Soha nem tudott haragudni senkire – A 106 éves Bözsi nénit köszöntötték a Szent Ottilia Otthonban

A Szent Ottilia Otthon feldíszített közösségi termében köszöntötte a 106 éves Bözsi nénit Romanov Alexandra, az intézmény vezetője; Mudriczki József, a település polgármestere; Vajda Norbert, a Katolikus Szeretetszolgálat főigazgatója nevében Szlávik Bence szakmai főigazgató-helyettes és a szervezet képviselői, Medveczky Zoltán jogi előadó és Kepes Anita módszertani munkatárs; valamint Riz Attila recski plébániai kormányzó és Somfai Tiborné, Elvira néni, Parád díszpolgára. A 150 fős otthon dolgozói és lakói izgatottan készültek erre a különleges ünnepre. Ennél jobban talán már csak Bözsi néni izgult, hogy megérje ezt a nagy napot.

Az ünnepségre készülődve Mudriczki József polgármester elmondta, hogy jó szívvel emlékezik vissza a 90., 95., a 100. és a többi születésnapra is. „Szép emlékek egy település életében ezek az események. Annál is inkább, mert gyerekkoromban szomszédja voltam Bözsi néninek. Egyidős vagyok az unokájával, akivel együtt jártunk óvodába és iskolába. Bözsi néni annyi zsíroskenyeret kent meg nekem piros paprikával megszórva! Ugyanúgy nézett ki ötven évvel ezelőtt, mint ahogyan most, törékeny asszony volt. Senki nem gondolta, hogy ilyen hosszú életet ad neki az Isten. Szellemileg teljesen friss, jó a humora, nagyon kedves. Szoktam kérdezni, hogyan lehet ilyen szép kort megérni. Mindig azt mondja, hogy ő soha nem tudott haragudni senkire, és mindent el tudott fogadni, amit az Isten rámért” – majd a település vezetője hozzátette: az asszony 100 éves kora felett túlélte a covidot, a combnyaktörést, és szinte jobban néz ki, mint néhány évvel korábban.

2008-ban épült a parádi intézmény, ekkor költözött át ide az addig a parádfürdői kastélyban működő idősotthon, melynek fenntartását a 150 ellátottal és több mint hetven dolgozóval 2021. április elsején vette át a Katolikus Szeretetszolgálat. Romanov Alexandra Bözsi néni 104. és 105. születésnapjának megünneplésén is részt vett már intézményvezetőként. „Örülök, hogy a 106.-on is jelen lehetek, és reméljük, hogy ezt így folytatjuk tovább.”

„Ma egy egészen kivételes embert ünneplünk, 106 év tapasztalata, emlékei, megélt örömei és kihívásai állnak Ön mögött” – kezdte bensőséges hangvételű beszédét az ünnepség elején Romanov Alexandra, majd kiemelte: Bözsi néni mindent méltósággal, bölcsességgel és emberi tartással tett. 1920-ban, amikor megszületett, a Mátra vidékén még csendes, hagyományos paraszti világ volt: erdők, szőlők és kis falvak; kemény munka, hit és összetartás, kitartás, egymás iránti felelősség. „Nagy ajándék számunkra, hogy itt lehet velünk, nagyon örülünk. Kívánjuk, hogy a mai nap is legyen tele szeretettel és azzal a jóleső tudattal, hogy nagyon sokan szeretik és tisztelik.”

Mudriczki József polgármester az ünnepségen elmondta, hogy tavaly, a 105. születésnapon Bözsi néni a helyi önkéntes tűzoltócsapat tiszteletbeli tagja lett, hiszen az életkora megegyezett a tűzoltók hívószámával. A 107. születésnapon ugyanígy tiszteletbeli rendőr is lesz Bözsi néni, de mivel „az egységes hívószám a 112, így ez van megcélozva” – fogalmazott, amin mindenki jót derült, Bözsi néni nem kevésbé. Ezt követően a polgármester átadta az ünnepeltnek a parádi önkormányzat ajándékát.

Szlávik Bence köszöntőjében rámutatott, ha hárommal szorozná az életkorát, akkor sem érné el Bözsi néni éveinek számát. Aki ráadásul még Nagy-Magyarországon született – tette hozzá, majd közvetítette Vajda Norbert főigazgató köszöntőszavait. A főigazgató levelében kiemelte Bözsi néni példás, szorgalmas életét, a szívós munkát, valamint azt, hogy nem tart haragot senkivel, életvidám, a munkáért és a családért élt, amivel példát nyújt mindenkinek. A Katolikus Szeretetszolgálat újonnan kinevezett szakmai főigazgató-helyettese a köszöntés után oklevelet és virágot nyújtott át, majd megpuszilta Bözsi nénit, sőt, meghúzta a fülét is.

„Amikor mentem ezért az egyszerű csokorért, mondtam, hogy születésnapi partira megyek, és a 106-os szám érdekelne. Ezzel megalapoztam a virágárus heti megdöbbenését” – mondta Riz Attila atya, és sok vidám pillanatot szerezve átadta ajándékát és jókívánságait.

A nótakör tagjai életerős énekükkel köszöntötték Bözsi nénit, megszólaltatták kedvenc nótáját is. Az ünnepelt egészen elérzékenyült, amint az otthon dolgozói, főnővére, lakói átadták neki az ajándékokat, köztük Somfai Tiborné Elvira is, aki Bözsi néni fiának volt az osztályfőnöke. Parád díszpolgára, a 93 éves tanárnő elmondta, emlékszik, hogy Bözsi néni a palóc napra csodálatos hímzett inget készített a fiának, az övé volt a legszebb az osztályban.

Felolvasták ezután az ünnepelt életútját, behozták a hatalmas tortákat, koccintottak, de azt is kihirdették, hogy a lakók felhívták a Dankó Rádiót, hogy a délutáni műsorban kérjenek egy dalt a 106 éves ünnepeltnek. Csókás Lászlóné elmondta nekünk, hogy ez a Jegenyfán fészkel a csóka lesz.

Bözsi néni kérdésünkre elmondta, ismeri az Új Embert, és nagyon örül, hogy ilyen messziről eljöttünk a születésnapjára. „Hála Istennek, megvagyok, beteg nem vagyok, vigyázok az étellel.” Élete legszebb emlékének tartja, mennyire szép volt a parádfürdői park a rengeteg virággal, amit ültettek. „Szerettem, mert gyönyörű volt a virág! Örömmel mentem dolgozni mindig, de még a súrolásnak is örültem, minden munkát szerettem. Voltam az Alföldön is summás hat hónapra. Nem volt olyan kellemes, mert el voltam szakítva a családtól. Kimentünk kapálásra húszan-huszonöten, közben szólt a nóta.”

A nehézségekről is szívesen beszélt a 106 éves ünnepelt: „Egyik évben április 15-én temettem a férjem, június 15-én a fiam, aki még csak 54 éves volt. Sok mindent túlélni nehéz, de itt vagyok. Az élet eléggé meggyötört. Hatan voltunk testvérek, volt, aki beteg volt, nem bírt dolgozni. Meghalt az apánk, meghalt az anyánk, ahogy másé is. De nem lehet mindig sírni-sírni, mert a bajt attól nem lehet elvenni. Csak a Jóisten bizalmával belegyötrődünk: ha így történt, ennek így köllött lenni. Időnként kitört rajtam a fájdalom, de aztán csak belenyugodtam. Ha kiabálok, azzal nem vagyok elébb.”

„Most már nem nagyon dicsekedhetek sok mindennel, mert a szemem se jó – válaszolt szívesen, összefüggően, kedvesen. – Varrtam valamikor szép dolgokat, de már nem látok. Fontunk télen kendert, megszőttük tavasszal. A vásznat belemártogattuk vízbe, kitettük a napra, hadd fehéredjen. Az erdőhivatalnál voltam, a természetben éltem, mindég dolgoztam. Úgy szokták mondani: Úgy él a szegény, ha mozog. Csirkét, libát, disznót tartottunk, a férjem segített. Arattunk is, még olyan embernek is, akinek a családja nem tudta megtenni. Nem mondhatom, hogy mulattam, hanem dolgoztam. Még most is itt vagyok. Sokakkal beszélgetek itt, az otthonban, még jól hallok. A Jóistenben bízom. Tanyán laktunk három kilométerre a templomtól, minden vasárnap gyöttünk a misére. A szüleink is erre tanítottak, jók legyünk, a Jóistenben bízzunk, és imádkozzunk. Azért tudja, csak azt mondom, a Jóisten sok mindenben megsegít – mondja elérzékenyülve. – Erős akarat kell túlélni a nehézségeket. De nem baj, a Jóisten adott hozzá erőt.”

Bözsi néninek most már csak egy bánata van: olyan sokan meghaltak körülötte. De kárpótolja, hogy az otthonban nagyon szeretik, szépen, csendben megvannak, és jönnek vasárnap az unokái is megünnepelni.

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír