Szél és tűz – Születésnapi beszélgetés Horváth Zoltán terézvárosi plébánossal

– Mesélne valamit a családi gyökereiről?

– A családom egyik ága felvidéki. Édesapám egy kis faluban született, ahol a családnak vendéglője, péksége, de még mozija is volt. Nagyapámat és négy fiát is elvitték katonának a második világháború idején, otthon maradt nagymamám sokat imádkozott, hogy épségben hazatérjenek. Istennek hála, végül visszakapta őket élve. A háború után kitelepítették őket, így kerültek Törökbálintra. Édesapám Budapesten kezdte kitanulni a kereskedő szakmát, az iskola végeztével pedig egy budafoki közértnél dolgozott. Édesanyám polgári családból származott, cipészmester édesapjának több alkalmazottja is volt. Nagyapám jól menő üzletember lett, egy bérháza is volt Budán. A világháború után mindenüket elvették, nagyapám pedig egy szövetkezetben kapott munkát. Édesanyám matematika–fizika szakos tanárnak készült, de amikor meglátták a keresztet a nyakában, „helyhiány miatt” elutasították a jelentkezését. Így ő is kereskedőnek tanult, az iskola elvégzése után pedig ugyanabban a közértben dolgozott, ahol apukám. Van egy bátyám, kilenc év van közöttünk.

– Önt 1991-ben szentelték, ami azt mutatja, hogy nem lépett be azonnal a szemináriumba.

– Eredetileg én is kereskedelmet tanultam. Érettségi után az Ecclesia Szövetkezetnél helyezkedtem el, először bolti eladóként, ám hamar kiderült, hogy nem vagyok alkalmas erre, kérésre ugyanis odaadtam az árut hitelbe is. Ezt pedig nem nézték jó szemmel, mert sok esetben előfordult, hogy a vevő soha nem fizette ki, amit elvitt. Így áruforgalmi előadó lettem. Szerettem ott lenni, és engem is megbecsültek, ám azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen.

– Miért választotta a papi hivatást?

– Nos, ez nem úgy történt, hogy megjelent nekem az Úrjézus a körúton, hogy kijelentse, papnak kell lennem. Sokkal inkább egy hosszas folyamat volt ez. Még a középiskolában észrevettem, hogy bár nem volt túl jó az osztályközösség, ha valakinek valami gondja akadt, azt mindig velem akarta megbeszélni. A papi pálya felé mutatott az is, hogy szerettem ministrálni, de mivel elég magas voltam és vékony, sokszor elájultam. Egy időre abba is hagytam a ministrálást, de pár év elteltével visszahívtak a budai Szent Imre-templomba.

Ott olyan papokkal találkoztam, akiknek a példája nemcsak segített a hivatás választásában, de mind a mai napig meghatározza az életemet.

– Megemlítene közülük néhányat?

– Első helyen Szabó Géza plébános atyáról kell megemlékeznem, aki emberségével, a papi életről kialakított felfogásával, alázatával, természetességével, és azzal, ahogyan az emberekhez fordult, nagyszerű példát mutatott számomra. Ez még a szocializmus ideje volt, s Géza atya maga köré gyűjtötte a rendszer által üldözött papokat. Ők is nagyszerű emberek voltak. Például Birinyi József lazarista szerzetes, vagy Vizi István egykori tábori lelkész, aki egyébként a prédikációtól is el volt tiltva. Tőle hallottam először célzást a papi hivatás lehetőségére: mintegy kijelentette előttem, hogy

ha pap leszel, ha nem, az önnevelés, az önfegyelem egy férfi számára a legfontosabb”.

Már nem tudtam megkérdezni tőle, mire is gondolt, mert néhány nappal később meghalt. Az ő sírjánál merült fel bennem először, hogy talán a helyére kellene lépnem.

Rajtuk kívül Mádai István atyát említeném, aki sokat foglalkozott a fiatalokkal. Kállay Emil piarista – aki ekkor egyházmegyés papként szolgált – határozott, irányt mutató személyiség volt, ugyanakkor áradt belőle a szeretet. De nem feledkezhetünk meg Olofsson Placid atyáról sem, akiről nem is tudtuk, kicsoda valójában, csak azt láttuk, hogy másmilyen a reverendája, mint a többi papnak. Ő úgy élte át a szentmisét, hogy az bennünket is felemelt a mennyországba. Egyvalaki volt egyébként, aki rá akart beszélni a papi életre, amit azért említek, mert ettől óvakodom mind a mai napig.

– Néhány évig az esztergomi Érseki Papnevelő Intézetben és a Hittudományi Főiskolán volt prefektus és tanár. Mi az, amit a leginkább szeretett volna átadni kispapoknak?

– Életemnek egy nehéz, de nagyon szép időszaka volt ez. Azt teljesen komolyan gondoltam, hogy aki ide jelentkezett, itt tanul, arra szüksége van Istennek, azt ő hívta meg. És ki vagyok én, hogy Istent felülbíráljam? Igyekeztem a kispapok között élni, szerettem volna minél jobban megismerni őket. Az esti imádság után félóránként jöttek hozzám beszélgetni, éjszakába nyúlóan. Ebben az időben hatvan-hetven szeminarista járt ide, én pedig mindegyiküknek felkerestem a családját, így is tájékozódni szerettem volna arról, honnan jönnek, mit kell tudnom róluk. A vívódásaim között az volt a legnehezebb, hogy mikor és hogyan szóljak annak, akiről látom, nem e meghívásnak megfelelően viselkedik. Ha szólok, meg fog-e változni, és egyáltalán akar-e?

Többek között azt akartam átadni nekik, hogy

Isten az emberségre építi a kegyelmét. Ezt kell nekem is megélnem, és aztán továbbadnom, kiosztanom.

Külön öröm volt számomra, amikor nemrég arról olvastam, hogy XIV. Leó pápa pont ugyanerről beszélt a katekézisében. Azt is igyekeztem megértetni velük, hogy a papi szolgálat teljes embert kíván. Ahogyan azt valaki megfogalmazta, a pap pizsamában is pap. Van olyan egykori papnövendékem, aki mindig elmondja, hogy a gyóntatást ugyanúgy fejezi be, ahogyan azt tőlem tanulta: „Isten megbocsátotta bűneidet, szabaddá tett, menj békével.”

– Hol szolgált, mielőtt a terézvárosi plébániára került?

– Hat évig voltam káplán a kőbányai Szent László-templomban. Abban az időben öten szolgáltunk ott, ami az együttműködés, a papi közösség szempontjából sokat adott nekem. Ma is arra törekszem, hogy legalább az ebéd idején találkozzunk a paptársaimmal. Miksó Sándor atya volt a plébánosom, nagyon szerettem és tiszteltem. Rendkívül lelkesítő szeretetet kaptam ott a hívektől. A plébánosom börtönlelkész is volt, sokszor elkísértem őt, ez is fontos tapasztalatot jelentett számomra. A prefektusi feladat után pedig Soroksárra kerültem plébánosnak.

– Húsz éve lelkipásztor Budapest közepén, ahol egy jól működő plébániai közösséget sikerült létrehozni. Mi ennek a titka? Ön szerint mitől lesz élő, dinamikus egy plébániai közösség?

– A közösség egyrészt a hitünk megélésében segít. A vallás gyakorlásában sem vagyunk egyformák, mindenkihez más áll közelebb. Van, aki szeret utánaolvasni a hittitkoknak, más a kórházba megy meglátogatni a betegeket, így segítve a lelkipásztori munkát. Van, aki a rózsafüzért imádkozva minden egyes szemet felajánl valakiért, más pedig, ráismerve, hogy a zsolozsmában a Szentírás szövegeit imádkozzuk, annak sajátos ritmusára tud ráhangolódni. Nálunk van férfikör, asszonykör, de bridzs- és táncklub is. Ez nem tartozik szorosan az Egyház életéhez, ám azok, akik ide járnak, mégiscsak bejönnek a templomba, a hittanterembe. Ennek révén pedig megismerkednek ezzel a közeggel. Látják, hogy nem vagyunk csodabogarak, észrevehetik, hogy ez egy vonzó közösség.

– Sokszor beszélünk arról, hogy Európa, így Magyarország – és főleg Budapest – missziós terület lett. Milyen kisugárzása lehet egy katolikus plébániának, tud-e hatni a környezetére?

– Valóban észrevehető, hogy az évtizedek során egyre kevesebben járnak már szentmisére. A belvárosba sokfelől jönnek, közülük sokan a zene kedvéért. Ha koncertet rendezünk, az sok embert bevonz a templomba. Ilyen esetekben megkérnek, hogy mondjak néhány szót. Ennek során igyekszem összekapcsolni az elhangzó zeneműveket az adott időszak egyházi ünnepével, az evangélium aktuális részletével, ennek pedig preevangelizációs szerepe van.

Folyamatosan keresnünk kell az eszközöket ahhoz, hogy eljussunk az emberekhez.

Ezt a célt szolgálja a Café Francesco is, ahol egy kávé, egy sütemény mellett az egyházi élettel is meg lehet ismerkedni. Egyszer helyet adtunk egy lokálpatrióta fotós kiállításának, amelynek elsőre semmi köze nem volt az Egyházhoz. Amikor felelősségre vonták a művészt, hogy miért itt állít ki, azt mondta, azért, mert itt, az urnatemetőben vannak eltemetve azok, akikről a fotói szólnak. Vagyis igyekszünk minél több embernek megmutatni, „hol lakik az Isten”.

Horváth Zoltán esperes plébános 60. születésnapi hálaadó miséje május 31-én
az Avilai Nagy Szent Teréz-templomban

– Ferenc pápa látogatásainál Ön volt a liturgikus felelős.

– A pápalátogatásokon való szolgálatot mindenekelőtt nagy megtiszteltetésnek tartottam. Krisztus földi helytartója érkezik hozzánk, az ebből az alkalomból tartott szentmisék részleteit megszervezni felemelő feladat. Ezek valóban Krisztus-központú események voltak. Ferenc pápa először az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) zárómiséjére érkezett. A NEK fontos eseménye volt a körmenet, amelynek megszervezésében nekem is nagy szerepem volt, nagyon élveztem ezt a munkát. A felkéréseknél mindig megrémülök egy kicsit, de utána örömmel végzem a rám bízott szolgálatot.

– Mik a benyomásai XIV. Leó pápáról?

– Az első, amit fontosnak tartok kiemelni az, hogy mindig mosolyog. Emellett jó látni azt is, hogy a Szentatya meri vállalni az érzelmeit. Ezt tapasztalhattuk a megválasztása utáni az első megnyilatkozásánál is. Világos, egyértelmű szavai is nagy jelentőségűek számomra. Azt is észrevettem, hogy különösen közel áll hozzám mindaz, amit mond. Látható, hogy XIV. Leó pápa egyensúlyra törekszik: tisztelettel meghallgatja a másikat, de kiáll amellett is, ami az ő meggyőződése. Nem megváltoztatni akarja a másikat, pont úgy beszél, ahogyan Jézus szólt az emberekhez: volt, aki továbbment, de sokan meghallgatták. Jézus sem alkalmazott semmi kényszert.

– A mai ember világától meglehetősen távol állnak a rituálék, a szimbólumok. Véleménye szerint hogyan lehet átadni korunk emberének a liturgia jelentőségét?

– Szabó Géza atyának köszönhetem azt is, hogy rendkívül fontossá vált számomra a szentmise. Az sem mellékes szempont, hogy hívek nagy részével a liturgia során találkozom. Abban, hogy a hit vonzóvá váljon, nagy szerepe van a szentmisének, annak, hogy mit lát és hall ilyenkor az, aki betér a templomba. A szentmise lényege, hogy Krisztust kell adnunk, úgy, ahogyan az Egyház adja. Vannak a misének olyan részei, amelyeken nem lehet változtatni. De vannak olyanok is, amelyeket az adott hívő közösség igényeihez lehet igazítani.

Egyszer végeztünk fiatalok között egy felmérést: mi az, ami fontos neked a szentmisében? Az egyikük ezt válaszolta: az, hogy mindig ugyanaz, ez pedig biztonságot ad. Mert a világ változik, de Isten ugyanaz.

A szentmisén a mindennapi életünk változékonysága és az isteni állandóság összekapcsolódik. Odo Casel mondta, hogy a liturgia olyan „szent színház”, ami a nem látott, nem hallott, ember szívébe föl nem hatolt (vö. 1Kor 2,9) mennyországot jeleníti meg itt a földön.

– Személyiségéhez hozzátartozik a mosoly. Hallgatva a prédikációit, előadásait azt tapasztalhatjuk, hogy a komoly és mély dolgokról is képes egyfajta sajátos bölcs derűvel beszélni.

– Meggyőződésem, hogy a mosoly, a derű túljuttat a nehézségeken. Amikor az ember úgy érzi, itt a világvége, egy vicc, a humor, valami vidámság segít a továbblépésben. A derűs hozzáállás a habitusom része, de ezen a területen is nagyon sokat kaptam a szentimrés atyáktól. Nemrég voltam Buenos Airesben. Egy este felhívott valaki, hogy rosszul érzi magát, úgy sejti, nemsokára meghal. Mondom neki, én most nem tudok odamenni, legyen szíves, várjon még ezzel két hetet. „Jó, rendben – válaszolta –, ezt megbeszéltük.” Szabó Géza atya az utolsó idejében sokszor szorult rá arra, hogy támogassák. Volt olyan alkalom, hogy elesett, és bizony én is vele huppantam le a földre. Ilyenkor elkezdett nevetni, ami rám is átragadt. A töredékességét, a gyengeségét is egyfajta vidámsággal élte meg, és nem engedte, hogy kétségbeessem miatta.

Hallatlan nyugalom és békesség van bennem, mert tudom, hogy Isten tudta nélkül nem történik semmi. És ha ő tudja, akkor kinek kellene még tudnia? Az nem számít, hogy én nem tudom. Úgy érzem, teljesen a helyemen vagyok.

– Sok területen kell helytállnia. Honnan meríti a szükséges erőt?

– A szentmiséből, az imádságból, a szentségimádásból.

Amikor este ott térdelek az Úristen előtt, csendben, akármilyen fáradt vagyok, utána egészen másként, megújulva állok fel.

A fizikai állapotom nem túl jó, vannak olyan bajaim, amelyeket már fiatal korom óta hordozok, de igyekszem a lehető legjobban elvégezni a feladataimat. Szeretek utazni, világot járni, ez is sok erőt ad.

– Most ünnepli az Egyház a születésnapját. Ön szerint mi pünkösd üzenete, tanítása?

– A szél és a tűz. A szelet nem lehet látni, ám tapasztaljuk a hatását. Amikor a tiszta levegőbe beleszippantunk, kimondhatjuk, na, erre vágytunk. Isten is így működik, nem látjuk, de érezzük a hatását. A szél ugyanakkor felkavarja a port, a szennyet, napjainkban is nagyon sok piszkot fúj bele az emberekbe. De emellett ki is tisztít. Isten is mintegy átfúj rajtunk, megtisztít a gyarlóságainktól, a bűneinktől. A tűz itt nem a forróságot, hanem a lelkesedést jelenti.

Mert Istent lelkesen kell szeretni. Isten kedvére tenni, valamit Istenért megtenni csak szeretetből lehet.

Ha úgy lángol a szívünk, mint az emmauszi tanítványoknak, akkor van pünkösd bennünk is.

Fotó: Merényi Zita; Topor Márta

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 8-i számában olvasható.