Szent Ilona

Ilona 250 körül születhetett, valószínűleg a bithiniai Drepanum városban. Erre biztos adatunk nincs, de történészek ezzel magyarázzák, hogy Nagy Konstantin a várost Helenopolisznak (vagyis Ilonavárosnak) nevezte el, feltehetően azért, hogy megtisztelje anyja születési helyét.

Ilona egyszerű családból származott, Szent Ambrus úgy tudja, hogy apjának vendéglője volt, s Ilona is ott dolgozott. Itt ismerte meg és vette feleségül Constantius Clorus, aki aztán 293-ban császár lett. A császárhoz azonban már nem illett a vendéglős lánya, ezért elbocsátotta Ilonát, és új házasságot kötött. 306-ban Ilona fia lépett a trónra Nagy Konstantin néven. A császár maga mellé vette anyját, s megajándékozta a császárné címmel: Ilonát ettől kezdve Flavia Julia Helena Augustának hívták. Konstantin szabad kezet adott Ilonának a birodalmi kincstár felett, nevét és képét ráverette pénzekre. Ő pedig jóra használta mindezt: utazásai során mindenütt törődött a szegényekkel, sokakat kiszabadított a börtönből és a bányából, másokat visszahívatott a számkivetésből.

Nem tudjuk, mikor tért meg. Caesareai Euszébiosz szerint a fia térítette meg, ezzel szemben Szent Ambrus Konstantin megtérítését tulajdonítja anyjának. Egy bizonyos: Ilona példaszerű keresztény életet élt az erények és az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásával. Sokszor egyszerű ruhában vegyült el a hívők között, így vett részt a liturgián, máskor szegényeket hívott meg asztalához, és saját kezével szolgált föl nekik. Rendkívül okos asszony volt.

Veronese: Szent Ilona látomása (1575–78)

326-ban szentföldi zarándokútra indult. Végiglátogatta Palesztina szent helyeit, és templomokat építtetett Betlehemben, az Úr születésének helye fölé és az Olajfák hegyén, a mennybemenetel helyén. A hagyomány szerint Jeruzsálemben, a Golgotán megtalálta a Szent Keresztet és a szenvedés más eszközeit is. Erről Aquileiai Rufinus a következőket írja egyháztörténetében a 4. század végén:

„A niceai zsinat idején Ilona, Konstantin édesanyja, ez a hitével és vallásosságával egészen egyedülálló asszony isteni intések alapján Jeruzsálembe ment és az ottaniak segítségével kereste a helyet, ahol Krisztus szent testét keresztre feszítették. A helyet azért nem volt könnyű megtalálni, mert az üldözések idején egy Vénusz-szobrot állítottak föl a Golgotán, hogy aki Krisztus tiszteletéért odamegy, úgy tűnjék, Vénuszt tiszteli. Ezért a keresztények elkerülték a helyet, s az már majdnem feledésbe merült. Amikor Ilona égi jel alapján rátalált a helyre, eltávolíttatott onnan mindent, ami a pogány kultuszhoz tartozott, és a mélybe ásva (egy sziklaüregben) megtalálták a három keresztet. A megtalálás örömét csak az zavarta, hogy a kereszteket nem lehetett egymástól megkülönböztetni. Ott volt ugyan külön Krisztus keresztjének felirata is, de nem lehetett meghatározni, melyik kereszthez tartozik. Az emberi tudatlanság isteni segítségre szorult.

Történt, hogy a város egyik előkelő asszonya megbetegedett és már a halálán volt. Makariosz jeruzsálemi püspök, amikor látta, hogy Ilona és a vele lévők nem tudják eldönteni, hogy a három közül melyik Krisztus keresztje, így szólt: »Hozzátok ide a talált kereszteket és Isten mutassa meg nekünk, melyik volt az Úré!« Ezután a királynéval és kíséretével együtt bement a beteghez és térdre borulva így imádkozott: »Uram, ki arra méltattál minket, hogy az emberi nem üdvösségét egyszülött Fiad a kereszt elszenvedésével hozza meg, és most szolgálód szívébe sugalltad, hogy megkeresse azt a boldog fát, amelyen üdvösségünk függött, mutasd meg a három kereszt közül azt, amely az Úr dicsőségét szolgálta, vagy azt mutasd meg, mely kereszteken haltak meg a latrok. Mutasd meg azzal, hogy ez a félholt asszony, ha az üdvözítő keresztje érinti, térjen vissza a halálból az életre!« Ezek után hozzáérintették az asszonyhoz az egyik keresztet, de nem történt semmi. Hozták a másikat is, de akkor sem történt meg a kért gyógyulás. Amikor azonban odahozták a harmadik keresztet is, az asszony kinyitotta a szemét, fölkelt és sokkal fürgébben, mint betegsége előtt, járni kezdett. Visszanyerte egészségét és magasztalta Isten hatalmát.

Ismeretlen német mester: Konstantin és Szent Ilona
hódolata az igazi kereszt előtt (1440-es évek)

A császárné e jel láttán fogadalmának megfelelően azon a helyen, ahol az Úr keresztjét megtalálta, királyi pompával ragyogó templomot építtetett. A szegeket, melyekkel az Úr testét a fára szegezték, elvitte a fiának. Ezekből az zablát és sisakot csináltatott, melyeket hadviselés közben használt. A császárné az üdvöt hozó fa egy részét elvitte fiának, a másik részét ezüst tokba foglaltatta és ott hagyta Jeruzsálemben. Ezt ma is nagy tisztelettel őrzik. Jámborságának egy másik jelét is a városban hagyta: meghívta ebédre az Istennek szentelt szüzeket, s azt mondják, olyan tisztelettel fogadta őket, hogy szolgálóruhát öltött és maga szolgálta föl a mosdóvizet, az ételt és az italt. A földkerekség parancsoló urának édesanyja Krisztus szolgálóinak szolgálója lett.”

E legendáról sem a palesztinai történelmet jól ismerő Caesareai Euszébiosz, sem Jeruzsálemi Szent Cirill nem szólnak.

A Szent Ambrus által szent emlékezetű nagyasszonynak nevezett Ilona 330 körül halt meg ismeretlen helyen. Testét Rómába vitték és a Via Labicana mentén egy kör alaprajzú mauzóleumban temették el. A római zarándokok az ő sírját is fölkeresték. Ereklyéit az egyik hagyomány szerint a császár Konstantinápolyba, a saját mauzóleumába vitette, ahonnan 1212-ben Velencébe vitték át. Egy másik hagyomány szerint 840-ben Franciaországba kerültek, ismét más forrás szerint 1140-ben a római Ara Coeli-bazilikába vitték őket. A mauzóleumból csak romok maradtak, a szarkofág a Vatikáni Múzeumban található.

Cima da Conegliano: Szent Ilona (1495 körül)

Ilonát a keleti egyházban május 21-én, nyugaton augusztus 18-án ünneplik. Az építészek védőszentje, földrengés, tűzvész ellen is kérik oltalmát. Ábrázolásai a Szent Kereszthez kapcsolódnak: pénzeken, ikonokon és ereklyetartókon Nagy Konstantinnal együtt a kereszt mellett áll. Ha egyedül ábrázolják, császárnői ruhában van. Attribútuma a kereszt. A Szent Kereszt megtalálásának képein a 13. századtól fordul elő.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír
(bh)