Együtt az Úr szolgálatának iskolájában – Szent Benedek ünnepe Pannonhalmán

A bencés világ 1500 éves jubileumára készül: 2029-ben lesz 1500 éve, hogy 529-ben Szent Benedek Montecassinón megalapította első monostorát, ezzel egyben megszületett a bencés életeszmény, amelyet Regulájában fogalmazott meg. A Pannonhalmi Főapátság hároméves felkészülési folyamatot indított, amelynek középpontjában a monostor küldetése áll, „az Úr szolgálatának iskolája” benedeki eszmény jegyében. A jubileumra vezető első tematikus év 2026, amelyet az iskola évének neveztek el, jelképe az a Szent Benedeket ábrázoló ikon, amely Csincsi Arnold alkotása.

A benedeki iskolában az ember az imádság és munka, a rend és szabadság, a magány és közösség összhangját tanulja. Ez az iskola tudást, jellemet, felelősséget, mások szolgálatára való nyitottságot formál, utat mutatva a világban az embernek.

Az ünnepi alkalom szentmisével kezdődött. Hortobágyi T. Cirill főapát a szertartás elején Szent Pált idézte: „Igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a béke kötelékével.” Ez rámutat arra, hogy a béke nem magától jön létre, meg kell küzdeni érte, nem konfliktusmentességet jelent, hanem élő, szeretetben gyökerező egység. A megküzdés eszközei a türelem, az alázat, ezzel Szent Pál lelki útitervet ad nekünk.

A főapát köszöntötte a szentmise minden résztvevőjét, kiemelte vendégeiket, többek között Majláth Tihamért, az alsósági Szent Miklós-templom plébánosát és Söptei Józsefné celldömölki alpolgármestert, akik ajándékkal érkeztek Szent Benedek ünnepére. A plébánián ugyanis felfedeztek ugyanis egy barokk kori könyvet, Matthias Faber jezsuita pap és hitszónok prédikációgyűjteményét, melynek 1715-ös possessori (tulajdonosi) bejegyzése a pannonhalmi konventre utal.

A szentmise főcelebránsa és szónoka Fazakas Márton OPraem, a Csornai Premontrei Prépostság apát volt. Beszédében személyes hangon emlékezett vissza pannonhalmi éveire, és arra, milyen különös, szinte sorsszerű módon került kapcsolatba a bencésekkel. Bár eredetileg nem akart Pannonhalmára kerülni, sőt igyekezett „elkerülni”, végül mégis itt folytatta tanulmányait a Szent Gellért Hittudományi Főiskolán, ahová elöljárója küldte. Az első pillanatokban idegennek érezte magát, de az idő múlásával barátokra talált, a bencések között otthonra lelt. Fazakas Márton azóta is úgy tekint vissza erre az időszakra, mint életének meghatározó állomására, amikor nemcsak tanult, hanem emberileg is formálódott. Kapcsolata a bencésekkel mély tiszteletté és hálává alakult: tanáraira példaképként emlékezik, és még évekkel később is napi szokása, hogy olvassa Szent Benedek reguláját. Ez a tartós lelki kötődés és szellemi rokonság egész papi szolgálata során kíséri.

A bencésekkel való találkozás Fazakas Márton számára elsősorban életvezetési és lelki tanulást jelentett, számba vette azt a „hozzáadott értéket”, amit ezek az évek jelentettek számára. Pannonhalma segített neki megtanulni a világ felé való nyitottságot, a közösségben élés egyensúlyát és a szeretet különböző megnyilvánulásait: a fiatalok, az idősek és a rászorulók iránti felelősséget. Itt tapasztalta meg, hogy az igazi értékek sokszor küzdelmek árán születnek, és hogy a keresztény élet nem elvont eszmékből, hanem mindennapi, konkrét cselekedetekből áll. A bencés lelkiségből elsajátította az imádság és munka, rend és szabadság, magány és közösség közötti egyensúlyt, amelyet később saját szolgálatában is igyekezett megvalósítani.

Azt is megértette, hogy az értékválsággal küzdő világban különösen fontos a stabil, időtálló értékekhez való ragaszkodás, valamint az, hogy az ember nyomot hagyjon maga után – nemcsak tetteivel, hanem azzal a lelki és kulturális örökséggel is, amelyet továbbad másoknak. A bencések így számára iránytűvé váltak: megtanították, hogyan lehet hittel, felelősen és emberi méltósággal élni egy változó világban.

A szentmisét a „…docere et doceri…” időszaki kiállítás megnyitása követte. A tárlatot Kiss Noémi író, a Pannonhalmi Szemle szerkesztője nyitotta meg két, Széchenyi István Hiteljéből vett idézettel: „alig van olyan tudatlan, akitől egyet s mást ne lehetne tanulni”. „Hazám érdemes leányai fogadjátok nyájas kegyeséggel pártfogásotok alá e munkám”. Maga a Hitel is a kiállítás része, egyik példányát ugyanis a szerző dedikálta a soproni bencés gimnáziumnak.

Az írónő megérintett, kereső emberként szólalt meg, egyszerre személyes, lírai és elmélkedő hangon, képek és metaforák közvetítésével hozta közel, mit jelent számára a könyv, a könyvtár világa. A tanulás és lázadás történetén keresztül mutatta meg, hogy a könyvek mindig a gondolkodás szabadságának eszközei voltak – akár a rendszerváltás előtti „pad alatti olvasás”, akár a „sorok közötti olvasás”, akár az a levél, amelyet a középkori apáca, Ráskay Lea bátor hangon írt a kor államférfijának. Kiss Noémi egyszerre fordul tisztelettel a hagyomány felé, és nyitott a kritikus, újraértelmező olvasásra – derült ki a megnyitóbeszédből.

Értelmezésében a könyvek és a könyvtár világa nem csupán tárgyak gyűjteménye, hanem az élő emlékezet és állandó tanulás tere. A vitrinekben sorakozó kötetek – Biblia, regula, krónika vagy politikai értekezés – önmagukban csak szépséges, de mulandó tárgyak lennének; valódi életre akkor kelnek, ha kinyitják, olvassák és értelmezik őket. A kézírás ilyenkor hanggá válik, a betű belső beszéddé, és a könyv élő tárggyá alakul.

A könyvek jelentése nem állandó: minden nemzedék újraolvassa és újraérti őket. Nem vitrinekbe valók, hanem kézbe, mert az olvasás során vitába szállnak velünk, ingerelnek, kérdéseket tesznek fel, sőt lázadásra is ösztönöznek. A tanulás így sosem békés megnyugvás, hanem folytonos belső párbeszéd.

A monostor és a könyvtár különösen is az emlékezet és az alkotás tere: itt őrzik mindazt, amit rég halott kezek írtak és másoltak, hogy az élők újra felfedezhessék. Az írás az emlékezés formája, az olvasás pedig az a csendes tér, ahol a lázadás után az ember visszatalál a rendhez és önmagához. A könyvek ugyanakkor gondozást, figyelmet és szeretetet igényelnek: csak akkor maradnak fenn, ha újra és újra kézbe veszik őket. A régi szövegek nemcsak múltat őriznek, hanem új jelentéseket is feltárnak. A könyvtár egyszerre válik a csend, a tanulás és a finom, belső lázadás poétikus terévé.

„Honnunk szebblelkű asszonyinak” – olvasható Széchenyi ajánlása a kiállított művön. Kiss Noémi rámutatott: Már Széchenyi István is felismerte, hogy a könyvek sorsa az olvasók – különösen a gondoskodó, értő nők – kezében van: ők egyengetik útjukat, ápolják és továbbadják őket, mintha gyermeket nevelnének. Kiss Noémi arról is beszélt, hogy a nők „általában olvasnak és kevesebbet írnak a szélesebb közönségnek”, de ez napjainkban épp változóban van.

Az írónő Szent Margit „feltámasztásán” dolgozva egy Pannonhalmán őrzött, Ráskay Lea tollából származó levél került a kezébe, ami megváltoztatta a csendes női szerzetesekről alkotott képét, és azt látta, ezek a nők a maguk módján akaratosak és lázadók voltak. Margit is megküzdött a saját környezetével, tanítómesterével, így magyar nyelvű legendája számára a „lázadás finom poétikája” lett, egy gazdag, hittel teli élet lenyomata.

A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár klasszicista könyvtártermében látható kiállítás egyrészt Szent Benedeknek arra felszólítására fókuszál, melyet a Regula prológusában fogalmaz meg: „Fel kell tehát állítanunk az Úr szolgálatának iskoláját.” (RB 0.45) Ez az iskola maga a monostor, ahol a tanulás egyrészt lelki gazdagodást jelent, tökélesedést, másrészt az olvasáson és az apáti tanításon keresztül előrehaladást a „világi” tanulmányokban, mely ismeretekre – napjainkra különösen is – szüksége van a szerzetesnek ahhoz, hogy eligazodjon a világban, és segítségére lehessen a testi-lelki tanácsokért hozzá fordulóknak. A nevelésben és nevelődésben, oktatásban és tanításban fontos szerepe van a mester–tanítvány, tanár–diák kapcsolatnak. A könyvtárlat erre a sajátos kapcsolatra is fordítja a figyelmet azáltal, hogy a magyar történelem nagy alakjainak, egyes jeles bencés diákoknak is emléket állít.

A megnyitón adta át Majláth Tihamér plébános és Söptei Józsefné celldömölki alpolgármester Matthias Farber SJ Concionum Sylva nova seu Auctuarium című kötetét a pannonhalmi könyvtárnak. Az alkotásról, annak szerzőjéről, a mű jelentőségéről a bencés közösség számára Dénesi Tamás, a Pannonhalmi Főapátsági Levéltár igazgatója tartott ismertetőt.

A XVII. századi, latin nyelvű prédikációs kötet írója egy bajor jezsuita, Matthias Faber, aki Pázmány Péter hívására került Magyarországra. A könyv 1715-ben jutott el Pannonhalmára, és valószínűleg a század elején élt Villebald bencés atya használta – belső oldalára feljegyezték a használó nevét – prédikációihoz, aki később Tihanyban apátként szolgált, majd Dömölkre került, ahonnan a bencés atyák ellátták Alsóságot is. Nagy jelentőségű e kötet amiatt is, mert a rend 1786-os felszámolása után szétszórattak a szerzetesek, amiről nagyon kevés forrásunk van. A könyvbe  1791-ben feljegyeztek egy névsort, szétszóratott bencés szerzetesekét, így rekonstruálható, ki hol élt és milyen pasztorációs tevékenységet végzett. A könyv  történelmi forrásként betekintést ad a nehéz időkben is összetartó bencés szerzetesek életébe, kapcsolatrendszerébe és hálózatos működésébe, dokumentum és tanújel a közösség összetartásáról, a tudás, a hit és a gondos olvasás hosszú távú megőrzéséről.

A megnyitó keretében Dejcsics Konrád kulturális igazgató elmondta, a négy bencés tematikus évet közösségük négy ikonnal szeretné emlékezetessé tenni. Szent Benedek ikonja fejezi ki az iskola évét, Szent Mártoné a szolgálat évét, az Istenszülő Szűz Máriáé a hivatás évét, és a tanító Krisztus ikonja végül a 2029-es jubileumi évet.

2026-ban, az iskola évében iskoláik és a bencés közösség oktató, nevelői hivatására összpontosítanak. A Pannonhalmi Főapátság fenntartásában jelenleg 12 iskola található. A főapátság az iskola évében szélesebb közönséggel szeretné megismertetni az iskolákban folyó műhelymunkát, az egyes iskolák saját vonásait. „»Az Úr szolgálatának iskolája« kifejezés választása arra is utal, hogy az iskola évében arról is gondolkodni szeretnénk, hogyan lehet a bencés család különböző közösségeiben – a monostorban, az iskolákban, a plébániákon, az oblátusok közösségében, a baráti és támogatói körökben – közösségben az Úr szolgálatában, Krisztus keresésében elmélyülni és egymást támogatva előrehaladni” – fogalmazott a kulturális igazgató.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír