Sikerül-e áttörni az egymást elválasztó falakat? – Martos Levente Balázs az MKPK új körleveléről

Vajon igazán egyetérthet-e társadalmi kérdésekben húsz magasan képzett, sokféle tapasztalattal rendelkező, és legalább két generációhoz tartozó vezető? Képesek megszólítani azt a többmilliós közösséget, amelyet püspökként egyházuk (illetve hitük szerint maga Isten) rájuk bízott? Vajon

sikerül-e áttörniük azokat a falakat, amelyek évtizedek óta más és más formában, de szinte állandóan elválasztják, sőt, szembe is fordítják egymással a magyar társadalom nagy tömegeit és ezek véleményvezéreit?

Lehetnek-e újra az igazságos béke és az érdekeken messze túlmutató testvériség hiteles szószólói – ők, a magyar katolikus püspökök és az általuk képviselt és vezetett egyházi közösség?

Ezek a kérdések jutnak először eszembe, amikor a püspöki kar immár megjelent körlevelét lapozom egy igazságosabb és testvériesebb világ lehetőségeiről meg a vele kapcsolatos feladatokról, és amikor e körlevél keletkezésének folyamatára visszagondolok. Ezek a kérdések igen különbözőek, de belső logikájukban mégis hordoznak valami hasonlóságot. Visszatér bennük az egy és a sok párosa, a különféle és az egyforma feszültsége, az egyéniség joga és a közösség értéke, az a sokféle szempont, amit valahogy összhangba kellene hozni, vagy legalább együtt kellene látni.

A kezünkben tartott körlevélben látszólag több minden előre adott, ami az egységet szavatolja. Az egyháznak van közös társadalmi tanítása, amelyet ismerünk, amelyet tankönyvvé tettünk és így tovább. Ami pedig ennél még fontosabb, és ami ebben a körlevélben is mindjárt a bevezetésben nagy hangsúlyt kap, a Szentírás igéje, a bibliai hit, amely egyszerre több ezer éves tapasztalat és a jelenben megszólaló ige. Az ige, amelyet leírtak és az Ige, aki az idők teljességében testet öltött, és aki elénk élte, mit jelent szeretetből odaadni az életet, mit jelent az egész életet végül is Istenért és testvéreiért élni.

Vállalni az életet a halállal együtt. Ez az egyetlen Ige, a Fiú az, aki emberré lett, s ezzel az antik filozófia képzete szerint mintegy alászállt az alsóbb létrendbe, hogy velünk mindenben osztozzon.

S mintha efféle alászállásra, a másokkal való szinte önkiüresítő egyesülésre biztatna már Izajás próféta is (Iz 58,7–12), akinek sorait a körlevél bevezetése hosszabban idézi, olyan magatartást sürgetve, amellyel lehajlunk a kicsinyekhez és a szegényekhez, s amellyel megszabadítjuk a fizikai, gazdasági és erkölcsi elnyomástól mindazokat, akik ilyen teher alatt görnyedtek.

Szintén a bevezetés hivatkozik az említett társadalmi, pontosabban szociális tanítás legutóbbi nagyobb megnyilvánulására, XIV. Leó pápa Magnifica humanitas kezdetű enciklikájára. Leó pápa igen találó hasonlattal, illetve párhuzammal él, amikor az emberiség előtt álló két utat, két lehetőséget villantja fel. Az egyik lehetőség, hogy a bábeli toronyépítőkhöz hasonlóan az önmagát istenítő technika és a vele együtt járó személytelenség mellett döntsünk. A másik, hogy a fogságból hazatérő Izrael, illetve Nehemiás próféta példáját kövessük, aki Jeruzsálem újjáépítésére mindenkit meghívott, mindenkinek lehetőséget adott, hogy saját képességét használva hozzájáruljon a nagy közös műhöz. A globális gazdaság nagy kérdései más értelemben, de nagyon is aktuálisan megjelennek a mi magyar életünkben. Vajon kiben bízhatunk még, amikor egy-egy nagyobb vállalkozásba fogunk?

Mennyit, hogyan és mikor érdemes másokért tennünk, és hogyan tanulhatjuk meg a másokért élt élet szépségét meg a saját valódi szükségleteink beismerését együtt képviselni?

Ahogy már jeleztem, az egység mozzanata, az egyetértés lehetősége keresztény körben látszólag adott. A másokhoz lehajló szeretet eszméje felülmúlja az egyedi érvényesülést. A püspökkari körlevél sokszorosan kiemeli, hogy a keresztény szeretet Krisztus végtelen szeretetéből merítve képes a másikért tenni, a szegénnyel törődni. Talán hozzátehetjük: akkor képes, ha megéli, hogy Isten gondoskodik róla. És akkor, ha megéli, hogy olyan egyházhoz tartozik, amelynek szinte lételeme ennek az isteni gondoskodásnak a figyelmes továbbadása mindenkinek, a legkisebbtől a legnagyobbig, a dolgozóktól az ellátottakig, a naponta templomba járóktól a kritikus kívülállókig.

Szeretnék visszatérni a kezdetben jelzett nagy feszültségre az egy és a sok, az egyféle és a sokféle között. A materializmus vagy anyagelvűség mintha úgy oldaná fel ezt a feszültséget, hogy az anyagi alkotóelemek azonosságát vallja, s végső soron azt mondja, minden egy – de csak az anyagi építőelemeket tekintve. A mai nyugati életérzés nem is igen törekszik feloldani a nevezett feszültséget, s ami az embert és a közösséget illeti, lényegében az egyént ismeri el mint egyetlen érvényes vonatkoztatási pontot. A hit magasabbra tekint – így találja meg a végtelen horizontját, amelyben mindent elhelyezhet. Ugyanakkor néha kísértése van, hogy ténylegesen megfeledkezzen a „minden” kicsiny, akár jelentéktelennek tűnő részleteiről. Ha innen nézem, a dokumentum I. fejezete, amely a Csodálatos emberségünk címet viseli, s lényegében az emberi méltóság és az embernek kijáró tisztelet témáját jeleníti meg,

szükséges ellenpólus, amely az egyén, sőt, a személy értékét hangsúlyozza és rögzíti minden technikai, biológiai vagy társadalmi nyomással szemben.

Egyházi vezetőként sem látjuk a világ minden részletét. A jelen körlevél bevezetéséből számomra hiányzik egy olyan történeti áttekintés az elmúlt harminc esztendőről, amely arról szólhatott volna, hogyan jártunk együtt mi, egyháziak a magyar társadalommal, hogyan szenvedtük meg kérdéseit és hiányait, és hogyan éltük meg örömeit, legalább néhány fontos fordulóponton. Ami pedig a jövőt illeti, a feltárt értékrend és a kijelölt tennivalók között gyakran nem látszik pontosan, mi az, ami kifejezetten az egyházhoz tartozókat akarja megszólítani, illetve máskor mi az, ami inkább a társadalom egészét buzdítja.

Vannak olyan dokumentumok, amelyeknek a léte üzenetszerű. Ezek arról a folyamatról tanúskodnak, amely vitákról, egymást kiegészítő nézőpontokról, feszültségek feloldásáról szól, s így puszta keletkezésük értéket képvisel. Lehetnek más szövegek, gyakorlatiasak, kézikönyvszerűek, elemzéseikkel megnyerők, amelyek a helyzet megértését segítve már a cselekvés lehetséges irányait is megfogalmazzák. Szeretnék tanúskodni arról, hogy számomra a dokumentum megírásában való részvétel lehetősége minden nehézségével együtt is értékes volt. A szövegünk stílusa és hangneme remélhetőleg ösztönzően hat majd a további közös munkára és együtt gondolkodásra.

Másfelől pedig arra kell törekedni valamennyiünknek, hogy a dokumentum ilyen vagy olyan intéseit szívleljük meg, és kezdjük el megvalósítani egyedül vagy még inkább közösségben.

És megvitatni – természetesen mindig közösségben, lehetőleg olyanokkal is, akikkel eddig ritkán beszéltünk „komoly dolgokról”. Akkor a közösen megfogalmazott célokat megszeretjük, és akkor majd szívesen útra kelünk, hogy ne állva érjen minket a sokféle változás, amely a világot és benne minket próbára tesz.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír