Rád szól, és mindig visszahív – Száz éve született Sidney Lumet filmrendező (2. rész)

Az író maga is rendőr, sőt, a New York-i testület egyik vezetője volt, így igencsak jól ismerte a bűnüldöző szervek működését. A közel háromórás alkotás továbbfűzi a Serpicóban felvetett témát: egy rendőr szembeszáll a korrupcióval. Daniel Ciello kábítószeres nyomozó (Treat Williams) is a lelkiismerete hangjára hallgat, amikor enged a rábeszélésnek, és részt vesz a testület belső vizsgálataiban. Ám van egy lényegi különbség közte és Serpico között: Daniel maga is sáros; meglehetősen jól él, az összeszedett mellékesből sikerült egy szépen berendezett, nagy házat vennie.

Daniel évekig szállítja az információt a rendőrök ellen nyomozó ügyészeknek. Egy darabig tetszik neki az új szerep, izgalmasnak és érdekesnek találja a sokoldalú munkát. Egy idő után úgy tűnik, nincs is a rendőrök között becsületes, annyi eljárás indul. Ahogy szorítják, a hurok egyre közelebb kerül Daniel egykori társaihoz is, ám őket szeretné inkább kihagyni, hiszen egy rendőr csak a partnerére számíthat, vagyis az ő személyük tabu. A gépezet azonban már megállíthatatlan, olyannyira, hogy egy szép napon Daniel is a célkeresztbe kerül.

Serpico a morális tisztaság mintaképe volt, Daniel története sokkal árnyaltabb, nehéz megmondani, hogy ki áll a jó oldalon. A film számtalan szereplőt felvonultat – jellemző az a jelenet, amikor a Daniellel együtt dolgozó ügyészek serege gyűlik össze egy teremben –, a néző sokszor nehezen tudja követni, mi is történik pontosan. Lumet így érzékelteti, hogy a téma rendkívül szerteágazó. Serpicónak is nehéz volt a dolga, életveszélybe is került, ám rá „csak” a kollégái jelentettek veszélyt. Danielre viszont mindenki feni a fogát: a maffiózó családtagok, a vizsgálat alá vont rendőrök, a bűnözőket képviselő ügyvédek és a rigorózus ügyészek is fenyegetik. A film története igazából nem fejeződik be, csak vége lesz, hiszen a rendőri korrupciót véglegesen felszámolni lehetetlen.

Amint az a Lumet filmjeit bemutató körképünk első részéből is kiderült, bármely műfajban alkotott is, mindig képes volt egyedi vonásokkal felruházni a történetet vagy annak megvalósítását. Így volt ez az 1982-ben készült Az ítélet című film esetében is, amely az igazságszolgáltatás egyoldalúságára irányította a figyelmet. Az, hogy Frank Galvin ügyvéd (Paul Newman) válságban van, nem írja le pontosan az állapotát. Éppen csak megtűrik a szakmában, hosszú ideje egyetlen ügye sem volt, a magánélete romokban, ő pedig elkeseredettségét az italba fojtja. Barátja révén mégis kap egy megbízást, egy kártérítési perben kell képviselnie a felperest. Az egyik kórházban egy nő altatásánál nem várt komplikációk léptek fel, ami miatt a páciens kómába esett. Rokonai keresik meg Franket, hogy közreműködésével hozzájussanak némi bánatpénzhez.

Frank nagy nehezen összeszedi magát, s bár időnként kell még neki némi üzemanyag szesz formájában, egyre inkább kezd hasonlítani egy valódi ügyvédre. Barátja és egy jogásznő is segít neki, az utóbbival közelebbi ismeretségbe is kerül. Az ellenfél azonban enyhén szólva is előnyben van, hiszen a kórház a legjobb ügyvédet állítja csatasorba, akinek egy egész csapat áll a rendelkezésére. Hősünk esélye minimális, és a film végére pontosan a nullával lesz egyenlő. Bár sikerül felkutatnia azt a nővért, akinek a vallomása egyértelművé teszi az esetet – kiderül, hogy orvosi műhibáról van szó –, a bíróság megtiltja az esküdteknek, hogy a nyilvánvaló írásbeli bizonyítékot figyelembe vegyék. Barátnője elárulja, a messziről ideutaztatott szakértőről pedig kiderül, hogy szakmányban sározza be kollégáit.

Lumet egyenesen a földbe döngöli főhősét, semmiféle kiutat nem kínálva neki. A záróbeszédben nem is lehet mire hivatkozni, Frank csak azt tudja kifejteni, hogy a pálya lejt: a gazdag és befolyásos intézmények és személyek ellen az átlagembernek semmi esélye. Pedig a bíróság nem egy hely, nem egy épület, hanem az igazság megtestesítője és képviselője.

A rendszerkritika folytatódott az 1986-ban készült Hatalom című filmmel. Pete St. John (Richard Gere) kampányfőnök és politikai tanácsadó egészen magas szinten űzi a mesterségét. Nem csak az Egyesült Államokban vannak ügyfelei, Dél-Amerikában is ismerik a nevét. Pete úgy tekint a politikusra, mint árucikkre, amit el kell adnia. Ehhez fel kell öltöztetnie, kialakítania a karakterét, és a szájába adnia a megfelelő szavakat. Teljesen mindegy neki, hogy ki melyik oldalon áll, a követelmények mindig ugyanazok. Vagy mégsem?

Egy nap régi jó barátja bejelenti a visszavonulását. Bár Pete-et rögtön alkalmazza a helyére pályázó – egyébként a másik párthoz tartozó – befolyásos politikus, nem hagyja nyugodni az eset. Miközben folyamatosan utazik egyik kampánytól a másikig, furcsa jelekre lesz figyelmes. Lehallgatják, megfigyelik, sőt, még rá is ijesztenek. De kinek áll ez érdekében, hiszen ő nem tartozik sehova?

Úgy tűnik, Sidney Lumet hisz az emberben. Valamennyi filmjében találunk olyan szereplőt – ez legtöbbször maga a főhős –, akiben nem hunyt ki a lelkiismeret. Korábbi filmjeiben a 8-as számú esküdt, Roberts, Serpico és a hírosztályvezető mind olyan figurák, akikbe még szorult némi emberség. (A színművek gyakran kilógnak ebből a sorból, hiszen a drámák esetében a hangsúlyozottan pozitív karakter leegyszerűsítené a konfliktust.) Ha valaki, akkor Pete pontosan tudja, hogyan működik a rendszer a nyolcvanas évek nyugati világában, és ezt alaposan ki is használja, ám barátja sorsa mellett mégsem megy el szó nélkül. Kutakodása során olyasmire bukkan, amit háttérhatalomnak szoktunk hívni. A tét itt sokkal nagyobb egy politikai státusz megszerzésénél. Azok, akik ezt irányítják, nem kímélnek senkit, motivációjuk a mérhetetlenül sok pénz és a korlátlan hatalom. Ők egy olyan pályán játszanak, ahol Pete legfeljebb megtűrt cserejátékos lehet.

Lumet 1993-ban készült Bűnben égve című filmjének szereplője ismét egy jogász. Jennifer (Rebecca De Mornay), a fiatal és nem utolsósorban szép ügyvédnő sikert sikerre halmoz. Kollégái szerint is eljutott a pályája csúcsára. Egy nap felkeresi az elegáns és sármos David (Don Johnson), és megkéri, vállalja el a védelmét. Azzal vádolják ugyanis, hogy kidobta a feleségét az ablakon.

Lumet e filmjének műfaja kezdetben inkább a krimihez áll közelebb. Egy ideig az ügy részleteire irányul a kamera, s úgy tűnik, Jennifernek nem lesz nehéz dolga: ahogy kibontakoznak a részletek, egyre több tanú és bizonyíték szól a férfi ártatlansága mellett. A nő azonban kételkedni kezd, a háttérnyomozás ugyanis olyasmit ás elő David múltjából, ami arra utal, hogy talán mégsem annyira feddhetetlen. De legfőképp az életmódja keveri gyanúba a férfit: nem tagadja – sőt, még büszke is rá –, hogy vonzerejét kihasználva gazdag nőkkel tartatja el magát.

A Bűnben égve – az eredeti cím, Guilty as Sin, amit Bűnös, mint maga a bűnként lehetne fordítani, többet sejtet – fokozatosan csúszik át a pszichológiai thriller műfajába. Egy idő után a néző számára is nyilvánvalóvá válik, hogy mi történt, s ettől kezdve az ügyfél és védője közötti párviadal kerül előtérbe. Lumet már-már idegesítően alaposan építi fel David személyében az aljas manipulátort, és tolja el egyre jobban a magabiztos Jennifert a kiszolgáltatott és veszélybe került nő karakteréig. Mindenképpen figyelemre méltó, hogy bár itt is az igazságszolgáltatásról van szó, ez csupán a háttér. Most nem a rendszer elemzése érdekelte a rendezőt, hanem egy emberi magatartásmód. Arra volt kíváncsi, meddig lehet elmenni mások befolyásolásában. Ha valaki olyan agyafúrt, mint David, akkor vajon meg lehet-e állítani egyáltalán? E filmmel kapcsolatban ugyanakkor eszembe jut a klasszikus sor: „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni! –”

Továbbra sem szabadulunk a témától, hiszen a Manhattanre leszáll az éj (1996) – amely a változatosság kedvéért szintén egy Robert Daley-regényből készült – középpontjában is a bűn és a bűnhődés áll, csak most a védelemről áttérünk a vád oldalára. Sean Casey, a rendőrből lett ügyész (Andy Garcia) hatalmasat lép előre, amikor a New York legveszélyesebb drogdílere, Jordan Washington (Shiek Mahmud-Bey) elleni perben a vádhatóságot kell képviselnie. Pedig ő inkább maradt volna a helyettes helyettese, hiszen a bűnöző kézre kerítése során nyomozó apja (Ian Holm) súlyosan megsebesült, ráadásul az akció közben három rendőr is meghalt. A gengszter bűnösségéhez kétség sem férhet, talán éppen ezért építi a védelmet Sam Vigoda ügyvéd (Richard Dreyfuss) egy mellékesnek látszó körülményre: Washingtont valójában el akarták tenni láb alól a rendőrök, mivel nem volt hajlandó több kenőpénzt fizetni nekik. Ezzel magyarázható, hogy miért jelent meg hirtelen három körzetnyi rendőr a helyszínen.

Igen, a Serpico és A város hercege után ismét a rendőri korrupció van terítéken. Csak most nem az ellene küzdő magányos hős figurája bontakozik ki előttünk. Sean hirtelen kerül az érdeklődés középpontjába, még kerületi ügyésznek is megválasztják. Kortesbeszédében meg is ígéri, hogy egyedül a törvényt fogja képviselni, méghozzá mindenkivel szemben. Ám a valóság lassan feloldja a lelkesedését. Ha valóban betű szerint értelmezi a törvény előírásait, akkor még az is előfordulhat, hogy az igazság szenved csorbát. Bár a korrupt rendőrök nem méltók a jelvényükre – Sean legszívesebben kidobná őket a rongy emberek szemétdombjára –, valójában ő sem tesz másként, mint azok a milliók, akik a maguk területén rendszeresen elfogadnak mellékes juttatásokat. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki szigorúan betartatja a törvényeket a környezetében, az igazság pallosa esetleg pont mellette sújt le, levágva olyan embert is, aki kedves neki.

Serpico tudta, hogy nem hátrálhat meg, máskülönben odalesz a becsülete, és a munkája értelme is elvész. Daniel is elment a falig, vállalva a veszélyeket. Sean viszont hajlik a kompromisszumra. Úgy érzi, ha mindenki az igazságszolgáltatás mérlegével matat, időnként Iustitia is kileshet a szemkötője mögül.

Lumet 2004-ben készült, a Vallatás című filmje eggyel visszalép, hiszen a vádemeléshez szükség lehet arra, hogy az elkövető beismerje a tettét. De mit is jelent ez pontosan? Mint azt a régebbi filmjeinél láttuk, még a köztörvényes bűntények esetében sem olyan egyszerű a helyzet, nem beszélve azokról az ügyekről, melyekben a politikai szempont is megjelenik. A Vallatás kísérleti film. Kínában egy amerikai nőt, az Egyesült Államokban egy arab származású férfit vesz őrizetbe a hatóság. Az egyiket egy férfi, a másikat egy nő hallgatja ki. Mind a két rab átlagember, tanulni érkeztek az idegen országba, és most meg vannak rémülve. Lumet filmje azért nehéz darab, mert a két vallató szó szerint ugyanazokat mondja, és teljesen ugyanazt válaszolja a két fogoly is. A Vallatás két kérdést intéz a nézőhöz. A ruhájával együtt az emberi méltóságától is megfoszthat valakit a hatóság? Ha egy demokráciában – az állam létét fenyegető vészhelyzetre hivatkozva – ugyanazokat az eszközöket használják, mint egy diktatúrában, akkor mi a különbség a kettő között?

S legvégül, majd ötven év után, ismét visszatérünk a tárgyalóterembe. A Védd magad! (Find Me Guilty, 2006) az amerikai történelem leghosszabb maffiaperének valós története alapján készült. A szervezett bűnözés elleni törvény alapján perbe fogják a Calabrese család számos tagját. Köztük van Jackie DiNorscio (Vin Diesel) is, akit egyszer már elítéltek, mivel nem volt hajlandó vádalkut kötni az ügyészséggel. A tárgyalás érdekes irányt vesz, amikor kiderül, Jackie jobb híján önmaga védelmét látja el. Az enyhén szólva sem túl művelt Jackie semmit nem ért a joghoz, emiatt sokszor összeütközésbe kerül a bíróval és a család fejével, Nickkel is, ám lassan beletanul a szerepébe. Van is ideje rá, mivel a tárgyalás majdnem két évig tart. A film csúcspontja, amikor az az unokatestvére ül a tanúk padjára, aki korábban többször is rálőtt. Itt már Jackie is úgy kérdez, mint egy profi ügyvéd. Társai, a „család” iránti szeretetét azzal bizonyítja, hogy záróbeszédében minden – feltételezett – bűnt magára vállal.

Tudjuk, hogy a szervezett bűnözés létezik, ám a film láttán úgy tűnik, maffiatagság alapján elítélni valakit korántsem olyan egyszerű. Mintha Lumet is elbizonytalanodna a saját „hősét” megformálva, hiszen Jackie minden bűne ellenére is ezerszer rokonszenvesebb, mint az igazság harcosaként bemutatott ügyész.

Sidney Lumet utolsó filmje 2007-ben került a nagyközönség elé. A rendező akkor nyolcvanhárom éves volt. A Philip Seymour Hoffman és Ethan Hawke főszereplésével készült Mielőtt az ördög rád talál (az eredeti cím – Before the Devil Knows You're Dead – egy közmondásra utal: tölts el egy fél órát a mennyben, mielőtt az ördög megtudja, hogy meghaltál) műfaját tekintve thriller, ám a drámai elemek itt sem hiányoznak. Lumet egy család tragédiáját vitte filmre, s bár nézhető lett, valahogy mégsem az igazi. Az amerikai rendező tényleg akkor volt elemében, amikor a politikai rendszer, de legfőképp az igazságszolgáltatás működését vette górcső alá. Vajon miért érdekelhette ennyire a bűn, a vád, a védelem, a bírósági tárgyalás általában, s nem utolsósorban a rendőri korrupció? Talán pont azért, mert a magát demokráciának nevező társadalom alapja az a jogrend, amelyben a nyomozati munka, a vádhatóság tevékenysége és az eljárás lefolytatása is objektív törvények alapján működik. Ám az amerikai rendező filmjei arra mutatnak rá, hogy mindig ott van a szubjektív tényező, maga az ember, aki egyszerre alkotója, alanya és alkalmazója a törvényeknek. Az igazságszolgáltatás ugyanakkor feltételezi az igazság létét, márpedig ennek felderítése, képviselete és érvényesítése embert próbáló feladat. Elemzéséhez, bemutatásához pedig egy egész életműre van szükség.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.