Sursum corda! – Beszélgetés az ötvenéves Don Bosco Ének- és Zenekar vezetőivel

Egy, Don Bosco ereklyéjét tartalmazó dombormű alatt, a Központi Papnevelő Intézet „próbatermében” beszélgettünk a zenei szolgálatot végző közösségről, az alapítóról, Dauner Jánosról és az eltelt öt évtized rengeteg élményéről.

– Hogyan indult el ötven évvel ezelőtt az énekkar?

Bakonyiné Marton Katalin: A megalakuláskor nyolcévesen én voltam a legkisebb a kórusban. Khirer Vilmos atya prefektus, majd vicerektor volt a központi szemináriumban, hittant tartott nekünk, ami abban az időben nagy szónak számított. Dauner János szalézi szerzetes pap a rendek feloszlatása után „civilként” a wekerlei Szent József-plébánián szolgált kántorként. 1975. február 16-án töltötte be a hatvanat, akkor nyugdíjba küldték. Vilmos atya az Új Emberben olvasta a hirdetést, hogy a wekerlei egyházközség kántort keres. „De hát ott János bácsi a kántor!” – csodálkozott el, hiszen jól ismerte őt, fiatalként ministrált neki Pestszentlőrincen. Felkereste, és elhívta ide, az Egyetemi templomba, hogy kezdjen valamit a hittanos gyerekekkel. A kórusba Wekerléről is jöttek fiatalok, és az itteni hittanosok közül is sokan csatlakoztak. Kezdetben tizenöten-húszan lehettünk, egynemű kórusműveket és néhány gitáros éneket énekeltünk, majd viszonylag hamar megalakult a zenekar is. 

János bácsi eredetileg biológia–földrajz szakos tanár volt. A Zeneakadémián elkezdte az egyházzene szakot, de mivel azt megszüntették, nem tudta befejezni. A kántorképzőt viszont még elvégezhette. Szólamokat írt hangszerekre, amiken a gyerekek játszottak. Ha sok hangszeres volt, akkor három hegedűszólamot vagy akár egy negyedik fuvolaszólamot is szerzett, ami még egy szimfonikus zenekarban sincs. A Jöjj, béke nyájas angyala például egy Händel-műből átdolgozott kétszólamú ária, és János bácsi az Üdvözlégy, Máriát is meghangszerelte. Ha valahol volt zongora, biztosan leült, improvizált, még nótákat is játszott. Mindamellett a klasszikus zene szerelmese volt, a gitáros énekeknek így leginkább a tábortűznél volt a helyük.

Ifjabb Benyus Sándor: Én tizennégy évesen kerültem a zenekarba. Eredetileg Újpalotán laktunk, tízen vagyunk testvérek, gyerekkorunktól mindnyájan játszunk hangszeren. 1979 karácsonyán átkerültünk a Király Pál utcába. Édesapám ferences iskolába járt, a kötődése miatt a Ferenciek terére igyekeztünk a misére, de késésben voltunk. Láttuk, hogy van itt útközben még egy templom, az Egyetemi, betértünk hát ide. Vilmos atya mondta a prédikációt a gyerekeknek; amikor beosontunk a templomba, elénk jött, és előrevitt minket. Aztán János bácsival meglátogatták a családunkat, és nagyon megtetszett nekik, hogy muzsikálunk. A következő szentmisén már játszottunk is egy darabot. A testvéreimmel többször szerepeltünk templomokban, volt már rutinunk. Édesapám hamar, nagyon szenvedélyesen muzsikára taníttatott minket, édesanyám pedig gyakorolt velünk.

– Milyen ember volt Dauner János?

B. M. K.: Karizmatikus. Mi hivatalosan nem tudhattuk, hogy pap, egy ideig nem is misézhetett a részvételünkkel. Sokat kirándultunk a budai hegyekbe, ilyenkor János bácsinak és Vili bácsinak kellett szólítanunk őket, s mindvégig így maradtak meg számunkra. Az egyik kiránduláson János bácsi fogta a kezemet, mert még nagyon kicsi voltam, egész úton csacsogtam neki. Még az esküvőnkön is emlékezett erre, le is írta nekem.

Gyorsan növekedett a társaság, hiszen ilyen templomi zenekar és énekkar nem volt akkor Budapesten, de országszerte sem.

Emlékszem, egy kiránduláson eltévedtünk, és késő este egy katonai lőtéren kötöttünk ki. Szegény János bácsi „öreg ördögözött”, és megfogadta, hogy az életben soha többet nem kirándul gyerekekkel. A hetvenes években ugyanis még vittek el papokat, és a közösséget is fel lehetett volna oszlatni. Szerencsére nem jöttek katonák, de emlékszem, mennyire izgult.

B. S.: János bácsi

a fiatalokért élt, nekik szentelte az életét. Szenvedélyesen lobogott benne a szalézi szív.

Mindenkivel megtalálta a hangot, mindenkire tudott hatni. Szigorú volt, de a tekintete mindig sugárzott a szeretettől, érezni lehetett, hogy „érted szigorú”. Mindvégig megmaradt benne az egyéniségéből fakadó öröm, a küldetéséhez ragaszkodó következetes hűség. Tele volt muzsikával, és csak úgy áradt belőle, ami hol éneklésben, hol zongorázásban, orgonálásban, hol meg zeneszerzésben nyilvánult meg. Határtalan öröm volt benne, amikor vezényelt minket, nagy szeretettel. Mindig pontosan érkezett, alaposan felkészült a próbákra, szereplésekre. Megtanította a gyerekeket és az ifjakat a liturgia és a szent zene szeretetére. Úgy muzsikáltunk az oltár mellett, hogy szinte észrevétlenül belenőttünk a szolgálat lelkületébe: pontosságot, önfegyelmet, alkalmazkodni tudást tanultunk.

– 1983-ban felléptek Bécsben.

B. S.: Abban az időben hatalmas élménynek számított, ha valaki kijutott külföldre, az meg pláne nagy szó volt, ha egy közösség együtt utazhatott. Három busszal mentünk Bécsbe az ottani szaléziak, Havasi József atya meghívására. János bácsi a titokban, földalatti mozgalomként működő szalézi rend irányítója volt ekkor.

B. M. K.: Amikor 1979-ben Vilmos atyát elhelyezték az Örökimádás templomba, majd Alsó-Krisztinavárosba, mentünk utána. Viszont amikor Esztergomba került, már nem tudtuk követni, s akkor visszafogadtak minket ide. A nyolcvanas évek második felében már közel kétszázan voltunk. Sokan jártunk konzervatóriumba, és kispapok is énekeltek velünk, akiknek János bácsi volt a lelkivezetőjük vagy a némettanáruk. Nem igazán nézték jó szemmel, hogy a papnöveldében jövünk össze, hiszen ez nem plébánia, hanem a kispapok képzésének a helye. Heti ötször is bejártunk ide, hittanra, csocsózni, énekelni, itt folyt az életünk. Ekkor Havasi atya már Magyarországon volt, János bácsi is hivatalosan visszatérhetett a rendbe, a papnevelő intézetbe pedig új rektort neveztek ki. 1991 júniusában utoljára léptünk fel a templomban, szeptembertől már Újpesten, a szaléziaknál jöttünk össze próbálni. Nagy volt akkor a lemorzsolódás, annak ellenére, hogy sokan kitartottunk, és újpestiek is csatlakoztak hozzánk.

B. S.: Színvonalas szilveszterek, farsangi bálok voltak ott! Műsorokat adtunk, színdarabokat játszottunk. Minden vasárnap ott voltunk, de a szerdai próbákat az Apáczai-gimnáziumban tartottuk, mert a többség itt lakott, a Belvárosban.

– A kórus hatásának is köszönhető, hogy mindketten zenével foglalkoznak?

B. S.: Édesapám és édesanyám révén kerültem közel a zenéhez, a testvéreimmel együtt. Ők oltották belénk a közös zenélés szeretetét. Gyerekkorunktól kezdve játszottunk zongorán és még valamilyen zenekari hangszeren. Így már a kezdet kezdetén kamaráztunk. Mind a tízen hivatásos zenészek lettünk, mindannyian zeneművészeti egyetemet, főiskolát végeztünk. Ami a Don Boscónál megragadott, az János bácsi személyisége. Rabul ejtett, ahogyan vezényelt. Azt éreztem, hogy én is olyan karmester szeretnék lenni, mint ő. János bácsi mellett erősödött meg bennem a zenepedagógiai hivatásom is. Harminckét éve dolgozom Vácott, zeneművészeti gimnáziumban.

B. M. K.: Nekem a Váci Utcai Ének-zenei Általános Iskola volt az útnak indítóm, és az énektanáraim, közülük is elsősorban Farkas Mária és természetesen Dauner János bácsi, akinek a kisugárzása egész életemre meghatározó volt és marad. Már harmadikos koromban mondtam, hogy énektanár leszek.

– Az 1995-ös felvételen, amely a húszéves fennállásuk alkalmából adott ünnepi koncerten készült, hallani, milyen magas színvonalon zenélnek.

B. M. K.: János bácsi emberileg is meg tudta szólítani a jó zenészeket. Molnár András le volt nyűgözve tőle, ugyanígy Rolla János is. János bácsit országszerte ismerték, a barátja volt Halmos László, Bárdos Lajos, tőlük nyilván kritikát is elfogadott. Tanulni és fejlődni akart, motiválta a gyerekeket is.

B. S.: Rengeteget szerepeltünk országszerte mindenfelé. Olyan plébánián is felléptünk, ahol nem voltak hittanosok. Megdöbbenve látták, hogy mi, budapestiek szentmisére járunk, áldozunk. Hívő emberek és istenkeresők is csatlakoztak hozzánk, volt, aki elsőáldozó lett. A misén valóban megélem, hogy aki énekel, az kétszeresen imádkozik, mert nagyobb érzelmi-lelki töltetet tud adni a zene, mintha csak a szöveget mondanám.

B. M. K.: Mostanában fogalmaztuk meg, hogy

mi eucharisztikus közösség vagyunk. Ez ugyanolyan fontos számunkra, mint a zenei szolgálatunk.

Emellett szeretném átadni másoknak a zene szeretetét, az iskolában is ez a célom. Aki itt van, lássa meg, milyen csodálatos, amikor benne állhat egy Mozart-, Rossini- vagy Haydn-mise hangcunamijában. Olyan sok különleges zene van, ami még a gyógyítás eszköze is lehet! Mi, akik nem koncertet adunk, hanem Isten dicsőségére zenélünk, mindig megtapasztaljuk ezt, és szeretnénk másoknak is megmutatni.

– 1998-ban Sándor vette át János bácsitól az ének- és zenekar vezetését.

B. S.: Amikor idekerültünk, János bácsi elvarázsolt a személyiségével, a vidám lelkületével. Élő példája volt annak, hogyan lehet fiatalokkal igényesen foglalkozni, nagyon sok bizalommal, evangéliumi derűvel, sokszor játékos formában, és mindig az egyénre, a személyre figyelve. Megfogalmazódott bennem, hogy én is így szeretném, és hogy itt szeretném csinálni ezt. Igyekeztem ellesni János bácsitól mindent, amit csak lehet, és ezért mentem a karmesterképzőre is. A diplomakoncertemen Mozart Requiemjét vezényeltem, amit az ő keze alatt szerettem meg. János bácsi felkarolt, támogatott, segített, hogy jó karmester váljon belőlem. Próbálási lehetőséget kaptam, majd szerepléseken egy-egy művet én vezényelhettem.

Ellátott atyai tanácsaival. Többek között azt is mondta: „Nagyon szeresd őket, akkor mindent megtesznek neked!”

Amikor János bácsi betegeskedni kezdett, egyre több mindent adott át a feladataiból. 1990 és 1992 között Amerikában voltam tanulmányúton. Akkor Kati helyettesítette János bácsit.

B. M. K.: Az aranymiséjén én vezényeltem 1992 júniusában. Újpest-Megyeren, ha ő misézett, akkor is én vezényeltem. Miután megszületett a három nagyfiam, János bácsi úgy érezte, sok lesz ez nekem, családosként egy ember nem tudja egymaga vezetni a kórust. Így csapatban dolgozunk, segít nekünk Ujvári Csaba orgonista, Ernyey Áron és Gábor Miklós is.

– A kórusban és a zenekarban újabb és újabb generációkat látni, a régebben ifjúságinak nevezett kar ma már életkor szempontjából nagyon vegyes képet mutat. 

B. M. K.: János bácsi idejében elsősorban gyerekek, fiatalok jártak a kórusba. Ő tudatosan a belső belvárosi ifjúságot szólította meg, s a basszus szólamban énekelhettek apukák. Most már a teljes családunk benne van a karban, a gyerekeim és az unokáim is. Itt énekel és klarinétozik a férjem, csellózik a két fiam, sőt a másik nagyszülők is énekelnek, a dédszülők idejönnek szentmisére. A családoknak és a gyerekeknek ez egyfajta példa az összetartozásról. Az, hogy sok generációs közösség lehetünk, egészen különleges kegyelme a Jóistennek. Van kiszenekar, ahol az utánpótlást nevelik Sanyi testvérei, és kisénekkar, amit Sanyi felesége, Mónika és testvére, Ancsa tart az ovisoknak. A szerdai próbára nagyon sok kicsit hoznak.

B. S.: Az énekkari próbákon általában hatvanan-hetvenen vagyunk, de előfordul, hogy akár nyolcvanan-kilencvenen is. A zenekar nagyjából harminc tagból áll. A kis rézfúvósok is egyre ügyesebbek, nagyon szeretik a templomi közös zenélést. A húsvéti körmenetnél is fújják majd az énekeket a kerengőben. Kinga húgom a kis vonósokkal foglalkozik. A gyerekek könnyebben kitartanak a zenetanulás mellett, ha van egy kis közösségük.

Egyre több figyelmet fordítunk a családokra, havonta egyszer, elsőszombaton családos hittant tartunk, megbeszélünk egy témát, és együtt imádkozunk. Szeretnénk megtartani a családokat. A zene annak idején is csak eszköz volt, most is csak eszköz.

– Mik a kedvenc műveik?

B. M. K.: A Gounod-mise nagy kedvenc, és nagyon szeretjük Rossini Stabat Materét is, meg Dvořákot. János bácsitól örököltük, hogy a klasszicizmus és a romantika érzelemgazdag darabjait válogatjuk be a repertoárba, de reneszánsz, barokk és 20. századi műveket is éneklünk.

– Hogyan alakult ki a nyári táborozások hagyománya?

B. S.: Eleinte Bajóton voltak a nyári táboraink; azért jöttünk össze, hogy a nehéz műveket meg tudjuk tanulni. Aztán a tábor egy idő után kibővült, most már százötven-száznyolcvan a létszám. Voltunk Szombathelyen, Péliföldszentkereszten, ahol János bácsi sírja van, Debrecenben, a Svetits-iskolaközpontban. A tábor mindig egy adott tematika köré épül. Egyszer Timóteus leveleivel kapcsolatosan rendeztünk akadályversenyt. A legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki részt vett benne, szakállat viseltünk, és korabeli ruhákban játszottunk. Egy Barkas mikrobusz volt a hajó, azzal utazott a csapat az utolsó állomásra.  

– Hogyan alakul egy éves programjuk?

B. S.: Minden vasárnap motettákat éneklünk a tíz órás szentmisén. Nagyböjtben részt veszünk a hamvazószerdai szentmisén. Hagyomány az is, hogy egy keresztúton az énekünkkel is szolgálunk. Volt olyan alkalom is, amikor Haydn Krisztus utolsó hét szava a keresztfán címűművét adtuk elő, és Martos Levente Balázs atya mondta a tételek között az elmélkedést. Virágvasárnaptól húsvéthétfőig szinte végig itt vagyunk az Egyetemi templomban, a fiaink ministrálnak. A nagyheti zsoltárokat éneklő fiúszkóla egészen különleges. Ezenkívül minden nagyobb egyházi ünnepen ének-zenekaros művekkel állunk ki. Májusban köszöntjük a Szűzanyát. Idén május 24-én Rossini Stabat Materét adjuk elő. Nyáron quadrumkoncertet tartunk világi művekkel, utána jön a Te Deum, majd szeptemberben a Veni Sancte és a templombúcsú. Halottak napján megszólaltatjuk Mozart Requiemjét. Egy alkalommal Medveczky Ádámot kértük fel, hogy vezényeljen minket. Krisztus király ünnepe után decemberben karácsonyi koncertet adunk, és Don Bosco ünnepén, amikor János bácsiról is megemlékezünk, most Gounod Szent Cecília-miséjét adtuk elő.

– Az Egyetemi templomon kívül hol szoktak még fellépni?

B. S.: Gyakran meghívnak minket vidékre. Kunszálláson énekeltük Mozart Koronázási miséjét, idén pedig a Requiemet, de Miskolcon, Kazincbarcikán is felléptünk, főként szalézi rendezvényeken. Sándor István boldoggá avatásán is mi adtuk a zenei szolgálatot. Hivatásunknak érezzük, hogy hordozzuk magunkban a szalézi örökséget, és megjelenjünk a szalézi rendezvényeken.

B. M. K.: Hatalmas élmény volt számunkra, amikor pápalátogatások alkalmával adhattunk zenei szolgálatot. 1987-ben Varsóban énekeltünk II. János Pál pápa látogatásán, majd 1991-ben, amikor a Szentatya Magyarországra jött, Budapesten és Szombathelyen. 2021-ben, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson szerepeltünk a Hősök terén és a fáklyás felvonulás végén, illetve ott voltunk a Kossuth téri szentmise kórusában is. Ferenc pápa 2023-as látogatásakor pedig a Szent István-bazilika kórusában énekeltünk. Amikor megszólalt a Gounod-darab végén a hárfa, szinte bepillantást nyerhettünk az angyalok karába. Csak a mennyországban nem kell majd levegőt venni…

– Hogyan telik a jubileumi év, milyen terveik vannak?

B. S.:

A szentév egybeesik a jubileumi évünkkel, és János bácsi 110. születésnapjáról is megemlékeztünk.

Kiállítással készülünk, lesz zarándoklat Péliföldszentkeresztre, ahol meglátogatjuk János bácsi sírját. Szeretnénk felidézni az elmúlt ötven esztendőt a tanévzárón, pikniket, koncertet tervezünk. Don Bosco ünnepén pedig Te Deummal zárjuk majd az ünnepi évet.

Fotó: Lambert Attila   

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.