Száztíz éve halt meg az „Antikrisztus filozófusa”

Giacomo Biffi volt bolognai érsek a Római Kúriának 2007 februárjában tartott nagyböjti lelkigyakorlatos elmélkedésében, XVI. Benedek jelenlétében szintén idézte Szolovjov-próféciáját: „Az Antikrisztus nagyon jól el tudna rejtőzni egy pacifista vagy környezetvédő álarca mögé.” Egyébként Biffi gyakran hivatkozott az orosz szerzőre püspöki szolgálata idején, többek között 1991-ben a Rimini Meetingen vagy 2000-ben éppen a Bolognában tartott Szolovjov-konferencián.

Biffi az említett pápai lelkigyakorlaton azt is kiemelte: „Ma annak a kockázatnak vagyunk kitéve, hogy a kereszténység keresztjével és feltámadásával együtt zárójelbe teszi Jézust. Kétségtelen: ha arra szorítkoznánk, hogy csak a közös értékekről beszélünk, könnyebben elfogadnának bennünket a televíziós adásokban vagy a szalonokban. De így lemondanánk Jézusról – Szolovjovnak ez a figyelmeztetése, és napjainkban is érvényes.”

Műveiben Szolovjov az Abszolútum és a világ kapcsolatát a logika, a metafizika és az etika dimenziójában vizsgálta. Kant és Hegel bírálójaként, Órigenész, Szent Ágoston, a középkori misztikusok és Schopenhauer gondolataira támaszkodva a hitnek az értelemmel szembeni primátusa mellett foglalt állást. Olyan teozófiai rendszer kidolgozására törekedett, amely a hit által szintézisbe képes foglalni a tudomány, a bölcselet és a teológia világát. Szerinte központi jelentőségű a számunkra megnyilatkozó Isten mint Sophia (Bölcsesség), amely nála egyszerre jelenti az emberi értelmet meghaladó teljes értelem valóságát és a misztikus tapasztalat megvilágosodását, bölcsességét.

Szolovjov jelentős befolyást gyakorolt a nyugati keresztény gondolkodásra. Bernard Dupuy „a modern idők Órigenésze”-ként jellemezte; Hans Urs von Balthasar svájci teológus Herrlichkeit című trilógiájában az orosz gondolkodót Aquinói Szent Tamás mellé helyezi, valamint „a gondolkodás történetének legnagyobb szervezője és összegező művészé”-nek nevezi.

II. János Pál Fides et ratio (Hit és ész) kezdetű enciklikájában azok közé a gondolkodók közé sorolja, akik merészen kutatták a filozófia és Isten szava közötti viszonyt, mint például John Henry Newman, Antonio Rosmini, Jacques Maritain és Pavel Florenszkij. Más szakemberek is megállapítják: a „kompromisszum nélküli kereszténység képviselője volt” (A. dell’Asta); „a racionalitás és a misztika közötti kiengesztelődés üzenetét hagyta ránk” (V. Zeklinszkij).

Az Avvenire cikkírója idézi a jezsuita irodalomkritikus, Ferdinando Castelli tanulmányát a Civiltà Cattolica korábbi számából, amelyben Szolovjov egyik utolsó, leghíresebb művét, Az Antikrisztus történetét elemzi. Három beszélgetés a háborúról, a haladásról és a világtörténelem végéről. Elmeséli, hogy egy rendkívüli erényekkel megáldott embernek sikerülne megbékéltetni az emberiséget, és egyesíteni a keresztényeket, akiket évszázadok óta megosztott a szakadás. De művét akadályozza és meghiúsítja a keresztények kis magja mögött rejtőzködő Antikrisztus. „Az Antikrisztus legveszélyesebb csele az, hogy elhiteti: ő a messiás, az üdvözítő, aki azért jött, hogy tökéletesítse, sőt kijavítsa Krisztus művét. A galileai próféta bonyolulttá tette az életet, keménnyé, erőszakossá, élhetetlenné; ő viszont, az Antikrisztus könnyűvé és élvezetessé teszi, mert eltünteti a megosztottságokat és ellentmondásokat.”

Castelli így kommentálja Szolovjov paraboláját: a mai „könnyű fogyasztói társadalomban”, ahol egy hamis messiási nézet mindenkit becsaphat, minket is kísért és követésére ösztönöz ez az Antikrisztus.

Négy évvel halála előtt, 1896. február 13-án az ortodox Szolovjov a katolikus egyházhoz csatlakozott azzal a meggyőződéssel, hogy ez az egyház Péterre, Krisztus nyájának pásztorára van alapítva. „Szolovjov – következtet a jezsuita Castelli – rövid élete során megvédte a keresztény Kinyilatkoztatást a materializmustól és pozitivizmustól, amelyek akkor (a 19. század végén) uralkodók voltak Oroszországban. Nem akarta Krisztust a pusztán emberi és filantropikus alakok közé sorolni. Ez ellen az irány ellen küzdött Dosztojevszkijjel. Mindketten mély eszmeiségű és művészi alkotásaikban tanúskodtak arról, hogy Krisztus, a megtestesült Ige nélkül Istent a bálványok közé sorolják, és az ember cél nélküli vándorként él a világban. Szolovjov központi gondolata az Antikrisztus drámájában ez a győzedelmes kiáltás: A mi Urunk Jézus Krisztus az élő Isten Fia! Ezért soroljuk őt a nagy és keresztény gondolkodók közé.”

Szolovjov neve fülemülét jelent. A filozófus felmenői közé tartozik Szergej Mihajlovics Szolovjov orosz történész. Tizenéves korában nihilista lett, majd visszatért az ortodoxiára. Élete egyik fő célja a pozitivizmus elleni küzdelem volt. Jó barátja volt Dosztojevszkijnek, viszont szimpatizált a katolicizmussal, és sokat dolgozott az ortodox-katolikus kiengesztelődésért. Állítólag Dosztojevszkij róla mintázta a Karamazov-testvérek figuráit. Szolovjov olyan gondolkodókra hatott, mint Nyikolaj Bergyajev, Szergej Bulgakov és az orosz szimbolisták, de XVI. Benedek pápa is többször idézi őt A Názáreti Jézus című kötetében.

Az Avvenire szerzője felsorolja a fiatalon elhunyt orosz gondolkodó főbb műveit is, köztük A nyugati filozófia válságát; A teljes megtérés filozófiai elveit; A lelki élet alapját; a Tizenkét előadás az istenemberségről című művet és Az Antikrisztus történetét.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír