Sótlan világ

Nagyon össze kell fognunk nekünk, mai keresztényeknek ahhoz, hogy megmaradhassunk. Amikor gyorsan változik a világ, nincs mindig elegendő idő arra, hogy felismerjük az újabb és újabb veszélyeket. Jobb elvonulni a világtól. Jobb távolságot venni a forgatagtól, és megvárni, amíg lecsillapodik legalább a belső vihar. Elzárkózunk és bezárkózunk, hogy megmentsük kincseinket a jobb időkre, hogy a világból ne vesszen ki az, ami értékes. Csakhogy amikor már bezárkóztunk, és elővesszük legnagyobb kincsünket, az evangéliumot, ezt olvassuk benne: „Ti vagytok a föld sója.” Só, amely mihelyst küldetéséhez ér, elvész: feloldódik, és eggyé lesz az étellel, amelynek ízt ad. A só nem fél az ételtől. Nem fél attól, hogy megszűnik szép fehérsége, kristályos szilárdsága. Odaadja önmagát azért, hogy íze legyen a világnak. Nem veti meg a világot, hanem a részévé válik.

Íztelen ez a mai világunk. Sok minden belefőtt, de valahogy nincs a kedvünkre. Kóstolgatjuk, de furcsa lett az íze. Lehet, hogy éppen rajtunk múlik, azon, hogy mi beleadjuk-e magunkat.

Mi vagyunk a föld sója. Csak velünk együtt lesz valamivé.

Nehéz döntés elkezdeni szeretni ezt a világot. Megérdemel-e bennünket? Sokszor úgy érezhetjük, csak elpocsékoljuk az éveinket, amikor ezzel a földi világgal vesződünk. Jobb volna egy védett várban, fent a hegy tetején őrizni hitünk és reményünk fényét, nem engedve, hogy a külső sötétség elnyelje. És amikor már fölépítettük a várat fönt a hegyen, s elkezdjük féltve őrizni a fényt, akkor így szólít meg minket az evangélium: „Ti vagytok a világ világossága.” Nem a magunké, hanem a világé: ennek a sötét, fenyegető, értetlen világnak a fénye. Talán éppen rajtunk múlik, hogy megvilágosodik-e. Rajtunk múlik, hogy lesz-e remény és hit az emberekben.

Lehet, hogy hiába adjuk bele magunkat ebbe a világba mint só. És az is lehet, hogy gyenge fényünket elnyeli a sötétség. De sótartóba zárva vagy véka alá rejtve ugyan mit érünk? Még annyit sem. Vagy talán arra várunk, hogy egyszer csak úgy magától jobbá lesz a világ?

Hát mi más sózhatná meg, ha nem mi? És mi más adhatna neki világosságot, ha nem az a fény, amely minket lángra gyújtott?

Az íz és a fény nem a miénk. Egyedül Istené. Ő teremtett minden ízt és fényt, ahogyan a világot is, és minket is ő teremtett. Minden és mindenki az ő keze nyomát viseli: nemcsak a só, és nemcsak a hegyre épült város, hanem az ízét kereső vagy éppen sötétbe burkolódzó világ is róla tesz tanúságot. Sóként mi kedvet adhatunk ehhez. Világosságként pedig megmutathatjuk, hogyan lát bennünket Isten: hogy lám, milyen szép is ez a teremtett világ, és benne minden alkotása.

Szerző: Juhász-Laczik Albin OSB

Magyar Kurír