Szent Bonaventura: Szent Ferenc élete

Isten Szegénykéjének ő az első olyan életrajzírója, aki nem ismerte őt személyesen, hiszen a szent halála – 1226 – óta már csaknem négy évtized telt el.

A Legenda maior-ban Szent Bonaventura teológusként fogalmazza meg azt az istentapasztalatot és lelki utat, melyet a stigmatizált szent bejárt, kiemelve, hogy Ferencben kezdettől megvolt valamiféle bőkezű könyörület a szegények iránt, már ifjúkorában is, amikor még a világi örömöknek élt. Mennyei sugallatra követett, tökéletes megtérését követően pedig soha nem önmagában vagy övéi igyekezetében bízott, „hanem kitartó imádsággal az isteni akarat tetszését” kutatta mindenkor. „Égi jóslattal megvilágosodva belátta végül, hogy őt arra küldte az Úr, hogy Krisztusnak nyerje meg a lelkeket, akiket az ördög elragadni igyekszik.” Ferenc ezért akart mindenkiért élni, követve ezzel Krisztus példáját, „aki hajlandó volt egyedül meghalni mindenkiért… az ő legszentebb élete a tökéletesség mintapéldája.”

Ferenc szigorú volt önmagával szemben a sanyargatásban, és övéit is erre nevelte, ám mindig elutasította azt a kíméletlen keménységet, amit „nem ízesített az okosság sója”, amit nem járt át a mások iránti könyörületes szeretet. Ez volt számára a legfontosabb.

Ferenc mindvégig alázatos maradt, akkor is tisztában volt gyengeségeivel, amikor egyre többen rajongták körül. A külvilág szemében a ragyogó tisztaság megtestesítője volt, önmaga előtt azonban csak egy gyarló lélek. Vallotta: „Amennyi az ember Isten színe előtt, annyi és nem több.” Ostobaságnak tartotta a világi tetszés hajhászását, örvendezett, ha szidalmazták, és szomorkodott, ha dicsérték. Követői gyakran nevezték szentnek, de ő figyelmeztette őket: „Még lehetnek fiaim és lányaim is, ne dicsérjetek felelőtlenül! Senkit nem szabad dicsérni, amikor még nem is tudjuk, milyen véget ér.” Arra is intette testvéreit, hogy senki ne dicsekedjen olyan dolgokkal, amelyek megtételére egy bűnös is hajlandó. „A bűnös képes böjtölni, imádkozni, sírni és saját testét sanyargatni. Csak egyedül arra nem képes, hogy hűséges legyen Urához. Ezért az a dicséretes, ha megadjuk az Úrnak az ő dicsőségét, ha hűségesen szolgáljuk, és amit csak adományozott, neki tulajdonítjuk.”

Szent Ferenc rendje alapjának nevezte a szegénységet, s tanította, hogy a „szent szerzetbe” való belépés ezzel az evangéliumi sorral veszi kezdetét: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el mindenedet, amid van, és add a szegényeknek” (Mt 19,21). Ennek szellemében csakis azokat engedte a rendbe lépni, akik megszabadultak minden tulajdonuktól és maguknak semmit nem tartottak vissza. Bonaventura emlékeztet rá: mint „legkrisztusibb szegény”, Szent Ferenc is Krisztus képmását szemlélte minden szegényben, és így vallotta: „Testvér, amikor szegényt látsz, az Úr és az ő szegény Anyjának tükörképét látod. Ugyanígy gondolj a betegek gyöngeségeire, melyeket az Úr magára vett értünk.”

Bonaventura kiemeli Szent Ferenc prófétáló és gyógyító karizmáját is. Megjövendölte, hogy kinek mi lesz a sorsa, imájától, vagy csupán ruhájának érintésétől pedig sokan meggyógyultak. (A katolikus hagyomány szerint Bonaventura Szent Ferenctől kapta a nevét: kisgyermekként súlyosan megbetegedett. Édesanyja fogadalmat tett, hogy ha meggyógyul, a ferencesek kolostorába adja. Ferenc éppen arra járt. Ölébe vette a beteg gyermeket, és azt mondta: Bona ventura (Szép jövőt). A kis János meggyógyult, édesanyja pedig, ígéretéhez híven, beadta a ferencesekhez.) A kötetben külön függelékben olvashatunk azokról a csodás gyógyulásokról, melyek Ferenc halála után következtek be az ő közbenjárására.

Bonaventura megállapítja: „E boldog férfi az erények csodálatra méltó jeleivel ragyogott életében. Ugyanígy fényeskedik átmenetelének napjától egész a jelenig a világ különböző vidékein tündöklő csodákkal, melyekben az isteni hatalom dicsőíti meg magát. Hiszen érdemei folytán vakok és süketek, némák és sánták, vízkórságban és bénaságban szenvedők, megszállottak és leprások, hajótöröttek és foglyok egyaránt orvoslást nyernek bajaikra. Segítséget nyújt mindenféle betegségben, szükségben vagy veszélyben.”

A teológus író által megrajzolt Szent Ferenc minden cselekedetét a belülről fakadó, irgalmas és másokhoz lehajló szeretet határozta meg. Krisztushoz hasonló, tökéletes szeretetre törekedett mindvégig, „inkább példával, mint szóval, és inkább könnyes könyörgéssel, mint fecsegő beszéddel.”

A kötet a Szent István Társulat gondozásában látott napvilágot, Berhidai Piusz OFM fordításában és bevezető tanulmányával.

(Szent István Társulat, 2015)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír