Székely János Péliföldszentkereszten: Csak akkor leszünk túlcsordulók, ha az öröklétből töltődünk

Mint ahogyan Székely János szokta, most is történetekkel gazdagította üzenetét. Elsőként egy arab emberről beszélt, aki Európában a vízesést látva azt hitte, hogy majd lekapcsolják egyszer. Nem tudta elképzelni, hogy magától ennyi víz áradhat. „Mennyire jó lenne, ha mellettünk is megállna egy ember, aki azt látja, hogy a szívünkből mindig öröm fakad.

Milyen jó lenne ilyen túlcsorduló kútnak lenni!

A 37. zsoltárban olvassuk: Ő betölti szívünk vágyát. De hogyan lehetne a szívünk tele?”

Carl Gustav Jung száz éve kijelentette, hogy a nyugati világ legfőbb baja az üresség neurózisa. A szívünkben valóban kiáltó üresség van, nem csordul túl. Amikor egy ember úgy él, hogy nem látja az élete okát, célját, azt gondolja, a halál után nem jön semmi, akkor a lelke lassanként megfagy. Az ateista hozzáállás azt sugallja, az univerzumban egyedül vagyunk, becsületesen nézzünk tehát szembe azzal, hogy az életünknek nincs oka, a halál után nem következik semmi. A tudomány mindent megmagyaráz, aki okosabb, az a vallást elhagyja, a kereszténység a múlté. De a valóság nem ez: a Föld lakosságának nyolcvan százaléka hisz Istenben ma is, a hívők száma növekszik ma is. Kelet-Ázsiában 1970-ben 11 millió keresztény volt, most 171 millió, ami az ottani lakosság 10 százaléka. Afrikában 1910-ben 12 millió keresztény volt, most 630 millió, jelenleg Afrika 49 százaléka keresztény. A föld lakosságának 16 százaléka az, aki egyáltalán nem vallásos, és ez a szám folyamatosan csökken. Ezek a számok azt mutatják, a hit nem csökken az emberek szívében. Hogy lehet ez? Egyrészt sok ember megtér, és olyan egyházi közösségekbe tér be, ahol a hitet komolyan veszik. Másrészt a hívő embereknek, legyen szegény vagy gazdag, sokkal több gyereke születik, mint az ateistáknak.

Hitre tanít az értelmünk is, hiszen minden dolognak van oka, és az okos ember tudja ezt. A csillagászok, atomfizikusok szerint az univerzumnak van időbeli kezdete, az anyagvilág a múltban nem örökké való. Ha az anyag öröktől lenne, akkor a végtelen idő alatt már minden energia hőenergiává alakult volna, a világ a hőhalál állapotában lenne. De nem ezt látjuk. Az anyagvilág csillagászati szempontból fiatal. 13,7 milliárd évvel ezelőtt keletkezett, mondják a csillagászok. Minden csillagásznak fel kellene tennie a kérdést: hogy is van ez? Magától a semmiből nem lesz valami. Oka kell, hogy legyen. Az univerzumban aztán „léttöbbletek” jöttek létre, maga az élet, ami nem levezethető az élettelenből.

Az emberi értelem kiált a világmindenség csodájának létrehozó oka után.

De a szívünk is ezután kiált. Az ember a világot végesnek tapasztalja meg. Mindig lehetnénk kicsit boldogabbak, harmonikusabbak. A szeretteink szenvedésébe és halálába és a sajátunkéba nem tudunk beletörődni, lázadunk ellene. De miért nem elég nekünk a földi világ? Hiszen az állatnak elég. Kilógunk a világból, az ösztöneink nem irányítanak el tökéletesen, mit is kell tennünk. Megkérdezzük magunktól: mit kezdjek az életemmel?

Azért érezzük végesnek a világot, mert valamit sejtünk a teljességből, a végtelenből. Ha nem létezne semmi a világon túl, ez a világ elég lenne nekünk. Érzünk valamit az öröklétből, és semmi földi dolog nem tudja megtölteni a szívünket. Csak ha az öröklétből töltünk, akkor leszünk túlcsordulók.

„A kiskacsa szeretne úszni, tehát az úszás létezik. A kisgyermek éhes, ez azért lehet, mert ennivaló és evés létezik. Ha a fiatalban testi vágyak támadnak, az azért van, mert szerelem, szexualitás létezik. Ha az emberben vágy van a teljességre, vágyik az öröklétre, ez csakis azért lehet, mert mi emberek nem ennek a földnek a számára születtünk.” Az öröklét létezik, az ember ezt minden zsigerével érzi. Tudományosan nem megfogható az sem, hogy valaki szeret, mégis létezik a szeretet, a leghatalmasabb erő. Azt sem lehet tudományosan leírni, hogy a Mozart Requiem gyönyörű, mégis, a mű szépsége létezik. Látszik tehát, hogy az élet és a világ sokkal nagyobb titok, mint amit le tudunk írni.

De hogyan lehet az öröklétből tölteni?

Egy kisgyerek sokat kap a szüleitől. A gyerekkor egy hatalmas töltés, sok áldást kapunk, hogy a szívünk megteljen. „Anyukám sugározta egész életében: örülök, hogy élsz – idézte fel Székely János az élményét. – Ő is töltődött odafentről, és töltött minket.” De minden család sebzett: kapunk jót és rosszat is. Ugyanakkor nem mindegy, hogyan fogadjuk a jót és a rosszat, lehetünk optimisták és pesszimisták is. A történet szerint egy pesszimista gyerek kapott egy vadiúj biciklit, de meglátta, hogy kék. Rondának tartotta, elkeseredett. Az optimista kisfiú kapott egy nagy adag trágyát. Ujjongott, mert ahol ennyi trágya van, ott pónilónak is kell lennie. „Nem az a dolgunk, hogy ítélkezzünk a szüleink fölött –figyelmeztetett. – Amit kaptunk, abból kell építkeznünk.

A gyereknek meg kell kapnia az atyai áldást. Elfogadjuk-e a szüleinktől hálásan, örömmel akkor is, ha nem volt hibátlan az, amit kaptunk tőlük? Látjuk-e benne azt, ami kincs és érték?

A történetben egy apa a lányára rengeteg képkeretet hagyott. A lány ezekbe vásárolt tükröket, majd elvitte a piacra eladni. Óriási sikere volt, mert a tükrük fölé feliratot tett: „Isten adott neked egy arcot, de mosolyognod neked kell vele. (Néha ellenőrizd!)”

Mindannyian kaptunk egy arcot, egy életet, sokat kaptunk a szüleinktől. Nézzük azt, mit tudunk belőle kihozni: mosolyogni nekünk kell vele!

Hogyan tudunk töltődni?

Jót tesz, ha szánunk időt arra, hogy az öröklét forrásával találkozzunk. A püspök megosztotta, hogy kedvenc kirándulóhelye a Retyezát, itt mindig átérzi, hogy amit a Teremtő alkotott, az mind tökéletes. „A gyönyörű világ szimfóniájában mintha az egyetlen hamis hang az emberé lenne, a szeméttel teli városaink, a háborúink…” Székely János biztatott, üljünk ki a természetbe, és kérdezzük meg magunktól: hol tudnánk visszahangolódni? „Az Atya szüntelenül mindent átad, a szeretet örök extázisában él, a Fiú mindent szüntelenül kap és visszasugároz. Az Atya olyan, mint a nap, a Fiú mint a tükör, a Szentlélek maga a fény, ami árad Atya és Fiú között. Ebből van a világ, ebből sarjad ki minden.

Szeretetből vagyunk, arra születtünk, hogy megtanuljunk szeretni, az életünket ajándékká tegyük, és a halálunk kapuján át belépjünk Isten szimfóniájába, az öröklétbe.”

A püspök felhívta a figyelmet, hogy szánjunk időt a Bibliára és az imádságra is, hiszen ilyenkor „odatartjuk a lelkünket a napba”, és amikor kimerültnek érezzük magunkat, állítsuk helyre az alapkapcsolatainkat, tanuljuk meg, mik azok a tevékenységek, amik minket visszatöltenek.

Ugyanakkor fontos az is, hogy elfogadjuk a földi dolgok szükségszerű végességét, töredékességét, és ne keseregjünk miattuk. Az ezt példázó történetben egy férfi a felesége korai halála után sokat beszélt a templomokban tanúságtevőként. A férfi húsz év után majdnem megcsalta a feleségét, másnap azonban elborzadt, mire lett volna képes.

Szeretni valakit azt is jelenti, szeretni a távolságot, ami tőle elválaszt”

– idézte a férfi gyóntatója Simone Weil gondolatát, és elmagyarázta neki, hogy minden emberi kapcsolatban van távolság, beteljesületlenség, sebzettség. Az ember véges, a szeretetre való képességünk is véges. Szeretni valakit azt jelenti, elfogadom ezt, és nem akarom a másikból kipréselni a teljes boldogításomat, mert ezzel a társamat tönkreteszem. A férfi megváltozott, nem mondott kellemetlen megjegyzéseket a feleségére, udvarolt neki, mint régen. „Úgy látszik, a férjemnek mégiscsak jó vagyok, ahogy vagyok” – érezte egyre inkább a feleség. A házasságuk ekkor lett igazán széppé, a testi kapcsolatuk is felszabadult. A feleség váratlan halála előtt kézen fogva sétáltak az erdőben. „Nem is gondoltam volna, hogy ötvenévesen még ennyire foglak kívánni téged” – mondta a feleség a férjének.

A szép házasság egyik titka tehát: elfogadni a végességet, nem görcsösen keseregni azon, amit a másik nem tud adni. A keveset örömmel adni, és örömmel, hálásan elfogadni a másiktól. Ez meg fog sokszorozódni Jézus kezében, Isten végtelen szeretete megjelenik ebben a szeretetben. A véges lét betöltődik.

Nincsenek tökéletes házasságok, családok, szülők, gyermekek – hangsúlyozta a püspök. – Aki maga akar boldogságot gyártani, olyan mint egy léggömb, ami idővel kipukkad. A hívő ember mer szembenézni az élete sebeivel, nem tartja tragédiának, ha nem minden úgy sikerült, mint ahogy eltervezte.

Ahhoz, hogy a szíved tele legyen, el kell fogadni, hogy a világ véges, ne abból akard a teljességet befogadni. Engedd, hogy odafentről töltsék meg a szívedet!”

Felhívta a figyelmet arra is, hogy az is tölt, ha másokkal jót teszünk. „Tegyen már végre valami jót!” – mondta a pszichiáter egy dúsgazdag depressziós embernek. Az másnap megkeresett egy koldusszegény családot, és rengeteget dolgozott értük. A család helyzetét helyrebillentette, és a dúsgazdag embert béke és öröm töltötte el.

Egy rabbit megkérdeztek, hogy lehet, hogy a Genezáreti-tó és a Holt-tenger ennyire különböznek, pedig mind a kettőt a Jordán táplálja. A Genezáreti-tó továbbadja a vizet, ezért kristálytiszta, a Holt-tenger csak begyűjti – felelte a rabbi. – „Ha szeretnéd, hogy a szíved kristálytiszta legyen, ragyogó, ne mocsár, ne halott, kell, hogy benned is az élet túláradjon, és mások felé a jócselekedetek gyümölcseit teremje!”

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír