Széljegyzet Ferdinandy Györgyről

Ferdinandy György már valamennyi érdemes történetét elmondta, emlékeit szóban, írásban felidézte. A nyugati magyar irodalom egyik nagy bölényének, az utolsó mohikánok zászlóvivőjének, Gyurkának, Gyurinak, Georges-nak, Yurinak, az Elefántnak vagy éppen a Profénak nyolcvannyolc esztendő jutott, mégis fiatal volt a halálhoz. Hallgathatta az ember akár a sashegyi családi ház alsó szintjén, akár a floridai lakópark ebédlőjében vagy éppen a természetben, nem lehetett másképpen érezni: az élet senkire nem simult még ilyen természetesen, mint őrá.

Gyurka – így szólítottam – a floridai Miamiban halt meg, idősen és betegen. Igaz, utolsó hónapjaiban már nem írt, de a 2023 nyaráig-őszéig lejegyzett, egyre rövidebb kisprózákon még dolgozott. Majdnem egy évtizedig lehettem a barátja, és olyan fontos szerettem volt, akire mindig és mindenben számítani lehetett, aki jelentős mértékben alakította az életemet. „Drága Marcikám, szerkesztőm, barátom, titkárom!” – áll az egyik nekem küldött levelében. Prózáját évekig gépeltem, írásait lapoknak küldtem. Négy, kifejezetten új írásokat tartalmazó és három életműkiadást nyitó kötetét gondozhattam. Ha nem tévedek, mindegyikhez írtam magyarázó, értelmező utószót – nem azért, mintha enélkül ne lehetne érteni és élvezni őket, de a Ferdinandy-galaxisok annyira kacskaringósak és nagyok, hogy könnyen eltéved bennük még a gyakorlott olvasó is. És mindenekelőtt: tanultam belőlük, tőle.

Leveleit, könyveit, néhány hangfájlt most is őrzök. Az elmondott történetei szépen megférnek a közös élményekkel – a saját emlékek helyszínei: Buda és Pest, Gödöllő, Miami és az Everglades Nemzeti Park. Budán, a XII. kerületben, amelynek ízig-vérig polgára volt, megszámlálhatatlanul sokszor kereshettem fel, sétáltunk kicsit, beszélgettünk, dolgoztunk, a felesége isteni sajtválogatásokkal, levesekkel és sült húsokkal kápráztatott el. Az általa nem szeretett, tévedésnek elgondolt, sík és sivár vidéknek látott Miamiban hatszor lehettem a vendége, vendégük, hiszen felesége is nagyon fontos részévé vált az életemnek.

Tehát onnan indultunk ki, hogy Gyurka mindent elmondott, megírt. Egyesek szerint túl sokat, túl sokszor. „Azok, akik nem szeretnek, azt mondják, önismétlővé lettem. Akik szeretnek, úgy tartják, ez a kántálásszerű forma a védjegyem” – mondogatta többször. Akárhogy is, saját történeteit érzékletesebben, szikárabban, mégis teljesen, ráadásul önironikusan, szarkasztikusan, bölcs belátással és derűvel más nem tudná elmondani. (Nem is lenne értelme!)

Ma csak egy négy évvel ezelőtti emléket idézek fel. Mivel érdekelt a floridai magyarok nem túl összetartó, parányi közösségének élete, valamint sokat hallottam az úgynevezett Kossuth Klubról, megkérdeztem barátaimat, nem mehetnénk-e el az egyik vasárnapon. Ecuadori barátnőm – későbbi menyasszonyom – is velünk tartott. Bár mi sem öltöztünk ki túlságosan, emlékszem, amikor kiszállt az édesanyja autójából, játékosan szégyenkezést imitálva szeme elé kapta a kezét. – Ajj, Már-sziii, miért nem szóltál? Nézd, én miben vagyok – mutatott farmerjére, vörös színű felsőjére és fekete kardigánjára. Nem volt oka szégyenkezni, de valóban, a Krisztus Első Magyar Egyesült Egyháza idősebb hívei közül többen makkosnak csúfolt lakkcipőben, szövetnadrágban és kiskosztümben érkeztek az ájtatosságra a meleg novemberi napon.

A Miami szívében álló ökumenikus templomban magyar nyelvű istentiszteleten vettünk részt, az igét Magyari-Köpe Gábor főtisztelendő úr – akivel néhány nappal korábban ismerkedtem meg – hirdette. Utána a Miami Magyar Házban jó ízű magyar ebédet fogyasztottunk el: húslevest, sült oldalast, petrezselymes burgonyát, uborkasalátát, kétféle süteményt. Volt ok az örömre, mert a Prima Primissima Alapítvány kuratóriuma a 2019. esztendőben Gyurkát választotta a Prima Primissima díj „magyar irodalom” kategóriájának Primájává; a később megszavazott „tényleges” díjat végül én vettem át a budapesti Müpa színpadán, élő televíziós adásban.

„Krisztusnak szeretete vezérelt engem” – erről a mondatról jutott eszembe az egyetlen templomlátogatásunk. Ez a bátor, de őszinte kijelentés Gyurka nagyapjának, az általa csak professzorként említett Rejtő Sándor fül-orr-gégésznek, az Új Szent János Kórház 1945-ben bombatalálatban életét vesztett főorvosának családi sírhelyén olvasható. Valahol fent, a Farkaséri temetőben, két épület között, tizenöt-húsz kripta közül az egyik a Rejtőké. Már lejárt a megváltása, de az Érdi út felőli falsírboltokat nem bontják el.

Barátom sokszor mesélt a nagyapjáról, hiszen a háborús gyerekeknek általában nem volt apjuk, s a nagyszülőkről is csak Elek apó meséiből hallhattak. Nemegyszer szólt arról a hitről, amely (explicit módon) talán nem kísérte el élete végéig, és sokszor arról a tanításról, amelyet az utolsó időkben sem feledett. A novelláiban „fiatalembernek” mondott öregúr – a hatvanas évei elején járt – hordta a Németvölgyi úti „mackós” iskolába a csenevész Gyurkát, és séta közben Krisztus szeretetéről és tanításáról mesélt. A déli harangszót hallva megállt az utcán, és összekulcsolt kézzel imádkozott. A szocializmus Jézus tanítása, mondogatta az idealista sebész. Gyónásról és áldozásról beszélt, a felső-krisztinavárosi plébániára járt. 1944 karácsonyát még együtt töltötték, erről az ünnepről az utolsó boldog karácsonyi hangulat képét őrizte meg.

Szülei katolikus egyházi házasságot kötöttek, egy időben az édesanyja vitte a templomba őket (kishúgát és kisöccsét is); megkereszteltek, elsőáldozók, bérmálkozók voltak. Később Gyurkát 1945 tavaszától a Sashegy egykori leányintézete, a Notre Dame de Sion apácazárda francia nővérei tanították-nevelték, utána a gödöllői premontreiekhez került, majd a fővárosi piaristákhoz járt, akikkel nem tudott igazán szoros, jó kapcsolatot ápolni.
– Én is hiszek! – fordult felém komolyan az istentisztelet előtt. – De nem vagy annyira vallásos – próbáltam elbizonytalanítani. – A vallásgyakorló és a vallásos két különböző dolog! – emelte fel a mutatóujját („Tudom magamról, hogy úgy gesztikulálok, mint egy ószövetségi prédikátor”, nevetett gyakran), majd apácákról és mamácákról, gyermekekhez nem értő pap tanárokról, a Vigilia szerkesztőségéről (rendszeresen publikált ott), Mindszentyről és Ferenc pápáról beszéltünk (Wim Wenders doksiját is elvittem neki).

Tudom, hogy a templom megérintette. Az istentiszteletet – mint szokása volt, fájó szemei miatt csukott szemmel, de figyelmesen – végighallgatta. Néha bólintott, szavak nélkül nyugtázott. Mondta a Miatyánkot, könnyek gyűltek a szemébe a Himnusznál, ismerte a Székely himnuszt. Egyszer odébb ült, egy sorral elénk, a padsor szélére. Nem értettük, miért. – Mert itt fázik! – mondta a felesége, arcán a sokat látott házastárs mindent-mondó tekintetével. Nem részleteztük, nem tárgyaltuk ki, csak ennyiben: szép volt, jó volt, hogy így töltöttük ezt a vasárnapot.

Emlékmiséjét a Miamiban található Isteni Gondviselés Anyja-templomban tartják, ahol a húsvéti Hét templom zarándoklat keretében, az egyik nagycsütörtökön már részt vettem egy nagyon különleges, semmihez nem fogható hangulatú misén.

Aznap megint előveszem ezt az emléket.

Fotó: Ribárszki Viktória

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.