Sorsok és néma tanúságtételek a Katolikus Karitász menekültbázisán Barabáson

Barabás felé megyünk autóval. Régi harangláb a gótikus kis templom mellett, az utcákon alig van ember. Az árvíz után sok szép házat építettek, megújult a környék. Kicsi a forgalom, de látunk ukrán rendszámú autókat megrakva, némelyik utánfutóval. Célállomásunk felé fordulunk a körforgalomban.

Nyugodtnak tűnik a vidék, nehéz elképzelni, hogy a fájdalom és a félelem mennyire összesűrűsödik tőlünk nem messze.

Egy kereszteződésben rendőrségi buszok állnak, várják a menekülteket, akiknek egyelőre nincs hova menniük, és nincs kivel.

Az utcában egy helyen feltűnően sok a parkoló kocsi, kisbusz – a Katolikus Karitász menekültbázisához érünk. A segítők közül mindenki készenlétben van, amint kell, gyorsan megbeszélik és megoldják a felmerülő problémákat. Az udvarban két nagy sátor tele adományokkal, tartós élelmiszerrel, tisztálkodószerekkel, takarókkal, játékkal. Mellette hatalmas ládákban alma, sok helyen kézfertőtlenítő kitéve. Az udvaron ukrán ajkúak vannak többségben, halljuk, ahogyan egymással beszélnek, hivatalos tolmácsuk nincs.

Egy kárpátaljai fiú önkéntesen látja el ezt a feladatot. Átjött a határon, amikor még lehetett, a háború kezdetén. „Rokonaink élnek Barabáson, az ő házukban szállunk meg. Otthon, a határhoz közeli kárpátaljai falunkban a polgármesternő szólt nekünk, mikor kitört a háború, hogy azonnal meneküljünk. Apukám, testvérem és unokatestvérem is velünk tartott, ő is tolmácsként segít. Anyu maradt otthon a gyengén látó nagyapámmal, de sokszor át tud jönni a keresztanyámmal Barabásba. Szerencse, hogy közel lakunk a határhoz!”

Miközben beszélgetünk, a háttérben, az udvar egy másik szegletében orvosnők tesztelnek egy családot. A tolmácsfiú közben elmondja, hogy Közép-Ukrajnában járt iskolába. Az egyik barátja évekkel ezelőtt elment a seregbe szolgálni, mert azt mondták, ott jól lehet keresni. „Azóta nem beszélhettünk vele erről a témáról, tilos volt őt erről kérdezni, azt is tudtuk, hogy lehallgatják. Aki harcol, azzal sincs kapcsolatom most. Van olyan ismerősöm, aki Közép-Ukrajnában él, egyedül van a kistestvérével.

Amikor bombariadó van, szól a sziréna, leviszi őt is a pincébe. Néha három napot is eltöltenek ott. Egy másik rokonomék Kijevből menekültek, miután három napig nem tudtak kijönni a lakásukból.

Amikor tankolni próbáltak, csak húsz liter benzint adtak, és mindenhol dugó volt a városból kifelé. Egy-másfél napon keresztül utaztak autóval. Már szinte minden ismerősöm lejött Kárpátaljára, az egész házunk tele van, a szomszéd falvakban is elszállásolnak embereket. Sokan maradnak Kárpátalján, mert félnek attól, hogy a határról visszafordítják, és elviszik katonának őket – hiszen volt erre is példa. Az újságok is írták, hogy a hadköteleseket elfogják. Akik már kaptak behívót, azokat biztosan.”

Megszólítok egy karitászos kabátban levő férfit, kiderül, hogy görögkatolikus pap. Évek óta működik a falujukban, Nyírturán karitászcsoport, látják, hogy szükség van segítségre. „Amit eddig kaptunk, ezzel tudjuk viszonozni. Az egyházmegyék karitászvezetője koordinálja a különböző egyházközségek karitászcsoportjait, minket mára osztottak be.

Úgy látom, itt most inkább pakolókra, tolmácsra és éjszakai műszakosokra van szükség, hiszen tele van a szálláshely. Az ágyak mellett sokan még a földön is aludtak éjjel.”

Vadász Bálint a győri karitásznál dolgozik, előtte az országos központban volt a katasztrófaelhárításnál. Előre jelzi, hogy beszélgethetünk, de azonnal mennie kell, ha hívják. Ő vasárnap vagy hétfőn érkezett – a napok már összefolynak. Az ő elosztópontjukon kialakult, hogy 12 órában dolgoznak váltásban, így most már tudnak pihenni, amennyire ilyen helyzetben lehet.

Mint mondta, hétfőtől naponta 1000-1100 ember fordul meg a bázison, leginkább azok, akik gyalog jöttek át a határon. Az autósok csak megpihennek náluk, esznek pár falatot. A magyar protokoll szerint a határátlépés után nem lehet gyalogolni, így autóval kell szállítani őket, amit önkéntesek is vállalnak. „Aki idekerül, általában tudja, hova szeretne menni, de az még sokszor kérdéses, hogyan. Az egyik legnépszerűbb célváros Budapest, de külföldre is sokan utaznak tovább, leginkább Lengyelországba, Franciaországba, Csehországba és Németországba. Anyukák, gyerekek, nagymamák, nagypapák érkeznek hozzánk, a hadkötelezettség miatt alig látunk férfit. A menekültek nagyon fáradtak, de céltudatosak. Talán húsz olyan ember jött át, akik még nem tudták, hova fognak menni. Nekik segítünk, hogy Magyarországon találjanak munkát. A nagy többségnek van barátja, ismerőse, akik már előre alakítják a lehetőségeiket. Azt látjuk, hogy olyan országból érkeznek, ahol már megszokták, hogy többféle tervük legyen a hogyan továbbra.

Találkozunk olyannal, hogy az édesanya próbál erős lenni, aztán sírva fakad – folytatja sietve Vadász Bálint. – Amikor behunyja a szemét, és szeretne aludni, még mindig hallja a bombázásokat. Látta azt is, hogyan semmisültek meg a környező épületek. A menekültek ritkán beszélnek a családtagjaikról, és mi sem kérdezzük őket róluk. Egy belső védelmi falat emelnek maguk köré. Még nem jött el az ideje, hogy a traumákról beszéljenek. Jelenleg arra van szükségük, hogy eljussanak a céljukhoz.

Kizárólag olyan dolgokról kérdezzük őket, ami előrevisz ebben a helyzetben. Meg kell tanulni nem kérdezni, ezt 12 év tapasztalata és a katasztrófapszichológiai protokoll mondatja velem.”

Közben kiderül, hogy a kilencéves kisfiú Covid-tesztje pozitív lett, ő napok óta lázas. „Biztosan nem ő az első koronavírusos beteg. Fertőtlenítünk, mindent megteszünk a higiénia érdekében: akik tünettel érkeznek, azokat teszteljük.” A kisfiúnak három testvére van. „A család együtt fog maradni, mindenki megy a kisfiúval, nem cél, hogy még jobban szétszakadjon a család.” Vadász Bálintot várja a következő feladat: most mindenki azon van, hogy a bázison ne terjedjen tovább a Covid, és az érintett kisfiú mielőbb megkapja az orvosi ellátást.

A magyar doktornő, Békési Mariann az első napját tölti önkéntesként Barabáson. Munka mellett jön ide, amikor csak tud, hogy segítsen. Már járt a Hungary Helpsszel Libanonban. „Most itt van rám szükség, ide jövök. Úgy látom, az embereknek vannak terveik, de sok a bizonytalanság, senki nem tudja, mi lesz – és ez mindenkit megrémít. Az a család, ahol pozitív lett a kisfiú tesztje, két nap múlva ment volna tovább Lengyelországba. A debreceni gyerekklinikára szállítja őket a mentő, akiknek a segítségét a legkisebbek teszteléséhez is kértük.”

Közben két újabb család érkezik kicsi gyerekekkel kimerülten, földre szegezett tekintettel. Ki tudja, mióta küzdenek, hogy átjussanak a határon. A picik leülnek, amint lehet. A szüleik nem akarnak beszélni semmiről, ez nem az a helyzet, amire lennének szavak.

A tolmács segít nekünk, hogy az ukrán doktornőt megértsük. Már másodszor futunk neki a beszélgetésnek, hiszen mindig sok a teendő. Arra is figyelni kell, hogy minél távolabb legyünk az elkülönített családtól.

A doktornő Közép-Ukrajnából jött, három napja sikerült átjutnia a határon. Azelőtt három napig pincében élt. Jelenleg nincs hová mennie, így orvosként segít. Gasztroenterológus, de sokféle szakterületen dolgozott már.

A lánya Amerikában él, hozzá szeretne kimenni, de amíg nem kap vízumot, itt marad. Elmondja, hogy három nappal ezelőtt még vonattal könnyebben át lehetett jönni, de azt hallotta, tegnap egy kupéban már 25-en utaztak. Kijevben ki se nyitották a vonat ajtaját, pedig olyan sokan voltak a peronon, hogy nem tudtak hova lépni. Félelmükben az emberek kiütötték az ablakot, hogy fel tudjanak szállni a vonatra. Az ő városában két katonai épületet már lebombáztak, az orosz katonák most a belvárosi gyárat akarják elfoglalni. Mindenki a pincékben ül és retteg, nem tudnak kimenni boltba sem, hiszen egyfolytában bombáznak.”

Bemegyünk a bázis épületébe, a folyosó is tele adománnyal. Fertőtlenítjük a kezünket. Sokan vannak a nagyteremben, ahol ágyak sorjáznak egymás mellett. Az ittenieknek is néhány gyorsan összepakolt csomagjuk van, ezekben viszik tovább az életüket. Egy férfi tollat kér tőlem, egy papírt kell kitöltenie. Gyereksírás hallatszik. Érezni, hogy mindenki uralkodik magán, az anyák csitítják a piciket.

Két huszonéves lány takaróba burkolózva ül az asztalnál. Az egyik mellett fekszik a kutyája a földön, szintén betakarva. A lány angolul szépen beszél, szívesen elmondja a történetét. A gyereksírástól alig hallani, amit mond. Kijevből érkezett, a lembergi egyetemen turizmust végzett. Hiába várta, hogy változzon otthon a helyzet… A barátjával elhatározták, hogy elmenekülnek. A szülei otthon maradtak, nem akartak eljönni. Így ketten kimentek a vasútállomásra, még jegyük is volt, de nem tudtak vonatra szállni, mert mindegyik vagon zsúfolva volt nőkkel, gyerekekkel. Egy rendőr is azt kiabálta: „Csak nők és gyerekek!” Könnyeivel küzd, sokszor az arcához kap, miközben mondja: „A barátom mégis feljutott valahogy a vonatra, de Ungvárnál visszafordult. Tartjuk egymással a kapcsolatot Viberen.”

Miközben a lány beszél, jönnek, hogy fertőtlenítsék a kezünket. A jegyzetfüzetemmel véletlenül leverem az asztalról a használt papír kávéspoharát.

Borzalmasan szégyellem magam, úgy érzem, egy cseppet sem szabad beletölteni abba a bizonyos másik pohárba, amiben az utolsó csepp olyan sokat számít. Vagy abba a kehelybe, amit ki kell inni.

Egy ágyon egy asszony ül a nyolc hónapos kisunokájával, mellettük a fiatal menye és többen székeken. Csomagjaik körülöttük. „A fiam hozott autóval a határra, aztán visszament a testvéreiért, ma reggel együtt jöttünk át. Édesanyám maradt otthon, nagyon sajnálom, hogy nem jött – elsírja magát. – Úgy volt, hogy én se jövök, a ház, egy élet munkája, minden otthon van. De mondták a gyerekek, hogy »Anya, gyere!«. Amint lehet, visszamegyünk. A fiamhoz és a férjemhez igyekszünk Csehországba, ott dolgoznak. A fiam főnöke segített nekünk lakást keresni. Gondoljuk, hogy mihamarabb megoldódik ez a helyzet, mert ez nem állapot.”

Kimegyünk az udvarra, a kapu elé újabb szállítmányt hoznak kisbusszal, előre elkészített szendvicseket is, ami nagy segítség ebben a helyzetben. Katonák is megjelennek az utcában felfegyverkezve – eddig még nem jöttek. Nem tudni, kik ők, miért vannak itt. Búcsúzásunk közben Árvai Ferenc, az Egri Főegyházmegyei Karitász vezetője a négygyermekes család sorsán töpreng. „A kisfiú beteg. Ha az anyuka bent marad a kicsivel a klinikán, mi lesz a másik hárommal?” De biztatja magát:

„Majd fentről jön a segítség, meg lesz ez is oldva.”

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír