Szent és gyámoltalan – Olajszentelés és a bazilika felszentelésének ünnepe Esztergomban

Erdő Péter bíboros az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papságával és az egyházmegye területén szolgáló szerzetes papokkal együtt mutatta be a szentmisét. Koncelebrált Mohos Gábor segédpüspök, valamint a főegyházmegye papsága, és együtt ünnepeltek a főegyházmegye diakónusai is. A szentmisét a járványügyi óvintézkedéseket betartva ünnepelték.

Erdő Péter homíliáját teljes egészében közöljük:

Kedves Paptestvérek! Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Székesegyházunk felszentelésének évfordulója van. Méltán nevezte ezt a templomot Babits Mihály a „fő Magyar Templomnak”. Akik megálmodták és felépítették, azokról szeretettel jegyzi meg, hogy „jó öreg papok voltak …, akik az Istent szolgálták és az életet” (Babits Mihály, Szent Király városa). (De a költő együttérzéssel szemléli a várost és a dómot. Mind a kettőre érvényes, hogy „szent és gyámoltalan”. A gyámoltalanság pedig az emberek lelkéből adódik. Ezért jegyzi meg Babits önkritikusan: „templomokat romboltunk, s rá nem érünk építeni; jó ha még saját ledőlt falunkat fölrakhatjuk”. Hála a gondviselő Istennek, ma állnak ezek a falak, de ha összehasonlítjuk magunkat az építők nemzedékével, bizony el kell ismernünk, hogy nekünk a felújítás is óriási feladatnak tűnik. Igaz, az építés is évtizedeket követelt, de nagy volt a lelkesedés és az akarás. Ezt tanuljuk meg mi is elődjeinktől, hiszen érték ez a templom, amely messziről látszik és figyelmeztet arra, hogy az odafent valókat keressük.

2. A mai evangélium Jézus küldetéséről szól, az örömhír hirdetéséről. Egyházunknak ez a legfőbb feladata.

Nekünk, apostolutódoknak, püspököknek és papoknak különleges küldetésünk, hogy folytassuk az evangelizáció munkáját minden nép körében a történelem végéig. Ez az azonosulás Krisztus feladatával – ez adja küldetésünk lényegét, ez mutatja meg, hogy kik is vagyunk mi, papok, hogy miért vagyunk nélkülözhetetlenek az Egyház és az emberiség számára.

Katolikus papságunkra is illik némiképpen, amit a templomról és Esztergom városáról mondtunk, hogy szent és gyámoltalan. Mert minden emberi gyengeség ellenére az egyházi rend szentségének erejében a pap különleges kapcsolatban van Krisztussal. Ezt fejezi ki Jézus életformájának követése, az Isten országáért vállalt cölibátus is, ha hűségesen ragaszkodunk hozzá.

Sok évtizeddel ezelőtt egy szemináriumi társam barátaival Erdélybe látogatott. Több katolikus és más vallású lelkésszel beszéltek az ottani hitéletről. Néhány nap után szinte mindegyiküknek feltűnt, hogy egyes lelkészek – mindenekelőtt a katolikus papok – félénkebben beszélnek, kissé sutábbak, mint némely társuk. Még egy-két napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjenek: a többiek, akik olyan határozott, stramm embernek tűntek, szinte mindannyian a Securitate ügynökei voltak.

3. Magáról az Egyházról is mint látható közösségről, újra meg újra azt mondják a történelem során, hogy gyámoltalan, hogy nem jól van megszervezve, hogy nem elég profi. Biztos, hogy mindig van javítanivaló a szervezeti életünkben is. De az is biztos, hogy nem pusztán e világi szervezet vagyunk. Nem voltunk tökéletesek az üldözések korában, mint temetkezési egyesület. Nem voltunk tökéletes hűbéresek a feudalizmus idején sem, mert ragaszkodtunk például ahhoz, hogy a püspökök és a papok küldetésüket az Egyháztól kapják, ne a királytól vagy a földesúrtól. Nem vagyunk tökéletesek a kapitalista vállalkozások eszményei szerint sem. Sok mindent észszerűsíthetünk, de a célunk mégsem pusztán e világi törekvés.

4. Papi létünket tehát a küldetés, az örömhír határozza meg. Ma is, mint számtalanszor a történelem során, sokan távolinak, megfoghatatlannak érzik az örömhír lényegét. Mi az, hogy feltámadás? Mit jelent számunkra az örök élet? Szeretnénk-e egyáltalán örökké élni? Simone de Beauvior izgalmas regényben játszik el a gondolattal, hogy milyen borzalmas is lenne, ha valaki itt a földön nem lenne képes meghalni. Mindez azt sugallja, hogy életünknek természetes, szükséges, sőt kívánatos része, illő és kellő befejezése a halál. Igaza is van, igaza is volna, ha az emberi élet színtere csak ez a világ lenne, ha pusztán biológiai lények volnánk. Az örömhír azonban az, hogy nem ez a földi élet hosszabbodik meg a végtelenségig, hanem egy olyan dimenzióban várjuk személyes örök életünket, amely nincs alávetve annak a romlandóságnak, amely az általunk ismert világot jellemzi. Reménységünk tehát feszegeti a természettudomány által megragadható világmindenség kereteit. A mindenséget alkotó és fenntartó személyes Istennel való szeretetkapcsolatra épül. Ebből adódik az ember különleges szerepe a világban. Ebből adódik a méltóságunk. Ebből adódik a reménységünk és a hivatásunk is.

5. Ezt az örömhírt elmondani a mai embernek hatalmas feladat. Minden emberi képességünket latba kell vetnünk, szenvedélyes érdeklődéssel kell végigkövetnünk a hagyomány útját az apostoloktól napjainkig. De tudjuk, hogy mindez nem elég. Az apostolok hirdetését Isten csodákkal igazolta. Az új evangelizáció is feltételezi, megkívánja, könyörögve kéri Isten különleges kegyelmi erejét. Ennek számunkra az egyik legnagyobb forrása maga az egyházi rend szentsége. Ilyen erőtérben élünk, ilyen kockázatos és emberfeletti a küldetésünk. Ilyen nagy áldás lehetünk az egész világ számára. Ámen.

*

A homília végén állandó diakónusok hozták be a szentelésre előkészített olajokat a fémedényekben: a keresztelendők olaját, a szent krizmához való olajat és a betegek olaját. A keresztelendők olaját és a betegek olaját megáldotta a főpásztor, a krizmához való olajat pedig megszentelte.

Ezt követően az Eucharisztia liturgiáját a jelen lévő papok együtt végezték.

Az áldást követően a diakónusok, a papság, a püspökök és a főpásztor ünnepélyes kivonulás keretében vitték a megáldott és megszentelt olajokat.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír
(ki)