„Szent Erzsébet és én értjük egymást” – Belga önkéntesként a fogyatékkal élők között Ipolytölgyesen

John Van Mieghem Belgiumban született és él – azt leszámítva, hogy háromhavonta Ipolytölgyesen tölt három hetet. Hogyan került ide, hogyan fonódott egyre szorosabbra kapcsolata a fogyatékkal élőket gondozó katolikus otthonnal? – kérdeztük tőle, a Szent Erzsébet rózsája egyik idei díjazottjától, aki részben magyarul, részben angolul válaszolt kérdéseinkre. Velünk beszélgetett Szalai Zsuzsanna, az otthon igazgatója, aki szakmai adalékokkal segített minket, itt-ott kiegészítve John szavait.

– Milyen volt itt lenni, Ipolytölgyesen a ’80-as évek végén? Honnan tudott erről a helyről, az első ittlétük előtt egy évvel indult gyermekotthonról?

– Az első években, a kommunizmusban, nagy volt a kulturális különbség. 48 óránként jelentkeznem kellett Vácon a rendőrségen, még nem is beszéltem semmit magyarul, csak bepecsételtek, aztán viszlát.

Egy nemzetközi katolikus alapítású szervezeten keresztül ismertem meg a gyermekotthont, ez volt a Bouworde, sok országban dolgoztak a II. világháború után, hogy segítsenek újjáépíteni, ami elpusztult. Egyikükkel együtt tanítottam, és tőle hallottam, hogy Ipolytölgyesen van egy szerzetesnővér, aki fogyatékkal élő gyerekeknek nyitott otthont. Piroska nővér (Kovács Piroska, az Isteni Szeretet Leányai rend tagja – a szerk.) diplomás egészségügyi szakoktató volt, leendő ápolókat tanított – még el se kezdődött itt az építkezés, fölkészítettek néhány fiatalt erre a munkára.

Elhoztuk ide a diákjainkat, akik gyógypedagógiát tanultak, de csak körülnézni akartunk az első évben… Aztán lett belőle tizenöt év. Mindig a tavaszi szünetben, két hétre jöttünk, 17–18 éves diákokkal. Harminc fogyatékkal élővel találkoztunk itt először, főleg gyerekekkel – mára százötvenen élnek itt, és már felnőttek azóta. Nem láttam nagyon erősnek itt a pedagógiát, és mivel ezzel foglalkoztunk, sokat beszélgettünk erről az itteniekkel. Most például már bazális stimulációval (az alapérzékelések stimulációja) is foglalkoznak itt, a súlyos fogyatékkal élőket ezzel lehet fejleszteni. Nem tudsz beszélni velük például, de meg tudod érinteni őket… Ez nagyon jó hír, mert akik itt élnek, azok közül sokan csak feküdni képesek, a nap 24 órájában. Mostanában nagyjából háromhavonta jövök, és körülbelül három hetet maradok.

– Vissza tudja idézni az első benyomásait Ipolytölgyesről, az érzéseket, amelyeket kiváltott a hely?

– Nehéz erre válaszolni… Diákokat hoztam, akik gyógypedagógiai képzésben vettek részt, és azt néztük, mit tudnak itt tanulni. Azt éreztem, hogy nincsenek teljesen rendben a dolgok… Piroska nővér nagyon jó volt, de egyedül csak ő tudta, mit kell csinálni. Úgy éreztem, segítenem kell. Igyekeztünk jó kapcsolatot kialakítani, és sokat beszélgettünk az itteniekkel. Igazából az első benyomásomat legjobban ez a versem foglalja össze:

Egy csendes éjszaka
A folyosók sötétek,
A végén egy szobor
majdnem világít. Szent Erzsébet.

Sétálok a folyosón
Nézek egy szobrot,
Úgy tűnik, Ő néz rám.
A hold világítja léptemet.

(…)

Úgy tűnik, Ő suttog nekem,
Hé, mit teszel értük?
Nézek a szemébe,
Szent Erzsébet és én értjük egymást.

– Sok-sok diákot hozott ide az évek folyamán. Hogy látja, mennyiben változtatta meg őket ez az élmény?

– Gyakran találkozom velük otthon, Belgiumban, és minden alkalommal az itteni élményekről beszélnek… És vannak, akik azóta is visszajárnak.

És ami nagyon fontos, hogy már nemzetközi közösség nőtt itt ki, nemcsak belga diákok jönnek, hanem hollandok, spanyolok, németek is. Háromhavonta összeállítok egy kis lapot, nem igazi újság, de információkat ad, tájékoztat az itteni hírekről, több világnyelven.

– Hogyan kapcsolódik össze a szakterülete és a fogyatékkal élők gondozása?

– Komparatív filozófiával foglalkozom, sok kultúrát megismertem. Nem a felszíni dolgok érdekelnek, ki mit csinál, mit nem csinál, hanem a mélyebb rétegek, az úgynevezett spirituális pszichológia.

Itt a súlyosan fogyatékosok talán intelligenciában kis hiányt szenvednek, de reagálnak a bazális stimulációra, sőt, arra is, amikor gyakran flamandul beszélek hozzájuk… Nevetnek, van, amikor egyértelmű reakciókat mutatnak. Ők teljesen más nyelvet beszélnek, mint mi, a miénk a racionalizmus, az övék egy másik dimenzió.

Zsuzsa (Szalai Zsuzsanna – a szerk.) igazgató, de reggelenként egy-egy bentlakó bemegy hozzá, átöleli, megpuszilja – ez furcsa lenne egy gyárban… Van, hogy szólni kell, hogy ez azért már túl sok, de ez itt alapvetően rendben van.

– Először szociális munkát tanult az egyetemen, aztán filozófiát. Hol kezdte utána a pályáját?

– Eleinte egy leprásokat támogató szervezetnél dolgoztam, a Damian Alapítványnál, öt évet. Afrikában, Indiában, Pakisztánban is jelen voltunk.

– Terepen is dolgozott?

– Igen, Kongóban. Elsősorban koordinációval foglalkoztam, hol mire vagy hány emberre, hány nővérre van szükség. Azt hittük, ha van gyógyszer, minden oké, aztán például Kongóban odaadtuk a falu vezetőjének a gyógyszert, hogy majd ő szétosztja – és kiderült, hogy mindet megtartotta magának… Nagyon nehéz egy másik kultúrában dolgozni. Ezért kezdtem összehasonlító filozófiával foglalkozni.

– Az egyik nagy cél, amely Önök előtt áll, egy integrált település létrehozása. Honnan jött az ötlet, és hogyan látnak neki?

– Erősen érzékeltük, hogy akiknek fogyatékkal élő gyerekük van, azok valamiképpen bűnösnek érzik, szégyellik magukat. Kínosan érzik magukat a szülők, mintha valami hibát követtek volna el az életben. Próbáltunk létrehozni egy szervezetet a szülők számára, és megértetni velük, hogy nem hibásak, semmi rosszat nem követtek el. Itt kezdődik az integráció. Ezt először az intézményen belül kezdtük el.

Ez egy nagyon kicsi falu, háromszáz lakossal, és mellettük százötven sérült ember él. Három emberre jut egy fogyatékkal élő… Miért nem jönnek ki? – gondoltuk. – És akik kint vannak, miért nem jönnek be? Megalapítottuk ezt a szervezetet. A polgármester, aki korábban itt volt igazgató (Radnai Bertalan) nagyon nyitott gondolkodású. Együtt készítettünk egy könyvet a Szent Erzsébet Otthon harmincéves jubileumára (mutatja). Magyarul az itteniek, és angolul a külföldi önkéntesek miatt.

Itt egy kicsi falu, ahova rengeteg külföldi jön, lehetne mintafalu, amelyik be akarja fogadni a fogyatékkal élőket. A könyvünk eljutott még Japánba is, egy japán pszichológus barátunkon keresztül, aki beszél róla az egyetemi kurzusán. Kicsi falu ez, de sok ember ismeri a világon Ipolytölgyest…

Ez is nagyon fontos (veszi kezébe a másik könyvet, amely Neumayer Zsuzsanna verseit tartalmazza, magyarul). Zsuzsa, az otthon egyik első lakója, nagyon okos, szellemileg ép, de súlyos izomsorvadásos betegségben szenved.

– Akkor nagyon sokat jelenthet neki, hogy lefordította a verseit…

– Igen, tíz versét jelentettem meg egy füzetkében, több nyelven… Nagyon különleges, egyéni világlátása van Zsuzsának. Akikhez eljutottak a versei, azok közül többen írtak neki levelet, dicsérték a költeményeit.

– Mit érez jelenleg legfontosabbnak az itteni tevékenységéből?

– Legfontosabb, hogy az embereknek nem kell bűnösnek érezniük magukat, a szülők ne érezzék úgy, hogy ők hibásak. Ezt a mentalitást szeretném megváltoztatni, hogy ne gyötörje őket a lelkifurdalás. Sok házasság szétesik a fogyatékos gyermek születése után, mert valamelyik szülő úgy érzi, a másik a hibás, hogy beteg gyerekük született. Ez biológia, senki sem hibás érte. Ez az egyik nagy célom, a másik a falu befogadóvá tétele. Ha jó idő van, sok fogyatékkal élő kimegy, sétál, sok falubeli meg itt dolgozik – ez egy „fogyatékosfalu” számomra, és már nemzetközileg ismert.

– Tudjuk, milyen sokat kapott Öntől ez az otthon – mit kapott Ön ettől a helytől?

– Barátságot. Barátságokat. Barátságot az itteniekkel, Zsuzsával és a fogyatékkal élőkkel. Egy sérült ember nem játszik színjátékot. Ha boldog, kimutatja, ha rossz a kedve, azt is… Mi, racionális emberek sokszor valamilyennek mutatjuk magunkat, színjátékot játszunk. Ők mindig őszinték. Ez egy nagy ajándék itt. 

– Máshol is önkénteskedik – hogy választja ki a szervezeteket, a területeket?

– Huszonöt éve végzek palliatív gondozást. Főleg fiatalokkal foglalkozom, akik gyógyíthatatlan betegségben szenvednek, főleg daganatos betegségben. Nem hospice-ban, hanem kijárok a családokhoz. Van, hogy jön a telefon, hogy rosszabbul lett valamelyikük, és én megyek, hogy mellette legyek. Lehet, hogy már csak egy órája van hátra. A feleségem 48 évesen halt meg, daganatos betegségben. Egészségesen élt, magas szinten sportolt, aztán mégis jött a betegség. Mindennap egyre rosszabbul lett, láttam a stádiumokat – és úgy éreztem utána, ezt a munkát is kell végeznem.

Nagyon sokat tanulok a palliatív gondozás révén. Beszélgetünk, vagy csak egyszerűen mellettük vagyok, fogom a kezüket, amíg el nem mennek.

– Honnan van ereje ehhez a munkához?

– A humor nagyon sokat segít az életben, sokat kell nevetni… Sok humorra van szükség. A palliatív gondozásban sem kell mindig erősnek lenni, a humor is kell. A palliatív gondozásban nagy mélységek vannak. És nagy ajándék, lelki értelemben! Nagyon jó érzés, és nagyon jó kapcsolatok alakulnak ki emberekkel.

– Vagyis nem érezte soha, hogy elkeseríti ez a munka?

– Nem, soha. Nehéz, de nem keserít el. Találkoztok, talán még jó barátok is lesztek – de ez a barátság csak néhány hétig tart. És biztosan véget ér.

Amikor valahol a palliatív gondozásról kell beszélnem, mindig viszek magammal egy gyertyát, mert azoknak a nevében beszélek, akik már meghaltak – és azokhoz beszélek, akik meg fognak halni.

– Így kívülről nézve olyan, mintha az itteni önkéntes munka könnyű tevékenység lenne a belgiumi palliatív munkához képest…

– Nem, szó sincs róla – nagyon boldog vagyok itt, nagyon boldog vagyok ott… Szeretem itt az embereket, a fogyatékkal élőket. Nem én választottam ezt a munkát: én csak elhoztam egyszer ide a diákjaimat, aztán következő évben visszajöttem, aztán egyre növekedett a dolog, egyre több embert megismertem. Még a súlyosan sérültekkel is van valami kapcsolatom, beszélek hozzájuk flamandul, énekelek nekik – és sokszor látom, hogy reagálnak. Nem értik a szavakat, de mégis létrejön valami kapcsolat.

Fotó: Lambert Attila

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír