Szent Henrik király

Henrik bajor herceget a hildesheimi katedrális iskolájában tanították és készítették a papságra. Amikor a császár visszaadta atyjának a hercegséget, visszakerült hazájába; tanulmányait Regensburgi Szent Wolfgang püspök irányítása alatt fejezte be. 995-ben atyja, Civakodó Henrik halála után átvette a hercegség vezetését. Legsürgősebb feladatának azt tekintette, hogy a lehanyatló kolostori életet a bencés regula szigorú szellemében megújítsa, és ezt – az érintett kolostorok és a bajor püspökök gyakori tiltakozása ellenére – végre is hajtotta. Császársága idején is nagy gondja volt az egész birodalom kolostoraira. Támogatása nélkül a clunyi reform nem terjedhetett volna el oly gyorsan és oly nagy területen a birodalomban.

„Az Úr megtestesülésének 1001., a Város alapításának 1752. évében, amikor III. Ottó Rómában elhunyt, s megüresedett a birodalom trónusa, császárt választottak. Isteni intésre mindenki arra szavazott, akit akkoriban a birodalomban a leghatalmasabbnak tartottak. Abban az időben ugyanis egy bajor herceg, név szerint Henrik, aki fia volt ugyanazon nép Henrik nevű hercegének, kinek idejében Szent Wolfgang volt a regensburgiak püspöke, mind jóságával, mind királyhoz illő nemességével kitűnt, és híres volt emelkedett erkölcséről. A bölcsesség kezdetét, az Úrnak félelmét (Sir 1,16) tökéletesen követte, mivel minden tudománnyal teljes volt, és tiszta hitével és cselekedeteivel egész lényében katolikus volt” – olvasható Jacobus de Voragine Legenda Aurea című művében... Henrik herceg ekkor huszonkilenc éves volt. Sikerült egymás után megnyernie a választó hercegeket, így megválasztották és megkoronázták. Ellenfelei nem hajtottak előtte fejet harc nélkül, de ő oly ügyesen nyerte meg egyiket a másik után, hogy néhány hónap múltán az egész birodalom elfogadta császárának. Higgadt, tárgyilagos politikával tudta biztosítani, hogy megmaradjon a birodalom egysége.

„Isten legszentebb szolgája, Henrik tehát királlyá kenetvén, nem elégedett meg földi királyságának gondjaival – írja Jacobus de Voragine. – Úgy döntött, serénykedni fog, hogy a legfőbb Királytól, kinek szolgálatában kell uralkodnia, elnyerje a halhatatlanság koronáját.” A legnagyobb figyelmet fordította a vallás gyakorlásának kiterjesztésére, az Egyházat birtokokkal és számtalan kegytárggyal gyarapította. A püspöki székhelyeket is – így Hildesheimet, Magdeburgot, Strasburgot, Meissent és Merseburgot, amelyeket a szomszédos szlávok barbár kegyetlenséggel feldúltak – helyreállította, és mind ezeknek, mind királysága más püspökségeinek birtokok és kegytárgyak formájában számtalan adományt juttatott.

A szívós célratörés volt egyik legjellemzőbb vonása. Bármilyen áldásos volt is II. Henrik császár uralkodása a birodalom gyarapodását tekintve, nem emiatt tiszteljük a szentek sorában, hanem mert uralkodói hatalmával teljesen tiszteletben tartotta az Egyház jogait, s példaértékű volt hite és bűnbánatra való készsége. Amellett, hogy az uralkodó, nagyon reális politikus volt és a birodalom érdekeit állandóan szem előtt tartotta; egyházi alapításai mélységes hitében és egyházhűségében, valamint annak a feladatnak a felismerésében gyökereztek, amelyet szerinte az Egyháznak a világban be kell töltenie. A merseburgi püspökség 1004-ben történt újjáalapítása megnyitotta az utat a szlávok misszionálása előtt.

Legkedvesebb alapítása, a bambergi püspökség is missziós rendeltetésű volt; a székesegyházat 1012. május 6-án szentelték fel a Boldogságos Szűz Mária, Szent Péter és Pál apostolfejedelmek, valamint Szent György és Szent Kilián tiszteletére. Bambergben két kolostor is Henriknek köszönheti létrejöttét: a Szent István vértanú-templom fölszentelésekor, 1020-ban a császár személyesen fogadhatta Bambergben VIII. Benedek pápát, és a húsvétot a pápával együtt ünnepelhette a dómban. Ez volt Henrik uralkodásának egyik csúcspontja. Utolsó alapítólevelében, amellyel a fuldai kolostort alapította, ezt írta: „Kötelességünk, hogy az Istentől kapott javakat elsősorban Isten házainak felszerelésére fordítsuk.”

Mindezen uralkodói tevékenységét gyenge egészségű, törékeny emberi testben hajtotta végre Henrik. Luxemburgi Kunigundával kötött házassága gyermektelen maradt. Alázattal és belenyugvással hajolt meg Isten akarata előtt, és feleségével egyetértésben minden vagyonát az Egyházra hagyta, mert „Krisztust választotta örökösének”, ahogy a bambergi alapítólevélben írja.

1024. július 13-án halt meg, a Göttingen melletti gronai császári palotában, hosszú betegség után. Holttestét Bambergbe vitték, és a dómban temették el. Felesége, Kunigunda később mellette kapott nyugvóhelyet.

A 15. század elején Tilman Riemenschneider faragta a császári szarkofágot, életéből vett jelenetekkel díszítve a sírt.

III. Jenő pápa 1146. március 12-én szentté avatta. Ünnepét 1631-ben vették fel a római naptárba, önálló ünneppé 1668-ban lett, július 15-i dátummal. 1969-ben áthelyezték halála napjára, július 13-ra.

Istenünk, te bőséges kegyelemmel halmoztad el Szent Henriket, és a földi uralkodás gondjai közül szívét az égiek felé irányítottad. Közbenjárására engedd, hogy e világ változandóságai közepette is egész szívvel igyekezzünk hozzád. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Fotó: Wikimédia Commons

Magyra Kurír
(sza)