Szárnyaddal s torkod élivel...

Budai Ilona azt a fajta népdaléneklést képviseli, ami teljesen egyszerű, kíséret nélküli, megpróbálja úgy előadni a népdalt, ahogy azt a gyűjtései során megtanulta. Szomorú tényként állapítja meg, hogy korunkban egyre kevesebb idő jut az éneklésre, pedig szükséges lenne, hogy legyenek az életünkben „megfogható” pillanatok, amelyekre jó visszaemlékezni. Vallja: „keserves” dalokkal nem lehet megfogni a gyermekek lelkét, a korosztályuknak megfelelő tréfás, jókedvű, ritmusos énekekkel kell megérinteni őket.

Budai Ilona harminc éve vezet népzenei táborokat nyaranta, több ezer gyermekkel találkozott, sokukban keltette fel az érdeklődést a népdalok iránt. Alapvető fontosságúnak tartja, hogy „ne feledjük el a múltunkat, az örökségünket, és hogy legyenek olyanok, akik továbbadják ezt a tudást. Egy nép lelkét a kultúrája, a dalai, a zenéje, a táncai, a költészete teszi gazdaggá. Ha ezek a dolgok kimaradnak egy gyermek életéből, akkor bizony van mitől félteni a következő generációt. Mert enélkül sokkal nehezebb lesz túlélni ezt a világot…”

Budai Ilona 1985 óta tanít az Óbudai Népzenei Iskolában. Nem csupán tanítványai hangját igyekszik csiszolni, hanem a lelküket is formálni. Nagy szeretettel közeledik hozzájuk, s arról is beszél nekik, hogy nem véletlenül születtek ide, Magyarország az egyetlen hazájuk, itt van küldetésük. „Itt úgy kell élned, énekelned, hogy bárki, aki hallgat téged, büszke legyen rá, hogy ő magyar, és hogy ilyen gyönyörűséges népdalkincse van. Nagyon fontos, hogy mi van e mögött a dal mögött, jókedv, bánat…, és nagyon fontos, hogy ezt hogyan tudod a szíveden át közvetíteni és megmutatni a világnak.”

A népdaléneklés mellett Budai Ilona mesél is a gyermekeknek, 2003-ban jelent meg egy gyönyörű kiállítású mesekönyve Székely mesebeszéd címmel, melynek legszebb üzenete a szeretet. Ezzel kapcsolatban emlékeztet rá: különös, pénzközpontú világban élünk, melyből kiveszni látszik a tisztesség, a becsület, az adott szó hitele. A szeretetről csak beszélünk, de nem éljük át a mindennapokban.

Gyakran hangoztatjuk felelőtlenül, „ezt az embert azért szeretem, mert kedves, megbízható…, ezt meg azért nem szeretem, mert hazug, becstelen.” Pedig mindenkiben van valami, amiért szeretni lehetne, csak mi megmaradunk a felszínen, nem vesszük a fáradságot, hogy jobban megismerjük a látszólag rossz szándékú felebarátunkat. A művésznő ennek ellenére optimista, rendíthetetlenül hisz a szeretet megváltó erejében, hogy egyszer majd eljön egy olyan világ, „amelyben az emberek szívében olyan lesz a szeretet mint a Nap fénye.” Budai Ilona Jézus szavainak szellemében – a mennyei Atya „fölkelti napját a gonoszokra s a jóra…” (Mt 5,45) – figyelmeztet: „… a Nap sem mondja azt, hogy ez egy gonosz, erre nem sütök, ez egy jó ember, erre igen. Mindenkire egyformán árasztja a melegét. Az egy élhető világ lesz, hinni akarom, hogy így lesz, mert ha nem, akkor az emberiség napjai meg vannak számlálva.”

A kérdésre, hogy életében milyen jelentőséggel bír a hit, a bányász apa és mezőgazdaságban dogozó anya lányaként a Győr melletti Gyömörén nevelkedett Budai Ilona felidézi, hogy beleszületett egy nem bigottan vallásos, de a hitét mélyen megélő családba és közösségbe. „Az, hogy az Isten ott volt a mindennapjainkban, az olyan természetes volt, mint amikor az ember levegőt vesz.” Ám mint oly sok hívőnek, neki is meg kellett tapasztalnia a kételkedés gyötrő érzését. Édesapja negyvenéves korában váratlanul megbetegedett, tüdejét megtámadta a bányászok veszedelme, a szilikózis, s ezért rokkantosították. Az ekkor tizenkét éves Budai Ilona perlekedett Istennel –, a barátnői édesapjai egészségesek, míg az övé nem, hogy engedhette ezt meg a Teremtő? Mindezt ki is mondta az édesanyjának, aki szelíden átölelte és csak annyit mondott: „Isten nevét hiába ne vegyed, tedd össze a két kezedet, adj hálát azért, hogy ilyen betegen is, de közöttünk van, és kérjük, hogy legyen is még sokáig.” Ez a szeretetteljes hang hatott, a gyermeklány Budai Ilona, aki addig is szerette az édesapját, attól kezdve még a gondolatát is igyekezett kitalálni, állandóan imádkozott érte. „Ekkor változott meg az Istenben vetett bizodalmam, és teljes szívvel fordultam feléje. Eltűnt az életemből a kételkedés, s rábíztam a magam és a családom életét az ő szeretetére. Ezért mondhatom hát nyugodt lélekkel, hogy hit nélkül lehet élni, de nem érdemes. Hitet, ahogyan hazát sem, nem csereberél az ember.”

Budai Ilona teljesnek érzi az életét, mindenért hálát ad Istennek, családjáért, azért, hogy évtizedek óta azt teheti, amit a legjobban szeret, énekelhet és taníthat. „Kaphat ennél többet egy ember? Ha ez a boldogság, akkor én az vagyok, minden nehézség, csalódás, betegség ellenére is. Úgy érzem, hogy az Úr a tenyerén hordoz” (Kairosz Kiadó 2014).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír