Somos László: Elmegyek a cigánytelepre, hogy Jézussal találkozzak

– Huszonötéves papi jubileumát ünnepli. Miért választotta a papi hivatást?

– Pál apostol korintusiaknak írt első leveléből választottam papi jelmondatomat: „Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek.” (1Kor 10,33) – eszerint próbálom megélni papi hivatásomat. Azért lettem pap, mert úgy éreztem, akkor tudom megélni az Istennel való kapcsolatomat, ha teljesen odaadom az életemet Istennek. Fontos számomra, hogy mindennek az alapja a Jézussal való kapcsolat legyen, erre épül minden tevékenység. Odaadom magam Istennek és rajta keresztül embertársaimnak.

Szeretnék Isten művévé válni, hogy általam tegye, amit Ő akar. Ahogyan Teréz anya mondta: „Istenem, csak ceruza legyek a kezedben, írj velem, amit akarsz.” Jézus az utolsó vacsorán megmossa tanítványai lábát – ezzel megmutatja nekünk a szolgáló szeretet útját, ami főleg a legkisebbek szolgálatát jelenti. „Milyen nehéz méltóvá válni azok szolgálatára, akik sokat szenvednek” – mondta Páli Szent Vince. Nem én vagyok, aki jót teszek, hanem méltóvá válok a szolgálatra, a Jézussal való kapcsolat által – lassan, folyamatosan, az egész életem során.

– Mi vezette lelkipásztorként a cigányok közé?

– Soha nem terveztem, hogy cigányokkal foglalkozom majd. Amikor huszonkét évvel ezelőtt Kaposfőre kerültem, bejelentették egy cigány gyerek keresztelőjét. A család nem jött el a megbeszélt időpontban. Tudtam a lakcímüket, megkerestem őket, és megdöbbenve láttam, milyen körülmények között élnek: hatalmas szegénységben, vesszőkből font, sárral tapasztott kunyhókban. Nekik is a plébánosuk vagyok, hozzájuk is van küldetésem. Jézus is azt mondta, „menjetek el minden néphez”, gondoltam, és elkezdtem kijárni hozzájuk az esti misék után. Beszélgettem, ismerkedtem velük, ők is kezdtek engem megismerni. A cigányok bármikor szívesen fogadják az embert, nem kell bejelentkezni. Én nem telefonálok senkinek, csak odamegyek, bemegyek a házba, és már ülök is le. Nagyon közel áll hozzám, hogy tettetés nélküli, természetes emberi kapcsolatok jellemzik őket. Ha az asszony mos, főz, a férfi ház körüli munkát végez, nem hagyja abba, de közben lehet vele beszélgetni. Az elején mindig kértem egy pohár vizet: ők is hadd adjanak valamit. Az ember mindig tud inni egy keveset, és vizet mindenki tud adni. Néhány éve eltűnt ez a szokás, már nincs rá szükség. Könnyen el lehet igazodni a világukban. Csak el kell menni hozzájuk. A gyerekek rögtön másznak az ölembe, nem félnek az emberektől, közvetlenek. A felnőttek pedig szeretik, ha a gyerekeikkel foglalkoznak.

– Mi történt, amikor már egy ideje járt hozzájuk? Elkezdett terveket szőni arról, hogyan lehetne jobb az életük?

– Előre nem terveztem semmit, nem is lehet. Az első feladat: minél többet köztük lenni. Akkor látjuk meg, miben tudunk segíteni. Először arra kértek, értelmezzem a hivatalos iratokat, segítettem a kitöltésükben. Nem mindig elég kitölteni az adatlapot, el is kell kísérni őket. Egyszer megírtam egy ötgyerekes, analfabéta cigány asszony papírjait a gyerekek után járó juttatáshoz, és a hivatalban azt mondták neki, nincs jól kitöltve. Fogtam a papírokat meg az asszonyt, bementem vele a hivatalba, és amikor sorra kerültünk, beadtam a papírokat. Az ügyintéző szólt, hogy ezt csak személyesen lehet elintézni. Kérdezte, az élettársa vagyok-e. Elmagyaráztam, hogy a kaposfői plébános vagyok, a hölgy pedig az egyik hívem, eljöttem, hogy segítsek neki elintézni az ügyeket. Rám nézett, és azt mondta, rendben van. És elfogadta ugyanazokat a papírokat, amelyeket előtte visszaküldött.

Láttam, hogy nincs ruhájuk, a gyerekek ugyanabban járnak szeptemberben és decemberben is. Az édesanyám, a húgom, a barátaim gyűjtöttek ruhákat, én pedig kiosztottam közöttük. Sokszor elmentem velük az orvoshoz, hogy ne két méterről vizsgálják meg őket, a gyerekeket pedig elvittem a kórházba vizsgálatra, ha kellett. Elkísértem valakit munkainterjúra is – igaz, két nap múlva indoklás nélkül kirúgták az illetőt, akit akkor felvettek. Ha krízishelyzet volt, próbáltam élelmet adni. Aztán arra gondoltam, leginkább a gyerekeket kellene korrepetálni. Mielőtt létrehoztuk a tanodát, tanítóképzős hallgatók kezdték tanítani őket szombaton és vasárnap délelőtt a falusi templomok sekrestyéjében. Ez nem volt elég, de így is volt, aki leérettségizett közülük.

– Kapott valakitől tanácsot, amikor a cigányokkal kezdett foglalkozni?

– Amikor Lankó József kiköltözött egy homogén cigány faluba, Alsószentmártonba papnak, tanácsot kért Sója Miklóstól – aki negyven évet töltött papként a cigányok között –, és ő ezt írta neki: „Legyél minél többet köztük, és ha van nagy, irgalmas szíved, úgyis megtudod, mit kell tenned.” Én Lankóhoz mentem el tanácsért a kilencvenes évek közepén, amikor ő már tíz éve foglalkozott cigányokkal. Elmondta, mennyire családcentrikusak a cigányok, sok értéket említett, amely a többségi társadalomból sok helyen hiányzik. Tovább faggattam, mit csináljak én Kaposfőn, hátha tud egy jól bevált receptet. Ekkor elmondta ezt a történetet, a tanácsnak van egy folytatása is: „Ha nincs nagy, irgalmas szíved, mondhatok neked bármit.” Ez az igazság.

Dolgoznak már nálam mások is, nem egyedül szaladgálok a cigány közösségekhez: így mindenhol van állandó jelenlét. Aki újként kezd, annak azt mondom: „Ne csinálj semmit, látogasd a családokat, ülj le, beszélgess velük. Ne akarj tanácsot adni. Ez a nagy »semmittevés« alapozza meg a munkádat, de ne hagyj ki egy házat se.” Cigánypasztorációt csak rendszeresen, állandó jelenléttel érdemes végezni, ha az ember az életéből egy jó nagy részt odaajándékoz nekik. Nem vezet eredményre, ha valaki kimegy sajnálkozni, ad valamit, hogy a lelkiismerete megnyugodjon, és aztán magukra hagyja őket.

Szeretném megemlíteni, hogy Beer Miklós váci püspök írt egy szép körlevelet a cigánypasztorációról: egy igazán jól használható, önvizsgálatra serkentő írás ez, amely gyakorlati útmutatást ad.

– Mit érez, amikor bemegy a legnagyobb nyomorban élők otthonába?

– Azt nézem, mi tudok én ott segíteni. Mert én szerencsés ember vagyok, van lehetőségem segíteni másoknak. És ez az életem legnagyobb sikere: van kapcsolatom olyan emberekkel, akik megvetettek, lenézettek, akiket gyerekestül kitaszítanak mindenhonnan. Ha városi pap lennék, és hajléktalanok élnének körülöttem, nekik vinnék vacsorát; ha sérültek otthona működne itt, oda járnék; ha idősek otthona lenne, akkor pedig oda. Itt cigányok vannak.

Jézus az életét adta értem. Én pedig befogadom Jézus szeretetét, ami irgalom, kegyelem, amit nem az érdemeinkért, az imáinkért, gyönyörű keresztény életünkért kaptunk. És ha befogadom – vagy ahogyan Gyökössy Endre mondja, ha egyszer ebbe már beleremegett a szívem, akkor indul el valami. Akkor elmegyek a sérültekhez, a hajléktalanokhoz, a cigányokhoz. A legkisebbeket mindjárt meglátom, ha rádöbbenek arra, mit tett értem Jézus. És akkor meglátom bennük Jézust, a szenvedő Jézust, az alázatos Jézust, aki azonosítja magát ezekkel az emberekkel. Óriási szeretetet kaptam, azt viszonzom. Szerintem ez az alapja a cigánypasztorációnak: Milyen a kapcsolatom Jézussal? Rádöbbentem-e arra a nagypénteki szeretetre, hogy Jézus odaadta értem az életét? Ez nem csupán vallásgyakorlat…

– Sokszor mintha mégsem értenénk ezt, miközben átéljük a szertartásokat, a nagypénteki szertartást is. Az evangéliumban Jézus, amikor meglátja a tömeget, megrendül a szíve. Amikor mi meglátunk egy cigány sokaságot, nem megrendülünk…

– Elmegyek a cigánytelepre, hogy Jézussal találkozzak. A városban elmennék a hajléktalanok közé, hogy Jézussal találkozzak. Ezt kellene megértenünk, hogy Jézus ennyire alázatos. Maga mondja, hogy amit a legkisebbnek adtál, azt nekem adtad: pohár vizet, élelmet, ruhát. Sokáig voltam börtönlelkész is, ami sokakban kivágta a biztosítékot. „Elmenni hozzájuk?” – kérdezgették. „Igen”, mondtam, „ők a legkisebbek”. „De amit tettek!” Mi nem választjuk szét a bűnt és az embert. Pedig Jézus nem mossa össze a kettőt, szétválasztja a bűnt és az embert. Mi akkor is összemossuk, ha magunkról gondolkodunk: ha valaki bűnös, azt gondolja, őt nem szereti az Isten. Pedig Jézus nem hagyja el a bűnöst, meghal érte. Szívesen mentem a börtönbe, mert ott vannak a legkisebbek. Megérdemlik a büntetést, nem kentem el a bűnüket, hanem mint lelkipásztor jártam hozzájuk, Isten irgalmasságát vittem el. A bűn az bűn, de én nem ítélkezem fölötte.

„Én is bűnös ember vagyok, és rászorulok az Isten irgalmára” – mondta Ferenc pápa egy Úrangyala imádságon az irgalmasság évének meghirdetése után. „Egy bűnös ember vagyok, akit megtalált Isten irgalma” – mondta máskor. Ha én bűnös ember vagyok, másokat nem ítélhetek el. A pápa azt is mondta, hogy tartsunk mindenkit magunknál különbnek.

– Meghalljuk, megértjük Ferenc pápának ezeket a szavait?

– Én iszom Ferenc pápa minden szavát, olyan jókat mond. Assisi Szent Ferenc  is azt mondta: „Én vagyok a világ legbűnösebb embere.” A szentek ki merik ezt mondani. Amíg ezt nem merjük kimondani, addig nem haladunk előre a lelki életben. A misén is el szoktam mondani: bűnös ember vagyok, de Isten irgalmában bízom, aki akar, csatlakozzon hozzám. Így kezdjük a közösségi gyónást. Komolyan kellene vennünk ezt a bűnbánati részt a szentmise elején. Meg vagyunk döbbenve, amikor azt mondja a pápa, hogy bűnös ember, pedig mi is elmondjuk minden mise elején.

Kozma Imre atyának van egy jó mondása: a jó cselekedetek, az irgalmasság cselekedetei sok bűnt takarnak el. Ebben sok igazság van. Ide például olyanok is jöttek dolgozni, akik korábban nem voltak vallásosak. Van például egy kiváló pedagógus a tanodában, én nem erőltettem, csak köztük éltem, és ő is elkezdett misére járni.

– A cigány emberek irgalmas szívűek? Mit tanulhatunk mi tőlük?

– Én rengeteget kaptam a cigányoktól. Az istenképet, az Istennel való kapcsolatomat, imaéletet, a Szentírás értelmezését, a felebarát fogalmát – ezt mind tőlük kaptam, csak hálás lehetek nekik. A szegények tanítanak minket, bárhol is éljenek.

A cigányok nagyon összetartanak, ha nem így tettek volna, már rég kihalt volna ez a nép. Sok történetem van erről. Egy család tudott venni egyszer egy disznót, és nekem is szóltak, amikor levágták. „Na, most tele a hűtő” – mondtam nekik. „Hát, ott volt öt éhes gyerek a szomszédnál, meg a másiknál is, mindenkinek adtunk, a végén elfogyott az egész” – válaszolták. Máskor egy fiú jött hozzám azzal: „Atya, nálunk hét éhes Jézus van.” Gondoltam is, milyen jó, hogy legalább ennyit megtanult a Szentírásból: Jézus nem bünteti őket, hanem tényleg velük van, mert ők éhesek. Összeszedtem neki egy kis ennivalót, aztán fél óra múlva eszembe jutott, hogy a mélyhűtőben még van valami. Elvittem nekik, és ott találtam náluk a hét éhes gyereken kívül a szomszédot a három gyerekével. Pedig amit adtam, nekik sem lett volna elég. „Ne haragudjon, hogy adtunk nekik, de ők is olyan éhesek voltak” – mondták.

Vagy egy másik történet: tudtam, hogy az egyik családnak van egy kihúzható alumíniumlétrája, szükség lett volna rá a közösségi házban. Azt mondta a férfi, kölcsönadnák, de annak a másik családnak nem volt ennivalója, és leadták az ócskavastelepen, kaptak érte pénzt. „Te mit szóltál ehhez?” – kérdeztem. „Legalább egyszer jóllaktak” – válaszolta. Nem haragudott. Ha a gyerekek a tanodában kapnak csokit, édességet, zsebre teszik, hazaviszik a testvéreiknek. Ha valaki kap egy zacskó cukrot, chipset, addig osztja, amíg nem marad semmi, és a végén neki sem jut több, mint a többieknek. Az egyik kislány kapott egy gyöngyökből készült karkötőt, gyorsan szétszedte, és mindenkinek adott a gyöngyökből, nekem is. Náluk nincs olyan, hogy mindent csak nekem, nekem, nekem. Ezt nagyon meg kellene tanulnunk. Azért él ez a nép, mert tud osztozni. Hol az egyiknek megy jobban, hol a másiknak, és kisegítik egymást.

– A hiten kívül mit ad hozzá az evangélium a cigányok életéhez? Amikor a lelkipásztor vagy a keresztény ember odamegy hozzájuk az evangélium indíttatására, mit ad nekik ezzel?

– Az emberi méltóságot. A cigányok legnagyobb problémája az önbecsülés hiánya. Az egyik cél, amit kitűztem magam elé, hogy a cigányok felismerjék emberi méltóságukat. Sok probléma – az agresszivitás, a gyerekek rossz viselkedése stb. – abból adódik, hogy nincs önbecsülésük. Az önbecsülés visszaadására a kereszténység képes leginkább, mert azt mondja: az ember Isten képmása. Ők is ugyanolyan értékesek, az Isten ugyanúgy szereti őket, mint a többi embert. És azt is mondja a kereszténység: érted halt meg Jézus. Érdemes megnézni egy nagypénteki kereszthódolatot a cigányoknál.

Egy nyári táborban jöttem rá, hogy a cigányokat segíteni kell a méltóságuk felismerésében. A tábortűznél, késő éjjel az egyik cigány lány kérdezte tőlem: „Atya, miért vert meg engem az Isten?” „Miért gondolod ezt?” – kérdeztem. „Azért, mert cigánynak születtem” – válaszolta. Az összes gyerek egyetértett azzal, hogy ez nem más, mint istenverése. Amikor hazamentem és elmeséltem a szüleiknek, ők is egyetértettek ezzel: őket nem szereti az Isten. Innen aztán elindult egy egész folyamat.

– Változott azóta az életük, az önbecsülésük?

– Tavaly ősszel tizenhat felnőtt bérmálkozónk volt, ők már egészen másképp gondolkodnak. Vannak a magyar falvakban jószívű emberek, akik mondták is, hogy a cigányok ma mások, mint régen voltak: azelőtt lehajtott fejjel jártak, most már felemelik a fejüket és mosolyognak. Fontos támogatni őket abban, amiben sikeresek lehetnek. Ilyen például a tánc, amelyben mindig sikerélményük van a gyerekeknek. Sok minden tudnak ők, csak az nem kell az iskolában: egy 10-12 éves lány az egész családnak meg tud főzni, egy kis csecsemőt is rá lehet bízni, mindent tud, amit kell. A fiúk a lovakkal, fémgyűjtéssel, gyógynövényekkel kapcsolatban tudnak mindent. A szülők megtanítják a gyerekeket arra, amit ők szükségesnek tartanak, foglalkoznak velük, csak éppen az ő saját kultúrájukra tanítják őket. Ha ők sem tanulták a sósav képletét, az nem is fontos nekik, nem is tudják, mi az… Régen az oktatási intézményekben tanultak az őseink hittant. Az ő őseik nem jártak iskolába, így hittanra sem. Mégis nagyon vallásosak, tele van náluk minden szentképekkel, a közösségi házunk is. Apáról fiúra, anyáról leányra száll a hit, így adják át egymásnak. Olyan a hitük, mint a bimbó, amely a meleg napsütés, a szeretgetés hatására gyönyörű virág lesz.

– Mit jelent számukra a vallásgyakorlás, a szentségekkel való találkozás? Mekkora feladat bevonni őket az egyház életébe?

– A gyerekek mind járnak hitoktatásra. A felnőttekkel is elkezdtük, jól haladunk, volt már néhány templomi esküvő is. A temetés és a keresztelés mindig megvolt: a még beszélni nem tudóval és a már beszélni nem tudóval az egyház mindig foglalkozott, csak a kettő között maradt el a pasztoráció. Tavaly 72 cigány gyereket kereszteltem, magyar gyerek 30 sem volt. A feltétel csak annyi, hogy a szülő kérje a keresztelést. Előtte kicsit beszélgetünk, olyan ez, mint a keresztelési előkészítő. „Eljöttök ide, és beszélgetünk a keresztelésről” – mondom nekik. Ők pedig amúgy is örülnek, ha idejöhetnek. Esküvő előtt sem azt mondom, hogy jegyesoktatás lesz, hanem hogy el kell járni a plébániára: ez sem nehéz, hiszen büszkék, hogy házasodnak, és még többet, még szívesebben jönnek ide. Ha kialakul egy személyes kapcsolat, ha bíznak valakiben, akkor mindent meg lehet csinálni. A munkatársaimban is megbíznak, mindig elmondom nekik, hogy ők az én kinyújtott kezeim, úgy fogadják őket, mintha én lennék ott. Nagyon könnyű pasztorálás ez: nem kell mást tenni, mint irgalmas szívvel ott lenni. A cigány ember nyitott a vallásra, az emberi kapcsolatokra, a szeretetre, csak el kell menni hozzá. Olyan egyszerű, hogy nem is igaz!

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír