Szent Ágoston követői a történelemben – Az ágostonos lelkiségről (2. rész)

A történelemnek iránya és célja van – tanította Szent Ágoston az Isten városáról című átfogó művében. És ha ez igaz az egész történelem folyására, akkor igaz minden ember és minden család életére és történetére is. Így, ha végigtekintünk a történelmen, Isten gondviselésének nyomát is felfedezhetjük benne, láthatjuk, hogy miként hatott Isten gondviselő kegyelme egy-egy emberi közösség fejlődésére.

A történelem tehát magán hordozza Isten ujjlenyomatát, ugyanakkor az emberi gyengeséget is.

Különösen igaz ez minden emberi közösség történetére, legyen az baráti társaság, egy nemzet, vagy akár egy szerzetesi család.

Az ágostonos szerzetesi család életében is lépten-nyomon tetten érhetjük a Gondviselés jelenlétét. A Gondviselés csodája már önmagában az a tény is, hogy bár Ágoston halála után egy éven belül szinte a földdel tették egyenlővé a várost, ahol ő püspökként, lelkipásztorként, szerzetesként élt, ma mégis beszélünk róla. Hála Istennek, szerzetestársai közül többen, a regulával a szívükben és a zsebükben, elindultak Dél-Itália felé, hogy az Ágostontól örökölt életformát ott éljék tovább. Így a regula fennmaradt, először nem mint kizárólagos szabályzat egy közösség számára, hanem mint egy-egy monostor mérvadó lelki olvasmánya, sok más szabályzattal együtt. Mai korunkból visszanézve talán furcsának tűnhet, hogy az akkori szerzetesek életében a különféle regulák inkább voltak gondolatébresztő olvasmányok, amelyek segítettek Krisztus-kapcsolatuk elmélyítésében, mintsem szigorú szabályzatok, „házirendek”. Talán ezért is szerette meg sok monostor Ágoston reguláját a 6. századtól fogva, mert lelkileg épületes olvasmányként szívesen olvasták és hallgatták a szerzetesek, akár Benedek, Eugippius, Nagy Szent Bazil vagy más szentek reguláival együtt.

Ezt az időszakot nevezték a szerzetesség történetében a „regula mixta” korszakának, amikor minden közösség maga döntötte el, mely szerzetesi szabályokból szeretne meríteni.

Így érkezünk el a 9. századba, amikor Nagy Károly idejében, Aniáni (Anianei) Szent Benedek tevékenysége kapcsán kimondták: minden szerzetesnek Benedek reguláját kell követnie, aki nem azt követi, ne nevezzük szerzetesnek. Így az akkor az ágostoni regula szerint élő monostorok új nevet kaptak, s a szerzeteseket onnantól kezdve kanonokoknak nevezték, mivel a kanonok jelentése „szabályok szerint élő klerikus”. Így születtek meg az ágostonos kanonoki monostorok – olyan, az ágostoni regulát követő szerzetesi közösségek, amelyek között nincs szervezeti kapcsolat, mindegyik a maga módján és hagyományában követi Szent Ágoston reguláját. Ezek közé a monostorok közé tartozik Európa legrégebbi, ma is működő szerzetesháza, a Szent Mauríciusz Ágostonos Kanonoki Apátság, ahol 515-ben telepedtek le a kanonokok, azért, hogy a Szent Mauríciusz (Móric) ókeresztény vértanú sírjához érkező zarándokokról gondoskodjanak, és tegyék ezt egészen napjainkig. Izgalmas belegondolni, hogy

abban az évben Szent Benedek valószínűleg még meg sem írta híres reguláját, Ágoston regulája pedig már majd száz éve szolgált szerzetesek életének vezérfonalául.

Ágoston regulája egyre északabbra is eljutott, mind több monostor követte a szabályzatot, és vált így ágostonos kanonoki monostorrá. Talán az egyik legismertebb közülük a Nagy Szent Bernát-hegyi ágostonos kanonokrendi apátság a mai svájci–olasz–francia határon, ahol a kanonokok hegyimentéssel és az utazókról való gondoskodással szolgálták és szolgálják ma is Istent és felebarátaikat. Ők voltak azok, akik kitenyésztették a híres bernáthegyi kutyát, amely elsősorban szolgálatukban segítette őket.

Az ágostonos kanonoki monostorok száma gombamód szaporodott szerte Európában, s ez a növekedés egészen a 15. századig tartott. Ebben a korszakban az önálló monostorok közül több szerzetesrendbe tömörült. Így alapította meg Szent Norbert 1121-ben a premontrei kanonokrendet, amely az ágostonos kanonokrendek közül ma is a legnagyobb létszámú és elterjedésű az egész világon. De ekkoriban tömörültek kongregációba Szent Ágoston reguláját követve a lateráni kanonokok, a párizsi Szent Viktor-apátság kanonokjai, vagy a Szent Keresztről nevezett kanonokok. Az ágostonos kanonokok közé tartozott Kempis Tamás is, a Krisztus követése című, világhírű könyv szerzője, vagy Boldog Ruysbroeck János, akinek A lelki menyegző című műve a középkori devotio moderna (modern jámborság) mozgalom egyik legszebb alkotása. Mindkét híres szerző könyve ízig-vérig ágostoni szellemben íródott – a lelki élet szépségén elmélkedve, szabályozott (kanonoki) keretek között szeretné megismertetni Istent, és istentapasztalathoz segíteni a lelki élet iránt fogékony olvasókat.

A 13. századtól az ősibb, kanonoki ágostonosság mellett feltűnt egy újabb életforma is, amelynek követői közül egyre többen kezdték életük vezérfonalának tekinteni Szent Ágoston reguláját, ők pedig a remeték voltak. A 11. századtól mindinkább erősödött Európában a remeteeszmény, és egyre többen éreztek hivatást a világtól elvonult, közösségi imádságban és kétkezi munkában megélt hétköznapokra. Ezek eleinte saját, kezdetleges szabályzatokat alkottak, majd amikor létszámuk már nagyjából meghaladta a tizenöt főt, legtöbbször egy püspök hagyta jóvá a létezésüket, sokszor érvényesnek elismerve az általuk írt rövid „házirendeket” is. Más esetekben maga a püspök írt számukra szabályzatot. III. Ince pápa azonban megelégelte a szerzeteséletnek ezt a fajta átláthatatlanságát, és 1215-ben a IV. Lateráni Zsinaton valamennyi szerzetesközösségnek előírta, hogy három regula közül válasszon: vagy Ágostonét, vagy Benedekét, vagy pedig az akkor egészen új Szent Ferenc-i életszabályt. A korszak újonnan alakult szerzetesrendjei közül így kerültek (sokszor nem önszántukból, hanem pápai utasításra) az ágostonos nagycsaládba a domonkosok, a pálosok, a szerviták, később az irgalmasrendiek és az alexiánus testvérek. Azokból a kis közösségekből, amelyek addig vagy független kis remeteségekben követték Szent Ágoston reguláját, vagy más, a Szentszék által jóvá nem hagyott regulát követtek, 1256-ban IV. Sándor pápa létrehozta az Ágostonos Remeték Rendjét. Ez az a szerzetesrend, amely már nem az addigi ágostonos kanonokrendek sorába tartozik, hanem a koldulórendek közé tagozódott, és tagozódik be ma is. Ez az a szerzetesrend, amelynek tagjai ugyanúgy atyjukként tekintenek Szent Ágostonra, mint a kanonokrendiek, és akiknek a Jótanács Anyjáról nevezett chicagói rendtartományába 1977-ben belépett Szent Ágoston fiai közé Robert Prevost, a mai XIV. Leó pápa. Ennek a tartománynak mai elöljárója,

Anthony Pizzo atya így ír rendtársáról, a pápáról: „Úgy tekintünk rá, mint hídépítőre, akinek lelkisége Szent Ágostonban gyökerezik, és mint aki az egész úton lévő Egyház útitársa.

Megtiszteltetés számunkra, hogy ő is egy közülünk, olyan testvér, aki Szent Ágoston rendjének nyughatatlan szívében formálódott.”

Szerző: Boldvai M. Bertalan premontrei szerzetes

Fotó: metmuseum.org (Jelenet Szent Ágoston életéből; 1490 körül)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 1-jei számában jelent meg.