Stephen K. Ray: Erre a sziklára – Szent Péter és Róma primátusa az ősegyházban

Stephen K. Ray megállapítja: kevés dolog van a kereszténység kétezer éves történetében, amelyet hevesebben támadtak volna, mint Péter és a római Szentszék primátusát. A történelmet végigkíséri a tekintély elutasítása, és ez alól az Egyház történelme sem kivétel. A könyv írója elsősorban a Szentírás, az apostolok és az ókori egyházatyák tanítását, tanúságtételét elemzi és mutatja be, hogy bebizonyítsa a támadások megalapozatlanságát. Idéz egyúttal G. K. Chesterton Eretnekek című könyvéből: „Midőn Krisztus egy jelképes pillanatban megalapította az Ő társadalmát, szegletkőül nem a ragyogó elméjű Pált vagy a misztikus Jánost választotta, hanem egy köntörfalazót, egy sznobot, egy gyávát, egyszóval: egy embert. És erre a sziklára építette az Ő Egyházát, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Birodalmak és királyságok buktak el annak az eredendő és állandó gyengeségnek következtében, hogy erős emberek erős emberekre alapították őket. Ám egyetlen dolgot,

a történelmi Keresztény Egyházat egy gyenge emberre alapították, s épp ezért elpusztíthatatlan. Mert nincs olyan lánc, mely erősebb lenne, mint a leggyengébb láncszeme.”

Stephen K. Ray emlékeztet rá: az Újszövetség tele van olyan hivatkozással, amely Péter személyiségére és életére vonatkozik. Néhány példa: Péter a vízen járt (Mt 14,28–31), egy hal szájából pénzdarabot húzott ki, hogy befizesse az adót maga és Jézus nevében (Mt 17,24–27). Péter, miután isteni kinyilatkoztatásban részesült, meg tudta vallani Jézus igaz voltát (Mt 16,16), és látta a hegyen, amint Jézus Mózes és Illés társaságában elváltozott színében, amit második levelében meg is említ. Jézus Pétert és Jánost választotta ki, hogy készítsék el a húsvéti vacsorát, amiből aztán megszületett az Eucharisztia (Lk 22,8). Péter vakmerő volt, és mindig kimondta, amit gondolt, olykor túl gyorsan, anélkül, hogy gondolkodott volna. Jézus megdorgálta önfejűségéért (Mt 16,23), de szerette odaadását és bátorságát. Péter, miután megfogadta, hogy hű marad Jézushoz, sőt a vértanúságot is vállalja érte, megszegte szavát, és háromszor tagadta meg Mesterét, majd megbánta és keservesen megsiratta (Jn 18,10). Péter volt ugyanakkor az első a tanítványok közül, aki a feltámadás után látta Jézust (Lk 24,34). Jézus külön megbízta, hogy imádkozzon testvéreiért, és erősítse meg őket, és arra küldte, hogy legeltesse és gondozza juhait (Jn 21,15–17). Pünkösd után ő lett a szárnyait bontogató Egyház vezetője, ő hirdette először az evangéliumot (ApCsel 2,14–40).

Azzal kapcsolatban, hogy Péter járt-e Rómában és valóban vértanúságot szenvedett-e, a szerző több tudós teológust idéz, így a protestáns F. F. Bruce-t: „Ehhez az eseményhez (Péter római halálához) valóban nem férhet kétség, mivel a történelmi kontextusnak megfelelően és egymással is egybehangzóan valamennyi Kr. u. 100 körüli korai forrás teljesen egyértelmű a tekintetben, hogy Péter járt Rómában, és ott szenvedett vértanúságot. Minden más hipotézis Péter halálával kapcsolatban nehézséget nehézségre halmoz, és egyetlen dokumentumra sem támaszkodhat.”

Stephen K. Ray idéz a legkorábbi keresztény iratokból, amelyek egyértelműen utalnak Péter primátusára, mely Róma székében ölt testet. Római Kelemen (Kr. u. I. sz. – 97.) Péter munkatársa volt, majd Róma harmadik püspöke utána. Amikor a korintusiak súlyos problémákkal szembesültek (többen támadták az egységet, pökhendi módon átvették az irányítást, szembeszállva a felszentelt klérussal), levélben fordultak Kelemenhez. Miután Kelemen tudomást szerzett a korintusiak viszálykodásáról, levelet írt nekik. A szerző emlékeztet rá: János apostol élt még ekkor, és a Korintustól nem több mint 384 kilométerre lévő ázsiai egyházakat igazgatta. Miért nem hozzá fordultak a gondjaikkal, miért gondolták azt, hogy az ügy a több mint 900 kilométerre fekvő Rómára tartozik? Kelemen buzdítása pedig kedvező fogadtatásra talált náluk, nem kérdőjelezték meg az abban leírtakat, nem ütköztek meg Róma püspökének parancsoló hangnemétől, hogy feddjék meg a vétkeseket és törekedjenek az egységre. A Róma székét betöltő személy Egyháza nevében beszél, és olyan térség problémáját rendezi, amely közelebb van egy élő apostolhoz, mint Róma egyházához. A későbbi szerzők utaltak rá: a levelet évszázadokig felolvasták a korintusi egyházban és sok más egyházban is.

A másik felbecsülhetetlen értékű levél Antiochiai Ignác levele, aki a szíriai Antiochia püspöke volt. A fiatal Ignácot feltehetően Péter vezette be a hitbe, a hagyomány szerint ő volt az a kisfiú, akit Jézus a térdére vett (Mt 18,2). Ignác a vértanúsága előtt nem sokkal írt levelet a rómaiaknak, és ebben elismeri, hogy a római egyház az igaz keresztény tanítás védelmezője. Egyúttal kéri Róma egyházát: „Imáitokban emlékezzetek meg a Szíriában levő egyházról, melynek pásztora helyettem Isten! Egyedül Jézus Krisztus ügyel rá és a ti szeretetetek!” Ignác megállapítja a levélben azt is, hogy a római egyház másokat tanított és tanít.

Stephen K. Ray fölteszi a kérdést: „Ez a két férfi, aki az Úr apostolaival élt és dolgozott együtt, nemde jobban ismeri az apostolok és a korai közösség észjárását, mint mi, akiket húsz évszázad választ el tőlük? Ha pedig az a kérdés, hogy kinek higgyünk, akkor vajon azokat választjuk, akiknek az apostolok szavai még a fülükben csengtek, vagy azokat az újításokat, amelyek a teológia és az Egyház csataterén két évezreddel később igyekeznek érvényesülni?”

A könyvet Sallai Gábor fordította.

Stephen K. Ray: Erre a sziklára – Szent Péter és Róma primátusa az ősegyházban
Szent István Társulat, 2022.

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír