Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak is összeeshetnek erőtlenül. De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.
(Iz 40,30)
Az elmélkedéseket Székely János püspök tartotta. Szerettünk volna őszintén együtt gondolkodni arról, hogy munkánk során melyek azok a tényezők, amelyek időről időre lemerülést, kifáradást okoznak. A kiscsoportokban többen megosztották, hogy különösen az olyan történeteket élik meg fájdalmas kudarcként, amelyek során évekig kísérnek, segítenek valakit, mégis egy ponton kisiklik az élete, kimarad az iskolából. Sokszor ugyanis a család számára sem fontos, hogy a gyerekek tanuljanak. A tanodák speciális világában annak ellenére, hogy szívvel-lélekkel dolgoznak a munkatársak, gyakran találkoznak hálátlanságnak tűnő érdektelenséggel.
Ugyanakkor, a szép élményeket csillogó szemmel mesélték el egymásnak az ország különböző részeiből érkező tanodai dolgozók – ezekért mégis érdemes küzdeni! Az egyik történet szerint egy kirándulás végén két kislány ezt mondta a tanárának: „Azt találtuk ki, hogy amikor öregek leszünk, úgy harmincévesek, mi saját tanodát fogunk alapítani, hogy érezzék a gyerekek, hogy szeretik őket.” Az ilyen visszajelzések, azoktól a gyerekektől, akik nagy küzdelemmel jutnak el akár érettségiig, akár egyetemre, óriási lendületet tud adni a tanoda munkatársainak, önkénteseinek.
János atya egy példával szemléltette a megújulás lehetőségét: a Jordán folyó a Holt-tengert és a Genezáreti-tavat is táplálja. A Holt-tenger csak befogadja a folyó vizét, míg egyre sósabbá, az élőlények számára élhetetlenné válik. A Genezáreti-tó ezzel szemben élő, kristálytiszta vizű marad, mert átfolyik rajta a folyó. Befogadja a Jordán vizét, de tovább is adja magából. Ez jut eszünkbe ezekről a tanodai dolgozókról, a mindennapok hőseiről. János atya a feltöltődés tiszta forrásai között továbbá a szentségi életet, az élet határainak bölcs elfogadását és a támogató közösségi életet sorolta fel. Kiemelte, egyedül nem tudjuk magunkat megmenteni. A résztvevők többen megemlítették a szeretetteljes, összetartó kollegiális viszonyok megtartó erejét. Több tanodában rendszeresen tartanak csapatépítő vagy közös pihenőnapokat, ezek során munkaidőben kirándulnak, beszélgetnek, egyéb kikapcsolódást szerveznek. Nagyon felemelő volt hallani egymás építő példáit, élményeit.
A lelkinap második részének alapgondolatát XIV. Leó pápa nevelésről szóló, Disegnare nuove mappe di speranza (Rajzoljuk meg a remény új térképeit) című apostoli levele is inspirálta. János atya hangsúlyozta, hogy a gyerekeknek szükségük van a rendre és a jelenlétre, vagy ahogyan Don Bosco nevezte: a megelőző szeretetre. A gyerekek szívét töltögetni kell dicsérettel, odafigyeléssel, beszélgetéssel. Óvnunk kell a őket, ennek egyik fontos módja a képernyőidő korlátozása. Helyette tanítsuk őket csöndben lenni és a természetben lenni – mondta a főpásztor. Ott ugyanis átélhetik teremtő Atyánk szeretetét a naplemente, a fák és virágok szépségében. Nemcsak előadásában, de a Szentírás vasárnapjának előesti szentmiséjében is hangsúlyozta: olvassuk a Bibliát és adjuk a gyerekek kezébe is, engedjük, hogy Isten élő szava megérintse őket.
A lelkinap a Boldog Ceferino Intézet, a Sója Miklós Nyitott Ház Szövetség és az MKPK Caritas in Veritate Bizottsága munkatársainak összefogásával jött létre. A szervezők a résztvevőkkel együtt remélik, hogy lesz még folytatása a jó hangulatú eseménynek.
Forrás és fotó: Boldog Ceferino Intézet, MKPK Caritas in Veritate Bizottsága
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria

