Szent Charbel, a teljesség zarándoka

A kötetbe gyűjtött tanúságtételekből kirajzolódik a Libanonban született maronita szerzetes Istennek szentelt élete.

A „Közel-Kelet Pió atyája”-ként is nevezett szent életében sok csoda történt, sok embernek segített imádságával és tanácsaival. „Minden évben több mint kétmillió hívő zarándokol Annayába, a Szent Maron-kolostorba, Szent Charbel sírjához” – írja Marie Sylvie Buisson nővér a könyv bevezetésében.

Az előszóban Georges Bou Jaoudé, Tripoli érseke példaként állítja a radikálisan Krisztus felé forduló Szent Charbel életét, amely manapság különösnek tűnik, és „minden emberi logikát meghaladva csodálkozást ébreszt és kérdéseket vet fel bennünk”. A szent remete azt kereste életében, „hogyan adhatja vissza az Úrnak mindenét”. A mai világban felmerül a kérdés, hogy mi az értelme az ilyen életnek és a „mai társadalomban lehet-e haszna”. A történelem távlatában persze éppen azokról az emberekről emlékeznek meg igazán, akik életüket „minden érdek nélkül Isten dicsőségére és az emberek szolgálatára áldozták”.

Egy szentről szóló könyvet úgy veszünk kézbe, hogy meg akarunk valamit tudni a titkáról. Ott van a szívünkben a vágy, hogy mi is közelebb kerüljünk Istenhez, akit ő annyira szeretett. A libanoni szent remete élete a modern kor embere számára is meghívás. Egyrészt, hogy keressük azt a csendet, amely nem üres, hanem szeretettel, Isten jelenlétével megtöltött csend. Valóban Isten jelenlétében élni, ezt valósította meg Szent Charbel – egyértelműen bizonyítják ezt a kötetben olvasható tanúságtételek. Az a radikális önsanyargatás és feltétlen engedelmesség, ami jellemezte, arra vezethető vissza, hogy lángoló szeretettel szerette a Megváltó Krisztust, aki meghívta őt követésére.

Charbel már életében rengeteg csodát tett, a testi és lelki gyógyításokon túl. Ha például sáskajárás pusztított, őt kérték meg, hogy könyörögjön Istenhez, múljék el a veszedelem. Élete az utolsó lélegzetvételig Istennek szentelt élet volt: 23 évesen lépett be a libanoni maronita rendbe, és 31 évesen szentelték pappá. 41 évesen kérte a kolostorban, hogy remete lehessen. A könyvben olvasható számos beszámoló kifejezi nagy szeretetét Krisztus és az Ő Egyháza iránt.

Hasrouni atya tanúvallomása például szépen leírja, hogy Charbel atya számára az Eucharisztia volt a legfontosabb erőforrás. Az Oltáriszentség előtt nagy sóhajokat hallatott, „ami a szentostyában rejtező Isten iránti hatalmas szeretetének egyik kifejezése volt. Amikor Krisztus testéből evett és Krisztus véréből ivott, látszott, hogy a világ legédesebb lakomáján vesz részt. Sehol másban nem érzett élvezetet, sem nyugalmat, sem örömet, csak az Oltáriszentség előtt vagy a szentmisén.” Nagy hittel és bizalommal merült el Isten jelenlétében, „a földön térdelve olyan örömmel és forró áhítattal imádkozott, hogy az teljesen átragadt Élias testvérre”. Az Oltáriszentség előtt töltött idő igazi szívügye volt. Mint egy szerelmes, „ideje legnagyobb részét térden állva az Oltáriszentség előtt töltötte, teljes eksztázisban. Lelke az Isten iránti szeretet tüzében égett.”

Kivételes lelkiereje volt: az égből merítette. Minden körülmények között derűsnek és kedvesnek látták, türelemmel viselt minden nehézséget és szenvedést. Még nem kötelező önsanyargatásoknak is alávetette magát: böjt, virrasztások, hideg elviselése stb. Kétkezi munkáit mindig elvégezte, bármilyen nagy testi fájdalmai is voltak közben. Mindig ezt ismételgette közben: „Ó, Jézus! Ó, Mária!” Sokat imádkozott a tisztítótűzben szenvedő lelkekért: „Ha az ember hozzászoktatja magát a keresztvetésekhez – mondja Szent Charbel –, és rendszeresen segítségül hívja Szűz Máriát, akkor mindenféle kísértést legyőzhet.”

Több tanú is elmondta róla, hogy tekintetéből mennyei fény sugárzott, mert az Úr volt állandó öröme. Szíve mindig vidám, és arca derűs volt, miközben komoly volt. Jámborságot és istenszeretetet tükrözött, különösen imádság közben. Minden lelket vonzott, és tiszta szívű ember volt. Beszéde kellemes, egyszerű szavai világosak, egyértelműek. Figyelemre méltóan szelíd volt. Különösen szeretetreméltó, nyugodt és engedelmes volt, uralta hajlamait és hangulatait. Egész viselkedését az egyenesség, a mértéktartás és a kiegyensúlyozottság jellemezte. A környéken élő emberek sokat beszéltek a remetékről és arról, hogy „Libanon létezésének titka ezeknek a jámbor remetéknek a tisztaságában és jóságában rejlik”.

Charbel szerzetesként kiváló lelkipásztor volt, majd hosszú éveken át remete, akinek közbenjárására számos csoda történt és történik napjainkban is. 1965. december 5-én avatták boldoggá, 1977. október 9-én pedig szentté avatták Rómában. Csodás események miatt a sírjából kiemelt koporsóját a kolostor templomának egyik oratóriumában helyezték el. Teste épen maradt. Sírját a világ négy égtája felől keresik fel a zarándokok. Közbenjárására sok csodás imameghallgatás és gyógyulás történt. Sok szenvedő beteg és Istent kereső ember köszönheti neki a gyógyulást és a szabadulást szinte kilátástalan helyzetekből. Tisztelete már az egész világon elterjedt, és hazánkban is sokan ismerik. A gazdagréti Szent Angyalok-templomban tisztelhetjük az ő ereklyéjét, kérve a közbenjárását. Szent Charbel papságát és szerzetességét, remeteségét valóban úgy élte meg, mint a szenvedő Krisztus követését, egészen a Golgotáig. Nagyon sok áldozatot vállalt magára mások lelki üdvösségéért, s mindezt hatalmas szeretetből tette. „Mi van nekünk ezen a világon?” – kérdésre Szent Charbel atya, az életével válaszolt: „Zarándokok vagyunk, s az örökkévalóság felé tartunk.”

Liturgikus emléknapja július 27-én van. A napi könyörgés is szépen kifejezi a szent életét: „Istenünk, te szent Charbel Makhlouf áldozópapot a remeteség magányos harcára hívtad meg, és az életszentség sokféle adományával halmoztad el. Kérünk, add, hogy életünk keresztjeit mi is szent Fiadhoz hasonlóan készséges lélekkel vállaljuk és így országába eljussunk.”

Szöveg: Héray András FSO, a Kútvölgyi Szűz Mária engesztelő kápolna igazgatója, az MKPK Titkárság irodaigazgatója

Magyar Kurír