Szertartásjátékok után, Fehérváron

Kevés magyar település vértezi fel magát annyi kulturális programmal az államalapítás augusztus 20-án meghatározott ünnepén, mint Székesfehérvár. Igaz, az egykori Alba Regiának minden oka meg van arra, hogy kiemelt helyszíne legyen az ünnepnek. A történetírás szerint a város helyén nemcsak Árpád fejedelem idején, hanem már az újkőkorszakban is település állt, a honfoglaló törzsszövetség vezetőjének egyik kései utódja, Géza nagyfejedelem pedig 972-ben alapított várost a Gaja-patak és a Sárvíz által táplált mocsarakból kiemelkedő négy szigeten, amelyek egyike a mai belváros helyén terült el. Géza már kisebb kővárat épített itt, de Alba Regiát csupán a jeruzsálemi zarándokút 1019-es megnyitásától számíthatjuk fővárosnak. Pozícióját azonban ötszázhuszonnégy éven át megőrizte, míg 1543-ban a törökök fel nem dúlták és el nem foglalták. A korai – négyzet alakú, várfallal és bizánci stílusú templommal ellátott – palota kiemelt fontosságú lehetett. A négykaréjos templom a korabeli magyarság első keresztény imaháza volt, és Géza a főúri lak északi szárnyát jelölte ki örököse, Vajk és menye, Gizella bajor hercegnő, a későbbi első királyi pár számára, ráadásul itt született meg fiuk, a három évtized múltán egy bihari vadászat során még trónörökösként elhunyt Szent Imre herceg. Az államalapító a koronázása után a korai királyi palotán kívül, attól északkeletre építette fel a Szűz Mária prépostsági templomot, amely rövid időn belül a korabeli Európa egyik legnagyobb királyi bazilikájává lett. Falromjai ma Székesfehérvár belvárosában, a püspöki palota közelében találhatók. A 17. században végérvényesen eltűnt királyi és koronázó főtemplomban, a Nagyboldogasszony-bazilikában koronázták meg a magyar királyokat, itt zajlottak a királyi esküvők és keresztelők, és itt helyezték örök nyugalomra Istvántól Szapolyai Jánosig a legtöbb uralkodónkat és családtagjaikat.

Szikora János rendező, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója erre a történelmileg szimbolikus helyszínre álmodta színpadra a koronázási szertartásjátékokat, amelyek 2013 óta grandiózus díszletekkel, autentikusnak ható jelmezekkel és többé-kevésbé hiteles, alapvetően német-római gyakorlatú szertartással elevenítik fel a legismertebb Árpád-házi uralkodók beiktatását. A produkcióhoz a helyszínválasztás már azért is jelképes, mert az egykori koronázóbazilika helyén áll a szabadtéri színpad, a nézők pedig a valamikori főoltárral szemben lévő területre épített lelátókon ülnek. „Az alapkoncepció szerint a korona szentségét, a templom vízióját és a megkoronázott királyok személyes élettörténetét szerettem volna egységbe hozni. Már a kezdeti időszakban látszott, hogy erre ez a Nemzeti Emlékhelyként ismert terület az egyetlen igazán alkalmas helyszín. Habár az előadás minden évben ezen a három pilléren nyugodott, most úgy éreztem, tíz esztendő után sikerült ezt a három tényezőt úgy összefognom, hogy a produkció egyáltalán nem hat mechanikusnak, hanem teljesen organikus” – mondta Szikora János a III. András életét bemutató X. Koronázási Szertartásjáték helyszínén. Majd így folytatta: „Pozsonyban van egy sok évtizedes hagyományra visszatekintő koronázási játék, amelyet ugyancsak nyaranta rendeznek meg. Itt a Habsburg-uralkodók koronázását rekonstruálják Mária Terézia 18. századi felkenésétől kezdve. Amikor kitaláltuk a koncepciót, ellátogattunk a szlovák fővárosba, hogy megnézzük az előadást. Egy nagyon populáris, az egész városra kiható népünnepély fogadott bennünket. Az Árpád-háziak koronázása több évszázaddal korábbi volt, és sokkal ősibb, szakrálisabb jellegű. A Habsburg-koronázások már intenzíven elmozdultak a popularitás irányába. Mi úgy gondoltuk, hogy vissza akarunk térni az ősibb gyökerekhez, elsősorban a ceremóniák szakrális jellegének megidézésével.”

Jövőre már nem itt, a Nemzeti Emlékhelyen – vagy talán egyáltalán nem – rendezik meg az évenkénti programot, mert Cser-Palkovics András, Székesfehérvár polgármestere szerint „a romkertben minden egyes négyzetmétert védeni kell, ami nagy összegeket emészt fel”. Az előadások rendezőjét ezért a Nagyboldogasszony-bazilika köveire épített helyszínről, az ezzel kapcsolatos problémákról is kérdeztük. „El kell ismernem: komoly akadályokkal kellett megbirkóznunk a kezdeti években. Még tüntetéseket is szerveztek a kezdeményezés ellen, nem akarták, hogy itt bárki színházat csináljon. 2013-ban és 2014-ben nagyon sok előítéletet kellett lebontanunk, de azok, akik kígyót-békát kiáltottak ránk, alapvetően azt sem tudták, hogy mi folyik itt, mire készülünk heteken, hónapokon át. Idővel aztán elterjedt a híre, hogy a Koronázási Szertartásjátékok alatt valódi értékteremtés és értékmentés folyik, így ezek a hangok valamiképpen elcsendesedtek, majd megszűntek. Egyre inkább érezzük a közönség érdeklődését, rokonszenvét” – avatott be a részletekbe a Jászai Mari-díjas rendező.

„Nem látok benne semmi kifogásolnivalót – ezt már Zsoldos Attila akadémikus, középkorkutató mondta a helyszínen tartott előadásról. – Az ismert szabadtéri produkciót a nemzeti királyok, valamint a Přemysl-, a Wittelsbach-, az Anjou-, a Luxemburgi-, a Hunyadi-, a Jagelló- és a Habsburg-házból származó uralkodók egykori koronázásának és temetkezésének helyszínén rendezik. Az előadás a korabeli forrásanyagra és a szükséges fikcióra támaszkodva igyekszik bemutatni az uralkodók életét és felszentelését. Ha egyházi szempontból ez problémás lenne, a Székesfehérvári Egyházmegye már rég leállította volna. Ismeretterjesztő, figyelemfelhívó küldetése van a rendezvénynek, és ez példaértékű. Másfelől úgy tudom, a Koronázási Szertartásjáték igen népszerű a megyeszékhelyen” – állapította meg a történész.

Színházi berkekben régóta hallani olyan hangokat, hogy egyik-másik fiatal színművész nehezen tud azonosulni a szakrális jellegű produkcióban megformált szerepével. „Az előző játékokon is én alakítottam a királyt. IV. (Kun) László jelleme szöges ellentéte III. Andrásénak, így valóban inspirált a mostani szerepem – vallotta ezzel szemben az idei címszereplő, Sarádi Zsolt. – Korik Péterrel, a nagyszerű fehérvári történelemtanárral a korábbi koronázási játékok alkalmával is mindig leültünk átbeszélni az adott történelmi időszakot és a különböző figurákat. IV. László kun ágyasáról, Éduáról, azelőtt pedig Szent Margitról is sokat tanultam tőle.”

„Színészként érzelmileg roppant fontos, hogy hová helyezem magam, milyen szemszögből közelítem meg a néha száraznak tűnő történelmi tényeket” – mondta Varga Lili, aki az Árpád-ház utolsó nőági sarjaként ismert Boldog Erzsébet hercegnő, domonkos apáca szerepét játszotta. „A műfaj számomra önmagában is kihívást jelent, már csak azért is, mert sokan azt gondolják, egy hagyományos, kosztümös dráma nem lehet izgalmas a színpadon. Pedig dehogynem, ez csak az átiraton és a közvetítésen múlik” – tette hozzá.

A Jászai Mari-díjas Mihályi Győző, aki Lodomér esztergomi érseket formálta meg, arról beszélt, nem tudja, a budapestiek és a vidékiek közül hányan ülnek autóba, hogy láthassák az előadást, de a Balaton-környéki városokból minden évben sokan érkeznek, megtelik a nézőtér. „A kereszténységbe vetett hitünk, az államszerkezetünk, a hagyományaink többsége az Árpád-házi uralkodók idején teremtődött meg. Ha valakit érdekel a múltunk, az kíváncsi erre a nem színházi előadásra is. Emlékszem, amikor először léptem színpadra a koronázási játékokban, percek alatt elkelt minden jegy. Akkor lement egy főpróba, majd két előadás. Azóta viszont a nézői igények kiszolgálása érdekében három előadással készülünk, így volt ez idén is” – mondta.

A szintén Jászai-díjas Körtvélyessy Zsolt, aki ezúttal egy mitizált, álomképben megjelenő, éltes korú uralkodót játszott, így vallott az előadással kapcsolatban: „A kulturális intézmények akkor működnek jól, ha valaki élővé teszi őket. Ez a helyzet a fehérvári emlékhellyel is, amelyet talán valamivel emberközelibbé tettünk az elmúlt évek során. Felemelő érzés volt azokon a köveken járni, amelyeket valaha a királyaink tapostak. Ez feltöltött, és nagyban segített ráhangolódni a szerepre, még akkor is, ha nem mindig gondoltam arra, hogy milyen kisugárzása van a templomnak, a temetőnek. Lehet, hogy idős vagyok, de én mindig is történelempárti voltam, ezért különösen megérintettek az előadások.”

Szerző: Navarrai Mészáros Márton

Fotó: Székesfehérvári Vörösmarty Színház archívuma

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.