Szabó József László: Bukás előtti létünk emlékképe

A szerző tényként állapítja meg, hogy korunkban az emberek sok mindennel próbálkoznak, hogy jobbá tegyék az életüket, mentálisan és anyagilag is rendeződjenek a dolgaik, csak épp a lényeg, Jézus marad ki a lehetőségek közül, „aki épségünk foglalata, forrása és közvetítője.” Sokan elvesztették az egyházzal való élő és éltető kapcsolatot, pedig az egyház „a tiszta vízű folyó, az egyre jobban kiszáradó iszapban túlélni akaró nemes halak számára. Az egyház Krisztus teste, amelybe ha megérkezünk, Krisztus a tulajdon Lelkével éltet minket. S ez az élet!” Az egyház azonban mindig az ellentmondás jele volt, ez krisztusi lényegéhez és küldetéséhez tartozik. Nem kell tehát azonosulni azzal a világgal, „amely a gyarmatosításokban erkölcstelenül megszerzett koncért küzd, s ehhez hamis tartalommal megtöltött, fennkölt, ünnepi ideológiát gyárt.”

A könyv írója szerint az, hogy a fejlett nyugati világ ennyire hátat fordított az egyháznak, annak a következménye, hogy az ottani keresztények elszigetelt életet élnek zavartalan kényelmük miatt. Ez azonban a történelemben mindig egy civilizáció agonizálása volt. A szerző megkockáztatja, hogy a Nílus-menti falvakban élő, a puszta létfenntartásukért naponta kemény küzdelmet folytató, az emberi létforma természetes alapjait őrző mozlimok közelebb vannak Jézushoz, mint a „maguk módján vallásos”, egykor volt nyugati keresztények, s lelkük is kiegyensúlyozottabb, életük megelégedettebb.

Szabó József László a nyugati keresztényég egyik veszélyes zsákutcájának nevezi a racionalitást, a mindent könnyen érteni akarást. Pedig tudnunk kell, hogy Jézus, bár hasonló lett hozzánk, az „egészen más” Atyát és egészen más életet közvetíti, mint akit és amit mi Jézus nélkül magunknak elképzelünk. Ha nem törekszünk Istenhez fölemelkedni, ha Istent nem imádjuk, akkor egyre alacsonyabb szintű létezők „imádatába” süllyedünk. Az Isten mély és odaadó imádata nélküli vallást sajnos sok Istenről értekező teológus képviseli, ők Istent filozófiai témának tekintik, vagy úgy akarják megérteni, mint egy természettudományos tézist, ami nem lehetséges.

A könyv szerzője sok évtizedes papi tapasztalatai alapján aggasztónak tartja, hogy a keresztények többsége a mindennapi életben nem idézi Jézus szavait a gyermeknevelésben, a tanácsadásban és „egyéb társadalmi bölcselkedésben.” Sokan évtizedek óta járnak templomba, de egyetlen mondatot sem tudnak pontosan idézni a Szentírásból, kilépnek a templomból és már nem is emlékeznek, hogy mi hangzott el az evangéliumban. A szülők nem mondják ki nyíltan, hogy gyermekeiket minden körülmények között katolikussá nevelik. Mindez annak a jele, hogy nem remélnek sokat Jézustól, nem engedik be a szívükbe. A szerző figyelmeztet: „Ha Jézus mese és kitaláció, akkor helyénvaló ez a mértéktartás vele kapcsolatban. Ha azonban Ő az, akinek mondja magát, és akinek felismerte Őt az apostoli egyház, akkor életünk egyetlen gyógyítója és megnemesítője, akit balgaság távol tartani magunktól.” Szomorú, de tény az is, hogy a keresztények jelentős része nem hisz a feltámadásban, nem tudja értelmezni az örök életet, „mert csak a léthiányos életének megélt tapasztalatából képes következtetni.” Magyarországon a megkereszteltek 6-10 százaléka vallásos a katolikus egyház normái szerint, s a szerző megkockáztatja, hogy 70-80 százalékuk deista. Az egyház sok keresztény számára „amolyan turkáló, ahol kedve szerint kiturkál magának valami éppen szükségeset, vagy amolyan melegedő, ahová időnként betér, ha didereg, de már családi szinten sem éli meg a Jézussal való közösséget, az egyház természetfeletti közösségét aztán végképp nem érti.”

Az egyház megújulását illetően a szerző rámutat: ez nem a lényeg elrejtését jelenti, sem a világgal való elvtelen azonosulást, hanem azt, hogy „egyre inkább megtaláljuk azt az arculatot, szóhasználatot és gesztusrendszert, amely bizalmat ébreszt az egyház mint kontraszttársadalom iránt az istenhiányt megszenvedő embertársaink körében.”

A szeretet fogalmáról elmélkedve a szerző megállapítja: egyre nagyobb gyanú veszi körül ezt a szót, pedig csak a szeretetre alapozott élet tud igazán fejlődni, csak a szeretet tud gyógyítani lelki sebeket. A gond az, hogy érzelmileg súlyosan sérült emberek vezetik le saját lelki szükségletükből kiindulva a szeretet általánosnak vélt fogalmát. Még a vallási élet területén is gyakran ez a helyzet. Ezzel ellentétben „Isten a szeretet. S a szeretet éterien tiszta megnyilvánulása az Úr Jézus Krisztus. Az Ő ismerete és a vele való tiszta kapcsolat nélkül a szeretet betegségtünetté, zsarolási eszközzé, kioktató normává válhat.” A vele való intenzív lelki kapcsolat viszont a szeretet képességének aktivizálódását jelenti, és a József Attila által gyönyörűen megfogalmazott, „semmi ágán ülő szív” kozmikus magánya gyógyul. Jézussal „belépünk az abszolút térbe és időbe, amely dimenzió ott van a lélek mélyén.”

Az így magára eszmélt, léte örömét megélt ember képes csak valóban az igaz szeretetre.

(Kairosz Kiadó, 2015)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír