Sors-szimfóniák – Nagy Kálmán a Magyar Máltai Szeretetszolgálat zenei missziójáról

– Valóban az El Sistema mozgalom adta a Máltai Szimfónia elindításának ötletét, de ezt az alapot mi időközben átformáltuk és adaptáltuk. A mi olvasatunk szerint ez elsősorban szociális program, csak másodsorban zenei. A zenét alapeszközként használjuk, hogy a gyerekeket megszólítsuk és közösségbe hívjuk;

a zenén keresztül igyekszünk alakítani az életszemléletüket, hozzáállásukat, jövőképüket. Közösen gondolkodunk a problémákról, megoldandó feladatokról. A Máltai Szimfónia programnak ez a küldetése.

A venezuelai El Sistema-modell megmutatta, hogyan lehet zenét tanítani a hátrányos helyzetű közösségekben, némileg eltérve a mai magyar iskolai zeneoktatási formától. A gyerekek ízlését figyelembe véve választunk darabokat, és nagy hangsúlyt kap a csoportos zenetanulás. Sokféle zenei eszközt és stílust használunk. Nagyon felkeltette az érdeklődésünket az El Sistema, ami leegyszerűsítve annyit jelent, hogy a maguk közegében szólítjuk meg a gyerekeket, és egy szabad, örömteli, ugyanakkor hasznos időtöltésre hívjuk őket. Az, hogy a zenei ismereteket, a hangszertudást milyen szemlélettel és módszerekkel tudjuk az adott gyerekközösségnek átadni, már rajtunk múlik, azt nekünk kell kitalálni.  

– Mióta követi nyomon, illetve irányítja ezt a programot?  

– Gyakorlatilag az elindításától, 2014 óta itt dolgozom, koordinátorként kezdtem. De már két évvel azt megelőzően zajlott egy kísérleti jellegű program a monori cigánytelepen, ahol kipróbálták az El Sistemát, és nagyon hamar sikereket értek el. Aztán 2016-ban indult az az európai uniós pályázat, amelynek keretében országosan tizenhat helyszínen, hátrányos helyzetű térségek iskoláiban kezdtük el adaptálni a módszert, ami ezeken a helyeken is gyorsan bevált. Az igazgatók, a tanári kar, a településeken élők belátták, hogy ezzel a szemlélettel sikereket lehet elérni. 

– Mint a Máltai Szimfónia szakmai vezetője oktatóként, hangszeres zenészként is jelen van a terepen?  

– Gyerekkorom óta gitározom, aztán kifejezetten a program kedvéért, hogy a komolyzenei énemet is erősítsem, nagybőgőn kezdtem tanulni. A zenei alapomat a kórusiskola és a könnyűzene adta meg, hangmester, hangtechnikus végzettségem is van, illetve andragógus és HR-tanácsadó is vagyok. A kottaolvasás, a komolyzenében való elmélyülés, a nagybőgőzés, a jó és hiteles hangszertudás érdekében mentem vissza a zeneiskolába. Annyira megszerettem, hogy azóta egy ifjúsági vonószenekarban is játszom. Amikor lezárult az első projekt, és a szeretetszolgálat látta a Szimfónia program sikerét, mindenféle más forrásokból, adományokból, pályázatokból vittük tovább azt, immár Máltai Szimfónia néven. Jelenleg negyven helyszínen dolgozunk, de az a célunk, hogy a mostani Felzárkózó települések nevű nagy program keretében lehetőség szerint az összes helyszínen megjelenhessünk a zenei integrációval. Örömömre én vezethetem ezt az egyre nagyobb hatásfokkal működő és a felzárkózó települések számával együtt növekvő, ifjúságot érintő missziót.  Mély élményeim vannak a gyerekekkel kapcsolatban, igaz, újabban áttételesek. Közvetlenül most már ritkábban jutok el hozzájuk, elsősorban a máltais kollégáimmal dolgozom.

– Milyen mély emberi tanulságokat, különleges helyzeteket, fejlesztési eredményeket emelne ki az elmúlt időszakból?

– Évről évre nagyon sok ilyen volt. Rendszeresen megtapasztaljuk, hogyan változik a gyerekek szemlélete a világgal kapcsolatban. Azáltal, hogy tanárként, oktatóként ott vagyunk közöttük, beszélgetünk velük, példát mutatunk, olyan eredményeket érünk el, amilyenekre előzetesen nem is gondoltunk volna.

A személyesség jelenti a legtöbbet. Nem is a zenetanítás, hanem maga a jelenlét. Az, hogy odafigyelünk rájuk.

Egy hátrányos helyzetű hevesi faluból induló kisgyereket el tudunk kísérni az útján a konzervatóriumig, ami óriási dolog. Többségüknek megváltozik a gondolkodásmódja. Például egy srác – aki az iskola egyik leggyengébb tanulója volt, és nem tudott törvényes foglalkozást elképzelni magának, szinte csak rosszat lehetett hallani róla – azáltal, hogy a programnak köszönhetően megszerette a zenét, elhatározta, hogy gitáros lesz. A tanárai példája teljesen megváltoztatta, és továbbtanult. Ezek az igazi eredményeink. A mentoráltjaink rendre visszajelzik, hogy mit jelentett nekik a program; milyen eszközt kaptak a kezükbe az élethez a zene által. Középiskolásként, a ballagásuk után is vissza-visszatérnek hozzánk, hogy játsszanak a zenekarban, ami nagy öröm számomra.

Fiatalkorom óta szerveztem táborokat, ahol a személyes beszélgetések fogtak meg a legjobban, tán ott születtek a legnagyobb felismeréseim a világról. Rengeteget formálódtam az idősebbeket hallgatva. Én ugyanezt az élményt akarom átadni a gyerekeknek: lássanak új perspektívákat, fogják fel az élet színességét, legyenek kérdéseik és válaszaik, fejezzék ki magukat minél jobban, tudjanak vitatkozni, jussunk el a mélységekig; beszéljünk a droghasználat veszélyeiről, a szexualitástól, a továbbtanulásról… Mi lesz belőlem, hol a helyem a világban? Ide születtem, rendben, de mik a lehetőségeim, mivé válhatok? Ilyen témákról is tudunk eszmét cserélni, miközben támogató közegként ott a zenekar, ahol muszáj figyelni egymásra. A zenekarnak köszönhetően sok élmény éri őket, kinyílik számukra a világ. Szóval ezt a komplex tapasztalatot nyújtja a fiataloknak az iskolában és a családoknál is ez az aktív fejlesztő és szociális munka. Ebben, a változtatás lehetőségében rejlik a siker, és immár szép eredményeket értünk el. Ma már van egy együtt zenélő csapat, akikkel eljuthattunk a Zeneakadémiára is, mert másfél-két éve zenélő gyerekekkel olyan szinten tartunk, hogy kiállhatunk a nagyközönség elé, és együtt játszhatunk az Óbudai Danubia Zenekarral.

– Abszolút tisztában vagyok a zene univerzumokat megnyitó erejével, de ahogy említette, a zene itt végül is „csak” eszköz a gyerekek megszólítására. Gondolom, játékkal, sporttal és minden más értelmes közösségi tevékenységgel és élménnyel is el lehetne érni ugyanezt a hatást. Vagy nem?

– De igen. A közös sportolás, játék, a tartalmas beszélgetés ugyanezt a célt szolgálja. Mindegyik egyfajta eszköz. A mi nyelvünk éppenséggel a zene, mert ehhez értünk, ebben vagyunk jók. Ebben a módszerben hiszünk, mert ebben vannak óriási élményeink és mély tapasztalataink. Itt láttuk a nagy változásokat, és érzelmileg is ide kötődtünk. Az, hogy az egyik fiatalból focista lesz, a másikból zenész, az ő választásuk.  Mi ott vagyunk, és felkínáljuk nekik a magunk alternatíváját: a zenét. Ez nem kényszer, hanem választási lehetőség. A folyamatos figyelem és az elvárások pedig megtermik a maguk gyümölcseit. Egy koncertre készülni kell, tudni kell a darabot, a zenélésnek és az adott előadásnak megvan a maga logikája, szabálya, célja, miközben adnunk kell a kinézetre, a megjelenésre is. Egy nagy rendszer az egész, amelybe így bekapcsolódnak a gyerekek. Apró feltételeknek kell eleget tenniük ahhoz, hogy egy ilyen közösség tagjai, részei legyenek. Mindez hozzátartozik a formálódásukhoz, a személyiségfejlődésükhöz.  

– Beszélnek is a gyerekeknek a zenéről, a szerzőről, az adott darab hátteréről, történetéről, hangulatáról?

– Persze, de csak mértékkel. Úgy tanítjuk a zenét, hogy csak addig „erőltetjük” az elméletet, amíg az összeér a gyakorlattal, és nem lesz túlzottan riasztó. Nekünk kell megtalálnunk számukra az ismeretek átadásának leghatékonyabb módját és formáját, játékosan, egyszerűen, lényegre törően. Megvan az a fajta metódus, amellyel a kottát és a zeneelméletet harmonizáljuk. Színeket, számokat, ábrákat használunk, s mindezek segítségével gyors fejlődés érhető el. Egy altatót játszva például el kell tudniuk képzelni a szituációt, a hangvételt, a dinamikát. Mindenkinek van tapasztalata arról, hogyan ringatható el egy kisbaba. A zenét, megszólaltatásának módját sokkal könnyebb egy ilyen valós, általános képhez társítaniuk.

– A Máltai Szimfónia február 19-én fellépett az Óbudai Danubia Zenekar zeneakadémiai koncertjén. Hogyan alakult ki, illetve mivel folytatódik ez az együttműködés?

– A zenekarunk mára odáig jutott, hogy meghívták Salzburgba a máltai lovagokhoz, közreműködött a Jószolgálati-díj átadóin; neves művészek, Szalóki Ági, Caramel, Novák Péter, Nótár Mary, Balla Eszter énekeltek, játszottak velünk, aminek híre ment. Hámori Máté, az Óbudai Danubia Zenekar karmestere kereste meg Vecsei Miklóst, a szeretetszolgálat alelnökét azzal, hogy szeretné felvenni a kapcsolatot az együtt zenélő csapatunkkal. Tarnazsadányban, Tarnabodon találkozott a gyerekekkel és a tanárokkal, azután elindult a Közös hang projekt. A tervezgetés eredményeként évente két-három alkalommal afféle előzenekarként lépünk fel a Danubia bérletes koncertjein. Ezúttal Ott Rezső – Báder Ernő – Vörös Tamás – Nyári Károly Közös hang 2.0 összeállításának bemutatójára került sor. Ez egy olyan tíz-tizenöt perces nagyzenekari (és részben énekelt) darab, ha tetszik, dalcsokor, amely arra a repertoárra és dallamvilágra – népzenére, cigányzenére – épül, amelyet a tanítás során alkalmazunk, felhasználunk és játszunk. Már a szeptemberi első alkalom is elképesztő sikert aratott, a közönség a végén állva tapsolt, majdnem olyan hosszan, mint a darab időtartama. Tavasszal lesz a következő fellépésünk a Danubiával. És egy újabb óriási lehetőség számunkra, hogy meghívtak minket Bécsbe, a Wiener Konzerthausba, ahol októberben lesz egy koncertünk a máltai lovagrend szervezésében.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Majoros Árpád Csaba  

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.