Sipos Imre SJP: Az evolúció misztériuma

Sipos Imre tényként szögezi le: az emberiség összesített tudása sohasem volt olyan szinten, mint napjainkban, de figyelmeztet: az „elengedhetetlen specializáció” ellenére ne engedjük szem elöl téveszteni az Egészet. Minden természettudományos részterület felfedezése „hihetetlen” pontosságú rendszerezettséget, összehangoltságot, ok-okozati viszonyok hálózatát tárja fel. Mégis nagy paradoxonként kell megállapítanunk, hogy a rend nyugtázása mellett hatalmas tömegek élnek a Rendezőre irányuló rákérdezés nélkül. Ennyien soha nem éltek távol az értelem forrásától, Istentől. A kötet írója ennek okát abban látja, hogy az Istenbe vetett hit valódi elköteleződést kíván, életünk nagy fordulatát.

A könyv írója tudományos kutatásaira alapozva állítja: a világegyetem nem magyarázza meg önmagát, ezért létezése csak rajta kívül álló okkal értelmezhető. „Isten nem a tudomány alternatívája, mint magyarázat: ő az alapja minden magyarázatnak, az ő létezése teszi lehetővé a magyarázatot. A természettudomány nem művelhető az érthetőség elfogadása nélkül.” Einstein hirdette: a tudósnak az univerzum racionális megérthetőségében való hite túlmutat a tudományon, természeténél fogva vallásos dolog: „Az a hit, hogy a létező dolgok univerzuma hozzáférhető az emberi racionalitás számára, és a rá érvényes szabályok racionálisak, a vallás tartományába tartozik. Nem tudok elképzelni olyan őszinte tudóst, aki nem osztja ezt a mély hitet.” Einsteintől származik a híres mondás is: „A vallás tudomány nélkül vak, a tudomány vallás nélkül béna.” Sipos Imre hozzáteszi: kérdez a természettudomány, s kérdez a hívő ember is. A számtalan hívő természettudós léte és hitvallása alapjában ingatja meg a hit és a természettudományok összeférhetetlenségének egyoldalú állítását.

A sokakat érdeklő kérdésre, hogyan lehetséges, hogy a természeti törvények ennyire hajszálpontosan meghatározottak, az író idézi Stephen Hawking angol elméleti fizikust: „Ha a tágulás sebessége egy másodperccel az ősrobbanás után csak 100 kvadrilliónyi résszel kisebb lett volna, az univerzum még azelőtt magába roskad, hogy elérte volna jelenlegi kiterjedését.” Sipos Imre megjegyzi: ha viszont a tágulás üteme csak egymilliomodnyi résszel nagyobb lenne, mint amelyen, nem jöhettek volna létre a csillagok és a bolygók.

Emellett szükség volt többek között a nukleáris erők összehangolására is. Ha pedig nem történt volna meg a gravitációs erő és a Napban fellépő magreakciók egységesítése, ha a gravitációs erő egy nagyságrenddel (tízszer) erősebb lenne, a csillagok sokkal gyorsabban elégetnék a nukleáris tüzelőanyagot, így időhiány miatt a körülöttük kialakuló bolygók egyikén sem alakulhatott volna ki az élet. Ha viszont ugyanezen gravitációs érték egy nagyságrenddel gyengébb volna, akkor nem lett volna képes ilyen jól egybetartani az anyagot. Ernest Werner von Siemens német feltaláló mondta: „Minél mélyebben hatolunk a természet erőinek birodalmába, annál inkább fokozódik csodálatunk az iránt, akinek a világ elrendezésében felénk sugárzó végtelen bölcsessége áthatja az egész teremtést.”

A kötet írója kitér az emberiség történetében vissza-visszatérő kozmikus eredetű katasztrófákra is. Elgondolkodtatónak tartja: ha ezek nem történtek volna meg, az élet nem léphetett volna tovább, az ember nem fejlődhetett volna ki. A „Nagy Tervbe” belesimulnak „számtalanszor” az érthetetlennek látszó pusztulások is.

Hitből értő szemmel rásejthetünk, hogy szükségesnek tűnnek a továbbfejlődéshez katasztrófák is, hiszen ezek lökik tovább az életet a fejlődés irányába, a kiteljesedés felé.”

A kozmikus katasztrófákhoz hasonlítható a bibliai (és az asszír-babilóniai, valamint mezopotámiai őstörténetben is leírt) vízözön története, mely jelzés arra, hogy Isten belenyúl a történelembe, és nem engedi a rossz győzelmét kiteljesedni. Bátorító, hogy mindig kap újrakezdési lehetőséget az emberiség azon része, amelyik figyel Isten szándékára, üdvözítő akaratára. A tanító elbeszélés szerint a megmaradt, szenvedésben megtisztult emberiséggel Isten ismét szövetséget köt.

Valós üdvtörténeti párhuzam a Kr. e. 586–536. közötti babiloni fogság. Prófétai „szemnyitogatás” és időbeli rálátás kellett ahhoz, hogy a zsidóság megértse: nem Isten gyengeségét jelentette Jeruzsálem pusztulása és a deportálás, hanem az önmagával eltelő, öntörvényű választott nép megtisztító figyelmeztetése érdekében történt a katasztrófa. A babiloni fogság nyomorúsága sok mindent megértetett a zsidósággal – írja Sipos Imre. Egyúttal kiemeli: az emberiség kapott még egy nagy jelet, Krisztus keresztjét. Jézus halálát tanítványai a teljes megsemmisülésként értelmezték, mindennek vége. „Nemcsak a Messiás-eszme vérbe fojtását, de hitük, reményük szertefoszlását is jelentette Mesterük halálának kétségbevonhatatlan ténye.”

Ám a kilátástalanságnak, a megsemmisülés jelének látszó kereszt a folytatásban kiteljesedő életet, célt hordozott. „S a keresztények számára rövidesen a rómaiak legkegyetlenebb kivégző eszköze a Krisztust követő életforma, a remény, az örök élet jelévé vált.”

Korunk főbb tendenciáit elemezve a szerző leszögezi: az ember isteni magasságokba törekszik, elutasítja, hogy Istenre hagyatkozzon. A jó és a rossz tévedhetetlen meghatározója akar lenni, erkölcsi alapelveket önmagához igazítani, miközben önmaga elpusztítása felé tart. Ám a magunkkal elhitetni akart, látszatfüggetlenség gyümölcse csak a félelem lesz – írja Sipos Imre. Egyúttal rámutat: a hominizációval a darwini szelekció fokozatosan érvényét veszíti. A biológiai evolúció fontossága éppen úgy másodrendű a kulturális evolúcióval szemben, mint ahogy évmilliárdokkal ezelőtt a kémiai evolúció is azzá vált a biológiaival szemben. „Transzcendenciánk megsejtésével új hatóerő akar kibontakozni, a Szereteté” –, és továbbfejlődésünk kulcsa, hogy ezt megértsük, hiszen Paul Claudel szavaival élve: az egész folyamaton a „remekmű vajúdása reszket végig”.

Az emberiség jövőjének kulcsa, hogy a szeretet civilizációját ki tudja-e építeni maga körül.

Jó lenne Ferenc pápa figyelmeztetését komolyan vennünk: „Minél több hatalom van a kezedben, annál alázatosabbnak kell lenned, különben a hatalmad tönkre tesz téged, és te meg másokat…”

Minden kulturális együttélés előfeltétele, hogy megtanuljunk figyelni a másikra, és ennek érdekében legyen bátorságunk gátat vetni önző vágyainknak. Szerencsére, Isten nem hagyja el a megtört, lelkileg megsebzett embert, Krisztusban leereszkedik a személy nyomorúságáig, önként vállalt kereszthalálával újból megnyitja a Lét Forrásához vezető utat. Nekünk pedig van egy belső iránytűnk, amely jelez, a lelkiismeret: Isten szava bennünk. „Emberségünkre kiáradó, azt felemelni akaró isteni jelenlét. Belső inspirációkat ad a tökéletesedésünkhöz. Ha figyelünk rá, a további fejlődés útjára lelünk. Ha nem, eltávolodunk emberségünk lényegétől.”

Sipos Imre SJP: Az evolúció misztériuma
Szent János Apostolról és Remete Szent Pálról Nevezett Szerzetesek, 2024

Fotó: Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája; Új Ember webbolt

Bodnár Dániel/Magyar Kurír