Szabadságvágyból és szerelemből születik a világ – Cigány ballada a Nemzeti Színházban

A balladában a Nemzeti művészein kívül a Karaván Színház kiválóságai, a Nemzeti Táncszínház tagjai, illetve a Fővárosi Nagycirkusz művészei is fellépnek. Egy-egy parádés jelenetben olykor akár hatvanan is játszanak-táncolnak a színpadon.

Szabadság és szerelem drámai találkozásának lehettünk tanúi az ősbemutatón. Két fiatal, a büszke lótolvaj, Lojko Zobar és a cigány fiúval megzabolázhatatlan kancaként kacérkodó, szépséges-delejes Esthajnal egymásba habarodását követhettük nyomon, majd a „se veled se nélküled” kettősének szorításában pergett a mese. Egy madárcsontú cigány javasasszony (Nagy Mari) előérzetére hallgatva, teret engedve a babonáknak, szünet nélkül ostorozza az eget annak reményében, hogy sikerül szétszakítania a szerelmeseket, mondván, nem valók egymáshoz.

Esthajnalt Katona Kinga, Lojko Zobart Berettyán Nándor alakította a premieren, fenomenálisan. Ebben – tehetségük mellett – talán az is szerepet játszott, hogy civilben is egy párt alkotnak. A színpadon szinte mindvégig vadmacskaként jelen lévő Esthajnal egy idő után engedi, hogy cicázzanak vele, de fess széptevőjétől megköveteli, hogy csókolja meg a cipőjét (is).

A fékezhetetlen szabadságvágy és a folyamatos úton levés elválaszthatatlanul hozzá tartozik a cigánysághoz, ahogyan a túlélésre való képesség is. Káromkodni és átkozódni egyaránt tudnak – ehhez egyébként nem kell cigánynak születni –, de babonás hitük, pazar színviláguk, táncaik, szokásaik s a folyton jelen lévő humor mellett az érző lélek is a sajátjuk. Több jelenetben megrendítő a fiatalok lírai kettőse; együtt vésik szívünkbe: „Szerelemből volt, szerelemből van, szerelemből lesz a világ.”

Ennek ellenére tragikus vég vár Esthajnalra; szerelme késeli halálra, de lelkileg Lojko Zobár is összetörik…

Nyári Oszkár, a kaposvári Csiky Gergely Színház színésze meghívott vendégként alakította Esthajnal apját, megvillantva pisztolyát, meghúzva a pálinkásüveget, elmélázva múlton és jelenen, de mindvégig őrködve szerepbeli, szépséges lánya tisztessége felett. Az apa a darabban egyszer engedett a kísértésnek, és a cigánytábor élelmezéséért felelős, immár kerekded hajdani szerelmét kézen fogva sokat sejtetően elvonult…

A törvény és a rend felett őrködő s a cigánykolóniát a fenébe kívánó, megvesztegethető, az úriasszonyok által olykor egy-egy „teára” is meghívható csendőrparancsnokot Borbás Roland alakítja kellő hitelességgel és frissességgel. Lojko Zobárt egyszer bitófára küldi, ám a lótolvajt nem sikerül kivégezni, társai tesznek róla, hogy elszakadjon a kötél. A babonás, népes tábor pedig égi hatalmakkal szövetkezve segít megakadályozni az akasztást…  

Az életét elmesélő öreg bölcs, Makar Csudra szerepét a Kossuth-díjas Blaskó Péterre osztotta Vidnyánszky. Blaskó briliáns narrátorként szórja (mondja, énekli, sóhajtja) életigazságait – hol a színpad elején lévő farönkre telepedve, hol kissé oldalra húzódva, zsákon ülve, elmerengve. A vén cigánynak nagy a respektje népe körében. Visszaemlékezésében újraéli fiatalkori énjét, fordulatos, már-már legendává nemesülő életét, vándorlásait és keresztútját, s az idő homokórájával együtt pereg tovább a mese – sűrűn teleszórva gegekkel, humorral átszőve.

A darab remek epizodistákat vonultat fel, megmutatva a cigánytábor valamennyi korosztályát és fontos személyét, a kisgyerekektől a kilencven feletti, sok mindent megélt seftelőig, Bodrogi Gyuláig, aki nemcsak a cigánykolóniát, hanem a közönséget is magába bolondítja. Amikor ócskáskabátját kitárja, kínálva mindent, mi megvehető, tudtunkra adja: „Itt a kabátom, benne a világom, / minden megvehető. / Szinte, de szinte minden igaz benne, / bár nemigen hihető.” Majd így búcsúzik e színészóriás: „Hogyha egyszer elutaznék, belőletek kiszakadnék. / Ám csodáim itt maradnak, s égben engem megmutatnak.”

Harsány nevetés tört ki, amikor az első felvonás végén Bodrogi – tegezve – arra biztatta a nagyérdeműt, hogy a szünetben menjen, egyen és igyon, mert a büfét is ő üzemelteti, hiszen: a művészetből nem lehet megélni.

A héttérben a Fővárosi Nagycirkusz attraktív művészeivel, elöl a Nemzeti Táncszínház kiváló táncosaival, Galambos Péter mesés-szürreális, olykor Salvador Dalí képi világát idéző díszletei között, Berzsenyi Krisztina jelmezeiben fodrozódik a parádés történet. A derű, a dévaj jókedv olykor katartikus csönddé szelídül, s a nézőnek az a gondolata támad: bárcsak láthatná ezt a színpadi művet minden cigány! És minden magyar! Talán akkor oldódna az előítélet, s felgyorsulnának a lépéspróbák…

A Kossuth-díjas Vidnyánszky Attila ezúttal is fergetes produkcióval ajándékozott meg bennünket; csakúgy, mint Zsuráfszky Zoltán, a Kossuth-díjas koreográfus, aki társrendezőként (is) jegyzi a Szarka Tamás autentikus cigány dallamaira, prózájára és verseire fogant, lenyűgöző táncos előadást, amelyben olykor a zeneszerző-énekest is halljuk dalolni.

A végtelen szabadságvággyal teli „szenvedélytörténet” premierjét követő fogadáson Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója a társintézményekkel kötött szövetség, az összefogás erejéről szólt. Úgy fogalmazott: „Talán újjászületés számunkra ez a darab, egy új indulás kezdete.”

Lorca A hűtlen menyecske című versét szánta a közönségnek premierajándékul Nyári Oszkár, aki leírhatatlan érzékenységgel szavalta: „Úgy tettem, mint igaz cigány, / ügyelve a névre, hírre. / Varródobozt adtam néki, / szalmasárga volt a színe. / Megkedvelni mégse bírtam, / asszony volt, de szűznek hittem, / nem mondta, hogy ura is van, / mikor a folyóhoz vittem.”

„A darab alapvető ősi toposzokat dolgoz fel: születés, halál, szerelem. Hihetetlen az a kohézió, amit már az első pillanattól érezni lehetett az Esthajnal próbafolyamata során” – jegyezte meg az alkotók gyűrűjében Nyári Oszkár, az első cigány teátrum, a Karaván Színház és Művészeti Alapítvány vezetője, a Magyarországi Nemzetiségi Színházi Szövetség elnöke. Annak is hangot adott, reméli, hogy ez a darab egy fontos közösségépítés kezdete. Ezt erősítette Fekete Péter, a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ igazgatója is. Arról beszélt: a cigányságra nem úgy kellene tekinteni, mint nyűgre, hanem mint lehetőségre, s abban bízik: az Esthajnal végig fog söpörni az országon.

Szöveg: Lőrincz Sándor

Fotó: Nemzeti Színház/Ilovszky Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 17-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.