Sík Sándor: Az imádsággal mint kötéllel Isten felé húzzuk magunkat

A magánimádságra maga az Úr Jézus utal bennünket, mikor azt mondja: menjünk be a kamránkba, és ott rejtekben imádjuk az Istent, mert Ő ott is hall bennünket. Nagy dolog ez az ima. Azt mondja naplójában a múlt század nagytudományú vallásfilozófusa, Kierkegaard:

A világon kívüli archimedesi pont a kamrácska, amelyben az igazi imádkozó teljes őszinteséggel imádkozik – itt emeli ki sarkából a világot. Igen, hihetetlen, mi mindent tehet odabent egy ilyen imádkozó, ha bezárja ajtaját.”

Voltaképpen ez az a fajtája az imának, amelyben legjobban és legközvetlenebbül érvényesül az imaviszony, ahol az ember mint személy a személyes Istennel lép viszonyba. Az ilyen imával – emberiesen szólva – szinte magához vonja, lehúzza az Istent.

Egy nagy tekintélyű őskeresztény egyházatyának, Areopagita Dénesnek tulajdonított régi írásában olvassuk: „Az imádság által fellendítjük magunkat a jóságos, isteni sugarak magasabb határáig, mint hogyha váltogatott kézzel kapaszkodnánk egy fényes láncon, amely a menny magasságában van megerősítve és egészen leér; látszólag mintegy lefelé húznánk,

valósággal azonban nem levonjuk, hanem magunkat visszük egyre magasabbra, a ragyogó sugarak magasabb fénypontjaihoz.

Ha valaki egy hajóban áll, és egy szikláról kötelet hajítanak neki, és azt húzza maga felé, az nem a sziklát vonja magához, hanem magát a hajót húzza közelebb a sziklához.” Ez a kötél az imádság. Isten felé húzzuk vele magunkat.

Sík Sándor A magánima című írása a Vigilia 1964. decemberi számában jelent meg.

Forrás és fotó: Vigilia Facebook-oldala

Magyar Kurír