Áron így fogalmazott:

Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyekkel mindenkinek találkoznia kell… Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és igaz segítségükre lenni.”

Püspöki szolgálatának kezdetén választott jelmondata – Non recuso laborem (Nem futamodom meg a munkától) – mindvégig jellemezte életét.

Az 1940-es második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. Előállott az a példátlan helyzet, hogy a püspöki székhely, Gyulafehérvár továbbra is a Román Királysághoz tartozott, míg az egyházmegye Magyarországhoz. Így Kolozsvár is. Amikor Márton Áron püspök 1944. május 18-án a városba érkezett, hogy papokat szenteljen fel, a Szent Mihály-templomban, a barokk szószékről elmondott prédikációjában szót emelt a zsidóüldözések ellen: „Az Egyház állásfoglalásának és következetes magatartásának a felebaráti szeretet pozitív parancsa mellett indokolása a kereszténység alapvető hittétele, amely szerint mindnyájan Isten gyermekei és Krisztusban mindnyájan testvérek vagyunk. Aki a felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer évi munkájának egyik nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát. Nem keresztény, hanem pogány szellemben jár el, s – akarva, nem akarva – csatlakozik azokhoz a törekvésekhez, amelyek fajokra, elkülönült társadalmi osztályokra és önző szövetkezésekre bontották, egymással szembeállították és kibékíthetetlen ellenségeskedésbe hajszolták a népeket.

Aki a felebaráti viszonyt az emberek egyik csoportjától bármilyen meggondolások alapján elvitatja, magára vonja az ítéletet, hogy adott esetben őt is úgy tekintsék, mint »pogányt« és »vámost«, ami az Evangélium nyelvén törvényen kívüliséget jelent.”

Utalva a bizonytalan, zűrzavaros időkre, prófétai figyelmeztetést is intézett az ifjú papoknak: „Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”

Márton Áron bátorsága azonban nem merült ki abban, hogy elmondta ezt a homíliát. A következő napokban leveleket írt: a kolozsvári rendőrfőnöknek, a főispánnak és Budapestre a belügyminiszternek és a kormánynak, amelyben a legerélyesebb módon szólította fel a hatóságokat, hogy azonnal hagyják abba ezeknek az embereknek a kínzását, vegzálását, és tegyék jóvá azt, amit elrontottak. Így fogalmazott: „Tegnap értesültem, hogy zsidó címen az elmúlt napon összegyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit az ilyen szállítmányok kezeléséről és jövő sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani. Kötelességeim visszahívnak munkahelyemre, Romániába, de emberi, keresztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy visszaindulásom előtt az illetékes hatósági tényezőket szeretettel és Isten nevében kérjem, hogy az embertelenségeket akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre.

Ezekben a végzetes napokban minden felelős embernek éreznie kell, hogy nemzetünk sorsa és vele együtt mindnyájunk sorsa is Isten kezében van, nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el.”

Márton Áronnak az üldözött, deportált zsidók melletti bátor kiállásának meglett a következménye: a magyar hatóság kiutasította őt Észak-Erdélyből; persona non grata, nem kívánatos személy lett.

A Szent Mihály-templom kertjében látható Bocskay Vince szovátai szobrászművész monumentális alkotása. A templom homlokzatán pedig az emlékév molinója: Márton Áron 130. Alatta idézet tőle: „Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában.” A főpásztor tekintete tiszta, szeretetet sugárzó. Ez az ember egészen biztos, hogy nem támad hátba. Szeretete azonban nem gyámoltalanságot, gyengeséget tükröző. Határozott, megalkuvásmentes, mint akinek sziklaszilárd a hite. Párbeszédre törekedett mindenkivel, de ha a hatalom elvtelenségre akarta rávenni, nem ismert megalkuvást, ellentmondott. Nem a saját igazságához, hanem egy nálánál nagyobb igazsághoz, Krisztushoz ragaszkodott.

A Szent Mihály-templomban ismét kedves fogadtatásban részesülünk. A kapuban László Attila főesperes, a templom plébánosa és Bőjte Csongor káplán, a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület igazgatója várt bennünket. A főesperes beszélt nekünk a templom történetéről, a felújításról és a szent életű püspökhöz kötődő emlékekről, a püspöki trónusról és a főpapi pileórusról – utóbbit elhelyezte a szentmise idejére a főoltáron.

A szentmisét a Márton Áron által felszentelt oltárnál ünnepeltük, mely korábban a szociális testvérek helyi rendházának kápolnájában állt, majd hosszú évtizedekig a templomban, darabokra szedve, letakarva várta sorsa jobbra fordulását. A főesperes a legutóbbi épületfelújításkor tette a megújult Szent Mihály-templom szívévé a gyönyörű oltárt.

Török Csaba homíliájában arról beszélt, hogy „a világot angyalok ösvényei tartják össze, olyan utak, melyeket az Istentől küldöttek – valódi angyalok, emberek, ki tudja? – járnak, rengeteg üzenettel, gondolattal, tudással és bölcsességgel.” Az a mi döntésünkön múlik, hogy elindulunk-e ezeken az ösvényeken.

Ki tudja? Talán még az is lehet, hogy mi leszünk az Isten »angyalai«, küldöttei valaki számára. Be merjük-e fogadni ezeket az angyalokat az életünkbe?

Egy zarándokúton erre sok lehetőségünk van. „Kívánom mindenkinek, hogy érdeklődő szemmel figyeljen azokban a városokban, falvakban, melyeken keresztül megyünk, mert igen sok angyal jár közöttünk most is, és kívánom azt is, hogy néhányat ismerjünk fel közülük, hogy az Isten közelebb jusson hozzánk, és elmondhassa nekünk azt az üzenetet, amit szeretne átadni nekünk.”

A zarándokútról szóló beszámoló következő részét holnap olvashatják portálunkon.

Fotó: Kuzmányi István; Bisericacatolica.ro (a romániai katolikus püspöki konferencia tagjai Bukarestben, a nunciatúrán 1947-ben)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír