Stella bíboros az új vatikáni instrukcióról: A plébániák ne szolgáltató hivatalok legyenek!

Világi körökben forradalminak nevezték a vatikáni instrukciót, felkeltette a média érdeklődését, ugyanakkor néhány püspök, különösen a német püspökök részéről heves bírálatot kapott. A Vatican Insider olasz hírportál munkatársa ezért a kongregáció prefektusát kérdezte a dokumentum vitatott pontjairól, amelyek valójában nem térnek el az egyházi hagyománytól.

– Bíboros úr, az instrukció kapcsán szó esett fordulatról és forradalomról is. A dokumentum azonban leszögezi, hogy törvényhozási szempontból semmi újat nem tartalmaz. Melyik a helyes olvasat?

– Természetéből fakadóan az instrukció nem alkothat új törvényeket, inkább segít alkalmazni a már meglévőket: igyekszik világosabbá tenni őket és kijelölni a végrehajtásuk folyamatát. A dokumentum lényege benne van a címében. Nagyon lényeges, hogy missziós megtérésre hívjuk nem csupán az egyes hívőket, papokat és világiakat vagy a lelkipásztorkodás „szakértőit”, hanem az egész plébániai közösséget a maga egészében, minden egyes részével együtt. Szükség van ugyanis arra, hogy mindenki újra felfedezze saját küldetését az Egyházban, és érezze a felelősséget az egyetlen, közös evangelizáló küldetés iránt, készségesen vállalja a szolgálatokat, feladatokat, amelyeket a plébániai közösségen belül kapott, különösen az Egyháznak abban a küldetésében, hogy hirdeti az evangéliumot. Mondhatnánk úgy is, hogy egy instrukció olyan, mint az evangéliumi írástudó, aki kincseiből – teológiai, lelkipásztori, kánonjogi kincseiből – „régit és újat” vesz elő, hogy leképezze ezeket Isten népének hétköznapi életére.

– A média nagy érdeklődéssel fordult a kérdés felé, ami arról szól, hogy világi hívők vezethetnek-e esküvői és temetési szertartást. Leegyszerűsítőnek tartja ezt az olvasatot?

– Igen, engedje meg, hogy leegyszerűsítőnek nevezzem, csak arra jó, hogy a címével felkeltse az olvasók figyelmét, különösen ebben a témában, ami a házasságkötést és a temetést illeti. Már létező szabályokról van ugyanis szó, amelyek akkor alkalmazhatók, ha nincs pap vagy diakónus, és akkor is a megyéspüspök, a püspöki konferencia és a Szentszék közötti megegyezéssel.

– El tudná jobban magyarázni a dokumentumnak ezt a pontját?

– A házasságkötéskor a jegyesek a szentség kiszolgáltatói, aki pedig kéri tőlük, hogy nyilvánítsák ki beleegyezésüket – legyen az pap vagy világi személy –, az a minősített tanú szerepét tölti be és az Egyház nevében elfogadja az igent, amit a házasulandók kimondanak. Ugyanígy a temetési szertartás is lehetséges szentmise bemutatása nélkül is, a Római Misekönyv leírja, hogy a különböző szertartások mely részeit tarthatják meg világiak is.

– Milyen üzenetet akart tehát közvetíteni a Klérus Kongregációja ennek a kérdésnek a tárgyalásával?

– A házasságkötések és a temetések alkalmat adnak a pap számára, hogy találkozzon – ráadásul egy érzelmekkel teli helyzetben – a hívekkel és olyan emberekkel is, akik nem járnak rendszeresen templomba. Hogy létezhetnek más alternatívák is a szertartások bemutatására, nem jelenti azt, hogy pusztán a feladatot lássuk ebben, leválasztva azt Isten népe hitének megtapasztalásától.

– Az új útmutatásokban néhányan azt a veszélyt látják, hogy a papok túl lesznek terhelve adminisztratív, bürokratikus teendőkkel. Ez tényleg így van?

– Valójában éppen az ellenkezője igaz, az instrukció szándéka szerint figyelmeztető jelzés is arra, hogy bizonyos helyeken létezik a plébániának egy olyan felfogása, miszerint egy „hivatal”, amely különféle típusú (szentségi, kulturális, szociális, karitatív) szolgáltatásokat nyújt, nem pedig missziós közösség, vagy inkább mondanám „családnak”, amelyben mindenki kiveszi a maga részét hivatása, karizmája, készségessége és hozzáértése szerint. Ha így nézzük, a papot éppen segíteni igyekszik abban, hogy ne vesszen el az admisztrációban és a bürokratikus teendőkben, hanem inkább szolgálata legfontosabb részeire összpontosítson – ezek az Eucharisztia, az Isten szavának hirdetése, a lelkivezetés és a gyóntatás, az irgalmas szeretet előmozdítása és a hívekhez, különösen a szükséget szenvedőkhöz való közelség – és ebben segítsék, példájukkal buzdítsák a közösség más tagjai, papok, szerzetesek, világi hívők. Ezzel együtt nagyon fontos szem előtt tartani, hogy a feladatok és szolgálatok felosztását a közösségen belül a misszió és az evangelizáció távlatában kell végezni, hogy a plébánia ne csak a saját „túléléséért” munkálkodjon, esetleg visszasírva a „régi szép időket”, hanem minden egyes tagjában elevenen égjen a vágy, hogy hirdesse Krisztust, tanúskodjon róla azoknak, akik eltávolodtak tőle vagy soha nem is ismerték.

– Mi kell ahhoz, hogy ez megvalósuljon?

– Minden hívő elevenen érezze a felelősségét a misszió iránt, legyen tevékeny, konkrét lehetőségei függvényében. Engedje meg, hogy elmondjam: a néző „hivatása”, aki ráadásul vitatja és kritizálja mások munkáját, bizonyosan nem Istentől jön és nem segíti az evangelizációt. A plébánia – az egyes embereknek és a szervezetek, mozgalmak és csoportok tagjainak egyaránt – az Úrral való találkozás, a befogadás, a megélt hit élményének helye, azokkal a küzdelmekkel együtt is, amelyeket még a legjobb családokban is megélnek.

– A plébános szerepének megerősítése, az a határozott iránymutatás, hogy mindig csak egyetlen papot illet a feladat, választ jelenthet bizonyos kérésekre, amelyek az amazóniai szinóduson felmerültek?

– Az instrukció mindenekelőtt a plébánosnak azt a különleges szerepét akarta meghatározni, hogy ő a közösség saját pásztora, és ezzel hangsúlyozni az Eucharisztia központi szerepét, ami az Egyház életének és küldetésének forrása és csúcspontja. A plébános mint saját pásztor kezdettől fogva és feladata természetéből adódóan csak egy pap lehet, aki arra kapott hivatást, hogy jelenlevővé tegye a szentségi Krisztust, különösen az Eucharisztiában és a kiengesztelődés szentségében. Kitűnik ebből, hogy ami a papi szolgálat jellemző, különleges vonása, az a lelkipásztori szeretet: ezen keresztül a pap megéli lelki apaságát, apaként teljesen odaajándékozza önmagát az Egyháznak és a közösségének. Ez nem azt jelenti, hogy a plébánosnak mindent egyedül kell elvégeznie, anélkül, hogy meghallgatna másokat vagy teret adna nekik személyes kreativitásuk és felelősségük megélésére. Fontos azonban figyelni arra, hogy a plébániát ne redukáljuk egy „hivatal” – ebben az esetben az egyházmegye – „leányvállalatának” szintjére, aminek az lenne a következménye, hogy bárki „vezetheti”, akár különféle „szakértelemmel” rendelkező „tisztségviselői” csoportok is.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Vatican Insider

Magyar Kurír