Szabó József László: Gondolatok a katolikus nevelésről szülőknek és pedagógusoknak

A szerző szerint a nevelés döntő kérdése, hogy „Akarsz-e személyiség lenni?”. A keresztény nem az európai, a zsidó, az arab, vagy a hindu embert keresi, hanem „magát az EMBERT”. Valaki mellé csatlakozik, „aki mindenki másnál igazabb, eredetibb, maradandóbb”. Ez a valaki pedig Jézus Krisztus, akit a világ változatlanul nehezen fogad be, mégis tapasztalattá válik bennünk Péter tanúságtevése: „Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnének” (Csel 4,12).

Szabó József László rámutat: ahogy a kereszténység túlhaladta a vallás kereteit, úgy a nevelés alatt is mást ért, mint a világ. „Mi nem egy faji, politikai, vallási rendszernek akarjuk megfeleltetni az embert, és nem a statisztikákra figyelünk, hanem abban segítjük, hogy emberi létében és mivoltában teljesen önmagára eszméljen.” A kereszténység üzenete az, hogy az ember a megváltással – képességileg – az isteni természet részese lett. Az isteni természet fokozatos felöltése testvérré formálja azokat, akik a megváltottság örömében élnek. Ennek kibontakozása a Szentlélek által történik, Jézus a Szentlélek révén formál bennünket és akar egyre teljesebb emberré alakítani. Ám a kötet szerzője figyelmeztet, hogy a katolikus nevelés mint eszme, az elvilágiasodott ember számára annyira életidegen, hogy a nevelésről szóló gondolatokat életközelibbé kell tenni.

Szabó József László különbséget tesz az etika és a hittan között. Az etika szinte nélkülözhetetlen, önismeretre, önuralomra tanít, értelmessé nyilvánítja a kultúrát és a közösségben való létet, a hazaszeretetet és a családot. Mindezek a hittanból sem hiányozhatnak, ám a hittan ezek mellett „istenismeretet és istenszeretetet is tanít, és bemutatja azt az Egyházat, amelyben a család főgyökerei voltak évszázadokon keresztül”. 

A cél, amit a katolikus nevelés szeretne elérni az, hogy az ember öltse magára a Krisztus által megszerzett és felkínált isteni természetet, legyen másokért élő ember, az „én Istenem” helyett mondja ki, és érezze át, hogy „Mi Atyánk”. Ezt a programot a katolikus egyház az Eucharisztiában és az Eucharisztiához való viszonyban látja megvalósulni. Ezzel egy új embertípus jelenhetne meg, aki számára a béke egyetemes megteremtése és szolgálata alapvető fontosságú. Sajnos azonban ez nem ilyen egyszerű, mivel az ember nehezen látja be önmaga hibáit, vétkeit, még inkább nehezebben vehető rá a másokkal való együttműködésre. S bár az embernek szüksége van az őt alkotó Istenre, hallani sem akar erről a kötöttségről. „Kikerüli Istent, ellenáll neki.” A katolikus nevelés viszont egyszerre isteni és emberi, „segíti a belátást, őrzi és nyújtja a kegyelmet, amelyet Jézus személyében és az Eucharisztiában ismer fel. Az Eucharisztia azonban a közösség szentsége, és nem egyéni gyógymód.” A katolikus nevelés – ellentétben a merőben humán etikai neveléssel – vonatkozásba hozza az embert a Teremtővel és az üdvösséggel.

Kitér a szerző arra is, hogy a nevelésről gyakran beszélnek úgy, mint az eszményi emberré válást támogató folyamatról. Ám kérdés, hogy kit tekintünk eszményi embernek? Beszélnek az emberről „mint állampolgárról, mint politikai lényről, mint profitmaximalizáló tényezőről, mint munkaerőről, mint adatbázisról, mint célközönségről”. A katolikus nevelés azonban az embert „Isten képmására és hasonlatosságára teremtett örök életű létezőnek” tekinti, s ez határozza meg nevelési irányultságát. Az Isten által teremtett ember célja, hogy „elérje az üdvösséget, és életének döntéseiben, irányulásainak összességében ez a vágy jelen legyen”.

Szabó József László figyelmeztet, hogy a katolikus nevelést erősen kísérti a hamis konzervativizmus, a kényelem szelleme. Pedig a katolikus nevelés nem újratermeli a rosszul működő, „netán romlott” társadalmat, „hanem a helyes embereszményt gondozva felismeri és szervezi mindazt, ami célra irányítottabbá, embert és életet szolgálóbbá teszi a társadalmat”.

A fejlődés nem az absztrakt jövő felé haladás eszmei programja, amely tagadja a jelent, „hanem az egyre teljesebb létbeöltözés (emberré válás) folyamata, amely felismeri a jelent és a jövőt egyaránt fenntartó létalapokat, és azokat szolgálja”. Minden más visszafejlődés vagy eltorzult fejlődés a katolikus nevelés küldetése szemszögéből.

A szerző hangsúlyozza, hogy a jellemes ember nem kibekkeli, nem átügyeskedi az életét, hanem személyiségének teljes súlyával beleáll, és részt vesz a teremtés szolgálatában. Egy tanmesét ír le: a vándor a sivatagban egy kiszáradt kúthoz érkezik. Van egy tömlő vize, amivel eljuthat az ötnapos járásnyira lévő következő karavánszerájhoz. A kútnál felirat olvasható: önts bele egy tömlő vizet a szivattyú hengerébe, mert csak így működik a kút. Valamennyi hordót töltsd fel vízzel, és úgy menj tovább. Ha a vándor beleönti a vizet a szivattyúba, és a kút teljesen elromlott, akkor szomjan hal. Ha működik a kút, további karavánok életét mentheti meg.

Szabó József László rámutat: naponta találkozunk hasonló dilemmával, s a katolikus nevelés célja, hogy egyre több ember kockáztasson másokért. „A történet vándora úgy is felfogható, mint az Isten által a világba küldött keresztény ember. Az Egyházban való lét nem lehet elkülönülés a világtól, netán véd- és dacszövetség a világgal szemben. Ha nem bízzuk rá a fiatalokra az Egyházat és a teremtett világ gondozását, akkor megközelítőleg sem a katolikus nevelést végezzük.” (Kairosz Kiadó, 2014)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír