Szent Imre-búcsú Budapesten – „Lépcsőről álmodom, hozzád vezet”

Vigasztalanul esik az eső. Gyors léptekkel igyekszem a felállványozott templom felé, amelynek két lépcsőfokát kiemelték és egy harmadikra helyezték; a résben gaz és falevelek. Fura, múzeumi installációra emlékeztető a látvány. Az állványzat elé szigorú feliratokat erősítettek: „Építési terület! Idegeneknek belépni tilos!”, „Vigyázat! Leeső tárgyak!”, „Az állvány teherbírása 250 kg/m²”: ezek meg mintha színházi díszletek lennének. Az olvasottaktól kellően megilletődve lépek be a templomba, és az előtérben stílszerűen az egyházközség Lépcső című lapjába botlom, amely már ránézésre is nagyon profi kiadvány, szedése a régi Igenre emlékeztet. A lépcsőmotívum talán nem véletlenül ennyire erős ma este, gondolkodom el.

A Bölcsesség könyvéből vett olvasmány arról elmélkedik, hogy Isten szeretetből is magához vehet valakit fiatalon, de ezt az emberek többsége nem érti, és büntetésnek tartja a korai halált. Pál a rómaiaknak írt levelében arról biztosít bennünket, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, az evangélium pedig azokról a boldog szolgákról szól, akik éberen várják urukat, bármikor érkezik is. Éppen az a lényeg, hogy nem lehet tudni, mikor fog érkezni.

Bérczi László Bernát zirci apát Szent Imréről és vele kapcsolatban a szentségről elmélkedik prédikációjában. Pál apostol gyakran nevezi szentnek a híveket, míg az Ószövetségben csak az Istent, a templomot és a választott népet tekintették szentnek. A héber kodes szó eredete az elvág, elkülönít ige. Vagyis olyasmi vagy olyasvalaki a szent, amit-akit a világtól Isten részére elkülönítenek, lefoglalnak. Az apát ezen a ponton egy huszonéves budapesti fiatalember TED-es előadását idézi, amely generációjának céltalanságáról szólt. A mindennapok felszínes impulzusairól, és arról a hiábavaló várakozásról, hogy végre történjen valami. Aztán a Freedom című, a mai fiatalság életérzéséről szóló magyar klipre tér át, amely szerint „gyerekek vagyunk, akik beöltöznek felnőttnek”, „elengedték a kezünk, és nem mondták, mit hogyan”. Szabadságvágy, céltalanság és valami mélyebb, hitelesebb iránti vágy egyszerre jelenik meg a dal szövegében.

Mielőtt ítélkezni kezdenénk, és Imre életpéldáját ajánlanánk a fiataloknak, először magunknak ajánljuk ugyanezt, az isteni képmás magunkra öltését. Nem lehetetlen, de ki kell hozzá lépni a virtuális térből, és célszerű megszeretni a csendet. Az információözön ugyanis megsüketíti a lelket. Az első két-három nap nagyon nehéz lesz, de aztán egyre könnyebb és örömtelibb élmények érnek majd. A cél az lenne, hogy minden helyzetet Jézusban tudjunk megélni. Mindig azt kérdezzük magunktól, ő most mit tenne. Odalépne, lehajolna a szegényhez? Meghallgatna, beszélgetne, segítene?

*

Az egész misét meghatározza a kórus és a zenekar éneke-játéka: mintha hangversenyteremben vagy operában lennénk, vagy mintha a rádió hangverseny-közvetítését hallgatnánk. A hangzás annyira profi, a hangütés annyira méltóságteljes és bensőséges, hogy alig térek magamhoz. Mivel Attila is így hallja (márpedig ő maga is zenész), amikor a többség már kifelé tart a templomból, mi felóvakodunk a karzatra. Nagyon szeretném érteni, mi van e mögött a csoda mögött. Egy bennfentestől ekkorra már tudom, hogy a templom kórusa énekelt, és Csányi Tamás karnagyot kell keresnünk. A dicséreteinket szerény mosollyal fogadó úr Haydnra és imént hallott miséjére tereli a szót, amely első volt a tizennégy közül. Egész fiatalon írta, az után, hogy kitették a kórusból, mert mutálni kezdett. Ez a műve tehát még az asztalfióknak, és nem megbízásból készült. További érdekessége, hogy idős korában visszatért hozzá, de nem változtatott rajta, csak trombitát és üstdobot írt bele.

Ami a kórust illeti, története 1972-re nyúlik vissza, Bárdos Kornél ének- és zenetanár volt az alapítója. Tamás negyven éve vezeti már; ötvenkét tagja van, és minden profizmusra utaló jel ellenére amatőr: tagjai munkájuk mellett szánják rá az idejüket a rengeteg próbára. A zenekar tagjait viszont csak ünnepi alkalmakra hívják. Ezt a misét szeptemberben kezdték tanulni.

*

A templomból kijövünk, de a meghívón egy további programpont is szerepel: Csők János építésvezető vetített képes előadást tart a felújítási munkákról a Szent Imre-házban. Odabent nagy tömeg és terített asztalok, sőt még egy sörcsap is. De ezek körül most még csak néhányan sétálgatnak, a többség a nagyteremben ül vagy áll (mert sokan vagyunk), és Semmelweis Tamás építészt hallgatja, aki szerint eddig minden rendben zajlik, de a szentestét azért ő izgatottan várja, hiszen a munkák addig is nagy erőkkel zajlanak majd.

Aztán Csők János veszi át a szót. A hangulat jó; látszik, hogy összeszokott a társaság, mindenki mindenkit ismer. Az építésvezető rövid cégtörténeti visszatekintéssel indítja előadását: arra a harminc évre tekint vissza, amelynek során alpinista kft.-jükből jelentős egyházi épületek felújítója lett. Majd az 1938-ban épült templomról és állapotáról beszél. Elmondja azt is, hogy a munkálatok két ütemben zajlanak: először a főhomlokzat és a tornyok újulnak meg, aztán, tavasztól a belső felújítást végzik majd.

A keleti sekrestye falának repedései arra utaltak, hogy üreg lehet alattuk, de az alapos vizsgálatok nem igazolták a gyanút. A valódi ok az lehet, hogy az agyag nedvességtartalma időről időre változik, méghozzá szélsőségesen. Így aztán hol kiszárad, hol megdagad a talaj.

A kereszteket és a toronygömböket aranyozni vitték, a főkapu új, sötétzöld színét kiválasztották, jövő héten megkezdik a homlokzat és a tornyok festését, és végezni akarnak vele, mielőtt beáll a tél. De a gondosságot a gyorsaság elé helyezik. A belső állványozást megkezdték, és ideiglenes lámpákat szereltek fel. A toronyóra polikarbonát számlapját derengő fénnyel fogják átvilágítani, és minden oldalról látható lesz a pontos idő. „Ígérem, hogy mindenkinek tetszeni fog!” – zárja előadását az építésvezető.

*

Aztán, mielőtt mindenki átadná magát az ünneplésnek, először Csányi Tamást ünnepeljük születésnapja alkalmából. Mint kiderül, nemcsak a karvezetéssel, hanem sok egyéb téren is kitünteti magát itt, az egyházközségi lap is a szívügye. Hosszan tapsolunk, és ez érezhetően mindenkinek szívből jön.

*

Pár perccel később már óriási a kavarodás, az asztalok körül kisebb csoportok álldogálnak, beszélgetnek, a búcsúhangulat elszabadul. Szkaliczki Csaba Örs plébános, amikor a fizikai és a lelki építkezés összefüggéseiről kérdezem, azt válaszolja: a legfőbb törekvése most az, hogy a közösség, a sokféle plébániai csoport működésének, az adventi áhítatnak és a karácsonynak a zavartalanságát biztosítsák.

Semmelweiss Tamás tervező ősei zirci kötődéseit idézi fel, amikor odalépek hozzá. Ük- és dédapja az apátságban voltak ácsok, talált is ott olyan szögeket, amiket még ők vertek be annak idején. Nagyapja patkoló- és díszműkovács volt, szintén a cisztereknél, előszállási uradalmukban. A templom felújítására már 2013 óta készít terveket. Mivel nagyon régen volt már itt felújítás, erősen leromlott az épület állapota, gyakran hullott a magasból a hívekre a törmelék. A háborúban a tornyokat is lőtték, a kereszteken mindmáig golyónyomok vannak. A felújítás azért is nagy esemény, mert városképi jelentőségű épületről, sőt Újbuda logójáról van szó. A tornyok új rézborítása és az új óra látványos változást jelent majd.

*

A kismarosi közösségből érkezett Judit nővérrel a ciszterci egyszerűségről beszélgetek, amely az építészetben is megmutatkozik. És a testvéri légkörről, amit ő annyira szeret a rendben. Aztán Huszár Lőrinc káplánhoz lépek, aki egy sörplakát előtt sört csapol. „Két példányban” is jelen van, mivel a plakátról is ő tekint rám és a többi sörkedvelőre. Háromféle sör készül Zircen: pils típusú, belga félbarna és búza. Több százezer liter tartálykapacitású, mégis kézműves sört készítő főzdéjük van, de szerzetes nem dolgozik benne, mivel kicsi a szerzetesközösség. (Tizennégy tagú, akárcsak a kismarosi nővéreké.) Pedig ha egy sörmester barát is dolgozna az üzemben, kiérdemelhetnék a trappista sör kitüntető címet.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír