Székely János megáldotta a felújított Szent Rókus és Sebestyén-temetőkápolnát Lukácsházán

Mit jelent az, hogy a Szűzanya Isten temploma? Hogyan lehetnénk mi is azok? Mi a küldetése egy templomnak a hétköznapi életünkben? – tette fel a kérdéseket szentbeszéde elején Székely János.

A Szűzanya szíve olyan, mint a templom kapuja.

Szent Bernát írta, hogy Isten évszázadokon át várt. Kopogtatott az emberiség ajtaján, hogy hátha lesz valaki, aki befogadja őt, s aki által testet ölthet. A Szűzanya volt az a kapu, akin keresztül Isten beléphetett a világba.

A Szűzanya szíve olyan, mint a templom hófehér falai.

Mert legyőzte a gonoszt, eltaposta az őskígyót. Mert tiszta volt. Egy életen át Isten lakhatott, élhetett benne.

A Szűzanya szíve olyan, mint a felolvasóállvány, ahonnan Isten igéje elhangzik.

Ő is hallgatta, amit Gábor angyal hírül adott neki, és azt mondta: „Legyen nekem a Te igéd szerint.” Szívébe véste azt is, amit a pásztorok mondtak. És mindazt, amit az Úristen rábízott. Gyakran gondolkodott rajta. Nyomába szegődött fiának, Jézusnak. Hallgatta Őt. Mária Isten Igéjének a befogadója lett.

A Szűzanya szíve olyan, mint az oltár.

Michelangelo Pietàja gyönyörűen ábrázolja azt a lelkületet, amivel Mária állt Jézus keresztje alatt. A szobor azt súgja, ő már Betlehemben ugyanígy tartotta az újszülött kicsi Jézust: „Ez a gyermek soha nem volt egészen az enyém. Ajándékba kaptam, a Mennyei Atya fia ő. Hálát adok, hogy szerethettem, szolgálhattam. Visszaadom most őt a Mennyei Atya kezébe.” A Szűzanya végtelen békességgel állt Jézus keresztje alatt. Nem jajveszékelt, nem kérdezett és nem lázadt. Egy lett Fia szenvedésével.

A Szűzanya olyan, mint a tabernákulum.

Szívében mindig Isten lakott és élt: Ő töltötte be egész lényét, egész életét.

A mai ünnep arra hív, mi is legyünk olyanok, mint a templom. Legyünk mi is olyanok, mint a templom kapuja, amely beengedi az Istent, és igent mond neki – hívta fel a figyelmet a főpásztor.

Székely János egy fiatalember példáját állította a hallgatóság elé, aki hitetlenül nőtt fel, ám huszonéves korában keresni kezdte az élet értelmét. Így talált rá Istenre, és megtapasztalta a hitetlen és a hívő élet közti óriási különbséget. Isten nélkül nem látta élete távlatait, szűkösnek és keserűnek érezte azt. Istent meglelve azonban kitágult a szíve. Átélte létezésének okát, hogy a Mennyei Atya örök szeretetből teremtette meg őt, ahogyan az egész világot.

A püspök egy szentföldi élményét is felidézte, ahol megismerkedett egy zsidó családba született, idős atyával, akit szülei mindig féltve óvtak a kereszténységtől. Ábrahám azonban a II. világháborúban fogolytáborba került, ahol valaki adott neki egy Bibliát. Az evangéliumot olvasva rádöbbent, hogy az Ószövetség szavai Jézusban teljesedtek be. Ami számára addig fekete-fehérnek tűnt, hirtelen színessé vált. „Azóta úszom az örömben” – így fogalmazott. Pár napon belül megkeresztelkedett, néhány héttel később pedig megszületett benne az elhatározás: pap lesz.

Igent mondani Istennek azt jelenti, hogy beengedem, behívom Őt az életembe. Mi is lehetünk olyanok, mint a templom hófehér falai

– emlékeztetett a főpásztor, hozzátéve, hogyha tudnánk az Istennek nap mint nap kimondani az igent, abban élni, rádöbbennénk, hogy Isten törvényei értünk vannak. Nem korlátoznak, hanem a benne való élet útját fogják közre.

A szabadság nem azt jelenti, hogy akármit megtehetek – magyarázta Székely János –, hanem azt, hogy felismerem az egyetlen igaz utat. Semmi nem köt gúzsba, semmi nem akadályoz meg abban, hogy szeressek.

Egy kisfiúnak rossz álmai voltak. Azt álmodta, hogy két farkas küzd benne. Egy fekete, rosszindulatú, és egy szelíd, fehér, nemes állat. Ezek harcoltak a lelkében. Az álmot megosztotta édesapjával, aki bár csodálkozott, de elgondolkodott, s azt mondta neki, számára sem ismeretlen ez az álom. A gyermek megkérdezte, melyik fog győzedelmeskedni. „Amelyiket jobban eteted” – felelte az apa. Mindannyiunkban küzd egymással ez a két farkas. A szelídebb, tisztább, nagylelkűbb énünk, amelyik önzetlen, becsületes, amelyik adni akar, nem önmaga körül forgolódik, nem panaszkodik, nem pletykál. De van egy sötétebbik énünk is, amelyik lehúz, rosszindulatú, irigykedik, megsértődik. Az a farkas, az az énünk győz bennünk, amelyiket jobban etetjük azzal, amit gondolunk, nézünk, mondunk, és azzal, amit teszünk.

A Szűzanya olyan, mint a templom orgonája, amely dicséri az Istent

– folytatta a hasonlatok sorát a főpásztor.

– A mi életünk is lehet szüntelen dicséret – mutatott rá, hozzátéve, a hét 168 órájából Isten egyetlen órát kér tőlünk, vasárnap, amire nekünk is égető szükségünk van, hogy hallgassuk őt, táplálkozzunk Belőle. E gondolattal kapcsolatban felidézte, hogy nemrégiben az egyházmegye vendége volt egy nigériai atya, aki azt mesélte, hogy a városban, ahonnan jött, hatvan plébánia van. Ezekben három-három pap, akik vasárnaponként kilenc-kilenc, közel kétórás misét tartanak mindenütt. Egy-egy szentmisén három-ötezer ember vesz részt.

Megvan bennünk valamennyi az afrikaiak, ázsiaiak hitéből?

Ott van-e bennünk az első keresztények erős hite?

– vetette fel Székely János. – Nem kérdés számukra, hogy visszamenjenek-e a templomba. Vegyünk példát erről a friss, ősegyház hitét idéző lelkületről mi is.

A püspök arról is szólt, hogy ne felejtsük el a gyermekeket is elvinni Istenhez. Vezessük őket is az éltető forráshoz. Tegyük oltárrá szívünket. Helyezzük oda Krisztus keresztje mellé a magunk keresztjeit.

A szentbeszéd végén Székely János hálát adott azért, hogy megélhetjük: a templomaink kincsek, hogy hazánkban emberhez méltó életet élhetünk, megóvva templomainkat. Szükségünk van az ég felé törő templomtornyokra, amelyek megmutatják, nem a semmiből a semmibe tart az életünk, hogy van távlata, iránya és célja. Szent István is tudta ezt: hadseregét nem hódításra használta. Erejét védelemre és a magyar egyház megalapozására fordította, népének pedig át akarta adni az evangélium kincsét. Ennek köszönhetjük, hogy ezer éve itt vagyunk, miközben nálunk nagyobb népek – kelták, avarok – tűntek el. Bennünket megőrzött a hit. De csak akkor van jövőnk, ha továbbra is erre a kősziklára építkezünk, erre építjük családjainkat, e kincset adjuk tovább.

Szent Rókus és Szent Sebestyén tiszteletére épült a temetőkápolna, akik a járványok idején az emberiség patrónusai – emlékeztetett a főpásztor, hozzátéve, a lukácsházai-nagycsömötei kápolnát is egy nagyobb pestisjárványt követően emelték. A legpusztítóbb járvány ma sem a koronavírus. Világunkban minden évben 9 millió ember hal éhen. Hat másodpercenként egy gyermek hal meg az éhínség miatt. 42 millió abortusz történik. Vannak súlyosabb vírusaink is tehát.

Szent Rókus oltalmazzon bennünket az embert, családot, életet pusztító betegségektől, a bűnnek az ember lelkét szétrágó járványától – fohászkodott a főpásztor, végül egy libanoni keresztény asszony példáját állítva a hallgatóság elé. Ez az asszony a legnagyobb megpróbáltatások idején is azt vallotta:

szeressük ellenségeinket; ha valaki átkoz, arra mondjunk áldást; imádkozzunk üldözőinkért, mert gyűlölet soha nem lakhat a szívben.

Ehhez kérjük Szent Rókus és a Boldogságos Szűzanya közbenjárását.

A szentbeszéd teljes terjedelemben ITT meghallgatható.

Forrás: Szombathelyi Egyházmegye

Fotó: Jencsky Beatrix

Magyar Kurír