„Soha ne féljünk a gyengédségtől!” – karácsonyi interjú Ferenc pápával (2. rész)

„A karácsony számomra remény és gyengédség…” Ferenc pápa elmesélte a La Stampa-nak, hogyan tölti első karácsonyát Róma püspökeként. Szent Márta Ház, december 10, kedd, 12 óra 50 perc. A pápa az ebédlő melletti egyik teremben fogadott bennünket.

A másfél órás találkozás során kétszer is eltűnt Ferenc pápa arcáról a derű, melyet az egész világ megismert már: amikor az ártatlan gyerekek szenvedését említette, és amikor a világszerte jellemző éhezés tragédiájáról beszél. Az interjúban szól a többi keresztény felekezethez fűződő kapcsolatokról is, valamint a „vér ökumenizmusáról”, mely összeköti őket az üldöztetésben, megemlíti a házasság és a család kérdéseit, melyekről a következő szinódus tárgyal majd, válaszol arra az USA-ból érkező kritikára, mely őt „marxistának” tartja, és beszél az egyház és a politika kapcsolatártól.

Januárban lesz ötven éve VI. Pál történelmi utazásának a Szentföldre. Ön elmegy?
– A karácsony mindig Betlehemre irányítja a figyelmünket, és Betlehem az a konkrét hely a Szentföldön, ahol Jézus élt. Karácsony éjszakáján főként azokra a keresztényekre gondolok, akik ott élnek, akik nehézségekkel küzdenek, mindazokra, akiknek közülük különféle problémák miatt el kellett hagyniuk azt a földet. De Betlehem továbbra is Betlehem marad. Isten egy konkrét helyre, egy meghatározott földre jött, ott jelent meg Isten gyengédsége, Isten kegyelme. Nem gondolhatunk a karácsonyra anélkül, hogy ne gondolnánk a Szentföldre. VI. Pálnak ötven évvel ezelőtt megvolt a bátorsága, hogy elhagyja Olaszországot és odamenjen, így kezdődött a pápai utazások korszaka. Én is szeretnék elmenni oda, hogy találkozzak Bartolomaiosz testvéremmel, a konstantinápolyi pátriárkával, hogy közösen megemlékezzünk erről az ötvenedik évfordulóról, és megismételjük Montini pápa és Athenagorasz ölelését, mely 1964-ben Jeruzsálemben volt. Készülünk rá.
Többször találkozott súlyosan beteg gyerekekkel. Mit tud mondani az ártatlanok szenvedéséről?
– Egyik életmesterem Dosztojevszkij volt, és az ő – bennfoglalt és kifejezett – kérdése mindig jelen volt a szívemben: Miért sújtja szenvedés a gyerekeket? Nincs magyarázat. Ez a kép áll a szemeim előtt: életének bizonyos pontján a gyermek öntudatra „ébred”, sok dolgot nem ért, fenyegetve érzi magát, és kérdéseket kezd feltenni az apjának vagy az anyjának. Ez a „miértek” korszaka. Ám amikor a gyermek kérdez, utána nem hallgatja meg, amit mondani akarsz, hanem újabb „miértekkel” ostromol. Amit keres, a magyarázaton túl, az apja tekintete, amely biztonságot nyújt számára. Látva egy szenvedő gyereket, az egyetlen ima, amely születik bennem, a miért imája. Uram, miért? Ő nem magyaráz semmit. De érzem, hogy néz engem. És így azt tudom mondani: Te tudod a miértet, én nem tudom; és te nem mondod meg nekem, de nézel engem, és én megbízom benned, Uram, bízom a tekintetedben.

A gyerekek szenvedéséről beszélve az éhezők tragédiájáról sem feledkezhetünk meg.
– Azzal az étellel, amelyet meghagyunk és kidobunk, rengeteg embernek tudnánk enni adni. Ha meg tudnánk tenni, hogy nem tékozoljuk el, hanem továbbhasznosítanánk az ételt, az éhezés jelentős mértékben csökkenne a világban. Elképedve olvastam a statisztikát arról, hogy naponta tízezer gyerek hal éhen a világon. Milliónyi gyermek van, akik sírnak az éhségtől. A múltkori szerdai kihallgatáson láttam egy fiatal anyukát, karján egy pár hónapos csecsemővel. Amikor elmentem előttük, a kicsi nagyon sírt. Az anyuka simogatta. Mondtam neki: Asszonyom, úgy tűnik, a kicsi éhes. Azt válaszolta: Igen, itt lenne az ideje, hogy… Rászóltam: De hát adjon neki enni, kérem! Zavarban volt, nem akarta megszoptatni nyilvánosan, miközben épp ott megy el a pápa. Ez az, amit az egész emberiségnek szeretnék mondani: Adjatok enni! Annak az asszonynak volt teje a gyermeke számára, a világon elegendő ételünk van, hogy mindenki jóllakjon. Ha együttműködünk a humanitárius szervezetekkel, és sikerülne elérnünk mindenki egyetértését abban, hogy nem tékozoljuk el az ételt, hanem eljuttatjuk a rászorulóknak, akkor nagyban hozzájárulnak a világméretű éhezés tragédiájának megoldásához. Szeretném megismételni az egész emberiségnek azt, amit annak az anyukának mondtam: Adjatok enni az éhezőknek! Az Úr születésének reménye és gyengédsége rázzon fel minket közömbösségünkből!

Az Evangelii gaudium bizonyos részei miatt egyes ultrakonzervatív amerikaiak vádolni kezdték. Milyen hatást vált ki a pápában, amikor azt hallja, hogy marxistának bélyegzik?
– A marxista ideológia elhibázott. Saját életemben viszont sok marxistát ismertem, akik mint emberek jók voltak, ezért nem érzem magam megbántva. Azok a szavak érintettek meg leginkább, amelyeket a „megölő” gazdaságról ejtettek. Az apostoli buzdításban nincs semmi olyasmi, ami ne lenne benne az egyház társadalmi tanításában. Nem szakértői nézőpontból beszéltem, hanem inkább hű képet akartam adni arról, ami körülöttünk zajlik. Az egyetlen konkrét hivatkozás a „kedvező hatás” (trickle-down: „leszivárgás” – a ford.) elméleteire történt, melyek szerint minden gazdasági, a szabad piac által támogatott növekedés magától nagyobb társadalmi egyenlőséget és inklúziót képes teremteni a világon. Azt az ígéretet fogalmazták meg, hogy amikor a pohár megtelik, akkor majd túlcsordul, és ez a szegények javát szolgálja majd. Az történik azonban, hogy amikor megtelik, a pohár csodásan kitágul, és így soha semmi sem jut a szegényeknek. Ez volt az egyetlen konkrét hivatkozás valamely sajátos elméletre. Ismétlem, nem szakértőként beszéltem, hanem az egyház társadalmi tanítása szerint. És ez nem jelenti azt, hogy marxista lennék.

Meghirdette a „pápaság megtérését”. Az ortodox pátriárkákkal való találkozások mutattak önnek valamilyen konkrét utat?
– II. János Pál még kifejezettebben beszélt a primátus gyakorlásának egy olyan formájáról, amely megnyílik az új helyzet előtt. De nemcsak az ökumenikus kapcsolatok, hanem a kúriával és a helyi egyházakkal való kapcsolattartás szempontjából is. Ebben az első kilenc hónapban sok ortodox testvérem látogatását fogadtam, Bartolomaioszét, Hilarionét, a teológus Zizioulasét, a kopt Tawadroszét: ez utóbbi egy misztikus, aki, amikor belépett a kápolnába, levette a cipőjét, és imádkozni kezdett. Testvérüknek éreztem magam. Megvan az apostoli jogfolytonosságuk, püspök testvérekként fogadtam őket. Fájdalom, hogy az eucharisztiát még nem mutathatjuk be együtt, de a barátság megvan. Azt hiszem, ez a követendő út: barátság, közös munka és imádság az egységért. Megáldottuk egymást, az egyik testvér megáldja a másikat, az egyik testvért Péternek hívják, a másikat Andrásnak, Márknak, Tamásnak…

A keresztények egységére való törekvés elsődleges célkitűzést jelent önnek?
– Igen, az ökumenizmus számomra elsődleges fontosságú. Ma létezik a vér ökumenizmusa. Bizonyos országokban megölik a keresztényeket, mert keresztet hordanak vagy van bibliájuk, és mielőtt megölnék őket, nem kérdezik, vajon anglikánok, lutheránusok, katolikusok vagy ortodoxok-e. A vér összevegyül. Azok szemében, akik megölnek, keresztények vagyunk. Egyek vagyunk a vérben, még ha egymás között nem is sikerül megtennünk az egység felé szükséges lépéseket; talán még nem érkezett el az ideje. Az egység kegyelem, amelyet kérnünk kell. Ismertem egy plébánost Hamburgban, aki egy olyan katolikus pap boldoggáavatási eljárását intézte, akit lefejeztek a nácik, mivel a katekizmust tanította a gyerekeknek. Mögötte, az elítéltek sorában egy lutheránus lelkész állt, akit ugyanazon okból végeztek ki. A vérük egyesült. Az a plébános elmesélte nekem, hogy elment a püspökhöz, és azt mondta neki: „Továbbra is intézem az eljárást, de mindkettejükét, nemcsak a katolikusét.” Ez a vér ökumenizmusa. Ma is létezik, elég olvasni a napilapokat. Akik megölik a keresztényeket, nem kérik tőled a személyi igazolványodat, hogy megtudják, melyik egyházban keresztelkedtél meg. Figyelembe kell vennünk ezt a valóságot.

(Az interjú 3., záró részét holnap adjuk közre)

Andrea Tornielli (Vatican Insider) La Stampa, 2013. december 15.
Tőzsér Endre SP fordítása

Magyar Kurír