Szavak kézművese – Beszélgetés a Stephanus-díjas Lackfi Jánossal

– Szülei Mezey Katalin és Oláh János, mindketten kiváló írók, költők, édesanyja ma is alkot. Ilyen családban felnőve természetes volt, hogy követi a példájukat? Hogyan és mikor alakult ki Önben, hogy irodalmi pályára lép?

– Anyai nagymamám karakán idős hölgy volt, nyers humorral. Simán kioktatta a vízvezeték-szerelőt, hogyan tekerje be a hollandert, mit csináljon a tömítéssel. Tíz szerelőből kilenc ezt nem lájkolta, az az egy viszont visszajárt Kató nagymamához kávézni meg csevegni. Rám is erősen hatott a karakteres személyisége. Ő egyidős volt az évszázaddal – 1903-ban született –, én pedig tizenhat éves, és nagyon élveztem, amit az omnibuszokról, a növényekről, a világháborúkról mesélt. Közös operabérletünk volt, szerettem a színpad aranyozott, poros világát, tenorista vágytam lenni. Énekkarba jártam, zongoráztam is, bennem volt a kutyavér, nagy beleéléssel bömböltem, hogy „hazám, hazám, te mindenem”, meg hogy „az asszony ingatag”. Ugyanakkor magyarból is jó voltam, és láttam a szüleim művészbarátait, a javítgatott kéziratokat. Tonnaszámra faltam a kalandos Vernéket, Coopereket, Walter Scottokat. Meg az orosz lélektani írókat, a magyar parasztregényeket. A könyveim világában éltem, a pad alatt olvastam, az iskola pedig tőlem össze is dőlhetett volna. Tizenhét évesen egy álszerelem hatására írtam először verseket, álnéven beküldtem egy diákirodalmi pályázatra, különdíjat kaptam. Elkezdtem véres komolysággal készülni az irodalmi pályára. Terméskövekkel bodybuildingeztem a kertben, hogy megerősödjem. Közben adybuildingeztem is, betoltam a fejembe tíz-tizenöt verset a magyar költészet nagyjaitól. Legyen muníció.

Mindennap írtam, javítottam, áthúzogattam, csurom sáros voltam a szavak anyagától, mint keramikus az agyagtól.

– Két testvére is művész, gyermekei közül ketten énekesnők. Mondhatjuk, művészcsalád az Önöké. Sok művész együtt – ez nyilván lelkileg és szellemileg is közelebb hozza Önöket egymáshoz, de öntörvényű alkotókról lévén szó konfliktusok is előfordulhatnak…

– Mindkét szülőm karakteres egyéniség, és bár nemzedéktársak, harcostársak voltak, időnként azért összeszikráztak. A sokgyermekes életből meg következik az állandó pörgés. Hat gyerek közül valamelyik mindig magyaráz, más közbevág, a harmadik felvisít, valakik összevesznek egy játékon, van, aki éhes, van, akinek vécére kell mennie, s van, akinek orrot kellene fújni, de nem hagyja... Zajlik az élet ezerrel. Mini emberiségminta ez, pillanatok alatt zajlanak le komédiák és tragédiák, háborúk és egymás nyakába borulások, élet és halál, ujjongás és kétségbeesés. Feleségem, Juli elképesztő kreativitással tudta összehangolni ezeket a dinamikákat, izgalmassá tenni az ünnepre várakozásokat. Egy apának is be kell dobnia magát a konfliktuskezelésbe, probléma-elhárításba. Ekkora közösséget nem lehet glaszékesztyűben terelgetni, a mosogatás, pelenkázás, teregetés, főzés, ablakpucolás nem női vagy férfimunkák, hanem elvégzendő tevékenységek. Egymásnak adtuk az edényeket, gyerekeket, munkákat. Közben végeztük az egyetemet. A kézműveskedés, a folytonos táncolás-dalolás, a nyelvi leleményeskedés részét képezték ennek a nagyon szép és sűrű időszaknak. Talán ebből is fakad, hogy Johanna és Dorottya lányom is énekel, az utóbbi aZorka néven saját projekttel, művészi pályát építve. Egy meséskötetemet Margit illusztrálta, Johanna meg idestova hat könyvet is, köztük a népszerű #jóéjtpuszi-sorozatot. Mindannyiszor nagy öröm és megrendülés egy színpadon állni Dorottyával vagy Johannával. Ahogy a zsoltáros írja: „az Úr szívének gondolatai nemzedékről nemzedékre szállnak”.

– Soha nem titkolta, hogy hívő katolikus. A 2021-es budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson egyike volt a tizenkét kiválasztott hírnöknek. Hogyan fejlődött a hite? Beleszületett, vagy felnőttkori megtérő volt? Ki volt az, aki meghatározó szerepet játszott a hite fejlődésében?

– Nem neveltek hitben, így valláskárosult sem lehettem, úgyhogy felnőtt megtérőként, izzó szívvel álltam az oltár elé az esküvőmön. Ekkor lettem elsőáldozó is. Igaz, karakán nagymamám kiharcolta, hogy még csecsemőként megkereszteljenek, és Isten megindító módon egy percre sem felejtette a szövetségét: egész gyerekkoromban jeleket küldött, éreztem a szeretetét. Az Úrról viszont csak annyit tudtam, amennyit Dickens, Scott, Sienkiewicz, Dosztojevszkij könyveiből összebarkácsoltam magamnak. Nagyon hálás vagyok Osztie Zoltán atyának, aki fiatal káplánként a jegyesoktatás során elképesztően empatikusan és határozottan feltárta nekem Isten titkait. Brüsszeli ösztöndíjunk alatt bérmálkoztam, és a mai napig emlékszem Posta Benjamin ferences atya estébe nyúló bibliaóráira. Rengeteg fontos tanítást merítettem Barsi Balázs atya, Pál Feri atya, Fábry Kornél püspök atya, Varga László püspök atya, Török Csaba atya, Szilágyi Szabolcs atya, Versegi Beáta nővér, Dér Katalin, Johannes Hartl, Mijo Barada, Josip Lončar és mások írásaiból, videóiból. És folytathatnám a sort a velünk élő múltig: Szent Ágoston, Kempis Tamás, Avilai Szent Teréz, Lisieux-i Szent Teréz és így tovább. Mindannyiuknak hálás vagyok, és még sokkal többeknek, amiért izzó, humoros, robbanékony szeretettel tárják föl a felfoghatatlant. Persze a legfőbb lelkivezető mindig Jézus, szemlélődő imában, szentmisén, szentségimádásban, rózsafüzérben vele lenni elmondhatatlan élmény.

– Mindössze ötvenhárom éves, de már több mint nyolcvan könyve és negyven műfordításkötete jelent meg. Költő, író, műfordító. Állandóan pörög, ír, előadásokat tart. Mintha folyton hajtaná valami előre. Egyáltalán: pihen valamikor?

– Tanulnom kell a pihenést, annyi biztos. Fontos tény: nem azért teremtettünk Isten által, hogy tegyünk, hanem hogy legyünk. Hajlamosak vagyunk elveszni a „tevékenység eretnekségében”. Ráadásul hobbimotoros lévén szeretem a szakmámat, az irodalmat, öröm kreatívírás-képzést tartani, fellépni, sajtózni, írni prózát, verset, sokfélét. Rengeteget utaztam, csak Magyarországon belül tizenkétszer jártam körbe a Földet, hogy százhúszezer felnőtt és nyolcvanezer iskolás előtt szerepeljek. Megtisztelő, hogy százhuszonötezren követik a Facebook-oldalamat. Büszke vagyok minderre, de nem is a számháború a fontos, hanem sokkal inkább az, ha sikerült egy-egy ahaélményt csempésznem emberek napjaiba.

Nagyon kell a töltődés, kézzel őrlöm a kis kávébabjaimat, sétálok, olvasok, pihenek, kirándulok.

A legfontosabb rendszeresen időzni a kitáguló jelenlétben, az ima idejében.

Pedig minden összeesküszik ez ellen. Millió teendő, munka, kert, háztartás, kapcsolatok… Sokszor a Jóisten húzza a rövidebbet, ő tépi az utolsó sorszámot. Pedig hatalmas élmények várnak az imaszobában. Mondjuk, emberi aggyal fel nem fogható béke. Persze van, hogy szétfutnak a gondolataim, úgy kell rendezni őket. Ám például a mai misén, áldozás előtt, visszajött egy régi, szemlélődő imában látott kép. Akkor az utolsó vacsorán János apostolként hajtottam a fejemet Jézus vállára. Éreztem a leheletét, a szívdobogását, a szakálla csiklandozását. És a csontomig fájt, hogy hamarosan elfogják, és halálra kínozzák a barátomat, ezt a csodás embert, Isten Fiát. Mondtam neki, hogy vele lenni jó, de hogyan legyen tovább? Maradjak így, a vállára dőlve, felelte. Na igen, de vajon meddig, kérdeztem vissza. Hát örökre, nevetett. Ma a templomban ugyanebben a helyzetben találtam magam, és kérdeztem Jézust, vajon mások is odadőlhetnek-e a vállára ugyanígy, ahogy én. És akkor megláttam, hogy mintha több ezer más fej is ott lenne a vállán, velem egy időben. De közben kettesben is voltunk vele mindannyian, teljes intimitásban. Erre csak Isten képes. Csak velem lenni, és csak mindazokkal, akik igazán keresik őt. Így értettem meg, mit jelent a hívők egysége. Nem szlogen, nem akció, nem rendezvény, hanem élő valóság. Ha élem.

– Általában jellemző Önre a játékos, ironikus hang. 2022 márciusában viszont Nem vagy egyedül címmel megrázó verset írt az egy hónappal korábban kirobbant orosz–ukrán háború áldozataihoz. Azóta a helyzet rosszabb lett, sajnos közel kerültünk a harmadik világháború kitöréséhez. Hogyan éli meg ezt hatgyermekes családapaként, több gyermek nagypapájaként?

– Senki sem kíván háborúban élni, pláne nem szeretne ilyet az utódainak. Imában beszélgetve Jézus gyakran előhozza nekem a témát, hiszen sebzett világban élünk, és Istent magát is halálra kínoztuk. Én sokszor hárítanám a kérdést, nem túl kényelmes, jobban jön valami pihepuha lelki útravaló. Persze kapok szeretetet is bőven, de a Szentírásból, az ő szavaiból kiderül, hogy kemény dolgok is várnak még ránk. Amikor ilyesmiről faggattam egyszer, azt mondta, igen, jönnek durva idők, de fontos, hogy ne csak magunkra gondoljunk, hogy maradjunk meg imacsoportjaink, keresztény testvéreink közösségében. Segítsünk másoknak bátran, ő majd gondoskodik rólunk. Kapunk annyit, hogy ne csak nekünk jusson. Krisztus nem esik pánikba. Amikor elfogják a Getszemáné-kertben, nem kapkod, még a római szolga levágott fülét is van lelkiereje visszaforrasztani, Pétert meg inti, hogy ne kardozzon összevissza. Szóval bármilyen idő jön is, Jézusnak van szeretetteli forgatókönyve számunkra. Lehet, hogy szenvedni fogunk a javaink vagy a szeretteink miatt, de a lelki tűz nem fogy el, ha benne maradunk. Úgy, ahogy a szőlővessző megmarad a szőlőtőkén. Ez a legnagyobb tét: jöhet-e olyan léptékű jólét, amikor már szükségtelennek ítéljük Istent… Vagy olyan katasztrófa, amely elszakít tőle …

– A Szent István Könyvhétre jelent meg Miért engedi Isten? című verseskötete, amelyben sok kérdést tesz föl a Teremtőnek, például, hogy miért engedi a rosszat, az ártatlanok szenvedését. Ezek már a Bibliában is elhangzanak, s azóta is gyakran kérjük számon az Urat a világban folyamatosan megmutatkozó rossz miatt. Kaphatunk erre megnyugtató választ? Megjegyzem: Jézus Krisztus szenvedése, kereszthalála és feltámadása a válasz erre, de ezt az emberiség többsége nem fogadja el. Az említett kötetében ezt írja: „A jóság nem teszetoszaság, / a jó ember nem bokszzsák, / akit bárki üthet bármeddig, / néha az a jó, ha megálljt parancsolunk az erőszaknak.” Hol van a határ, hogy egyrészt ne legyünk teszetoszák, másrészt legyünk hűek Jézus parancsához, és szeressük az ellenségeinket? Hiszen a rosszal óhatatlanul sűrűn szembekerülünk, ez pedig együtt járhat a haraggal, ami könnyen gyűlöletté válhat …

– Fontos, hogy a rosszal először önmagamban találkozzam, és hagyjam, hogy Isten kitisztogasson belőle. Ahogy az apa tisztába teszi a gyermekét. A túlzott bűntudatban fetrengés káros, az őszinte megbánás viszont alap. És ha látom a bűnösségem, no meg Isten irgalmát, akkor megértőbb vagyok másokkal is. Másrészt érdemes kedves határozottsággal képviselni az igazságot, az élő Isten szeretetét. Ha kényelmes, ha nem. Na nem úgy, hogy rámászok másokra, és agyonzaklatom őket a jó hírrel. Imában megkérdezhetem Istentől, hova állít engem, mit kell tennem. Nekem azt mondta a Facebook-oldalamra, amikor belefáradtam a trolltámadásokba, hogy nyugi, ezt a plébániát tőle kaptam, csak gondozgassam. Igyekszem a kedvesség forradalmával szólni a neten, ami melegágya egymás sértegetésének és agyabugyálásának. Nehéz szelídnek maradni a támadások közepette, én is sokat fortyogok magamban, de igazából nincs más érvényes út, mint Jézus szeretete és higgadtsága. Ő Pilátusnak, aki halálra ítélte, teljes nyugalommal a szemébe mondta, hogy a helytartónak nem lenne hatalma, ha nem Istentől kapta volna. Nem drámázott, nem hisztizett, nem háborgott, de nem is hunyászkodott meg.

– Bocsásson meg, hogy kitérek rá: tavaly szenteste napján szívrohamot kapott. Rengetegen imádkoztak Önért az olvasóink közül is. Hála Istennek, felépült. Mi az, amit átértékelt azóta?

– Nagyon hálás vagyok a sok imáért, biztos, hogy Isten mindezt beszámította nekem, és ezért is jöhettem vissza. Legyaloglom a napi tízezer lépésemet, könnyű (de szerencsére finom) ételeket eszem, szedem a gyógyszeremet, és a munkában is lassítottam.

Karácsonykor újjászületni eléggé stílszerű. Most várom a lángra lobbantó pünkösdöt, ami éppen a születésnapomon lesz. Nahát!

– Rengeteg díjat kapott már eddigi élete során, többek között a Prima Primissa díj tulajdonosa is. A Szent István Könyvhét megnyitóján vehette át a Stephanus-díjat, amelyhez szerkesztőségünk és olvasóink nevében is gratulálok. Mit jelent Önnek ez az elismerés?

– Az idei évem a zöld szín jegyében telik, hiszen naponta járom a szabad természetet itt, Zsámbék környékén, ahol élünk. Az egyik imámban azt mondta Isten, hogy ő önti elém pazarló bőséggel a klorofillt és a virágok özönét, ahogy virágvasárnap a lába elé terítették a benne hívők a köntösöket és a virágos ágakat. Vagyis amikor a napi kis lépéseimet járom, nem egy halál elől futó, béna emberke próbálkozik csak, hanem Isten kedves gyermekét fogadja a természet tarka szőnyege. Hát, így élni megtisztelő! Ezért is simogattam különleges elérzékenyüléssel a Stephanus-díj zöld bársonytokját: ebbe sűrűsödik az új élet, amit kaptam. A díjátadón Mozart D-dúr divertimentóját játszották a zenészek, amit kamaszkoromban, mintegy harmincöt évvel ezelőtt rongyosra hallgattam. A szervezők nem tudhattak erről. De

van, aki a legapróbb részletekre is ügyel, és kikacsint mögülük minden adandó alkalommal…

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.