Szent István király felkenése és megkoronázása a liturgia tükrében

Szent István király – apja, Géza nagyfejedelem 997-ben történt halála után – döntő lépést tesz: 999-ben Asztrik pannonhalmi apátot küldi Rómába, hogy II. Szilveszter pápától koronát kérjen. Minthogy ebben az időben III. Ottó német-római császár éppen Rómában tartózkodik, a koronaküldés vélhetőleg mind a római pápa, mind a német-római császár egyetértésével történt. István felkenésére és megkoronázására az ezredforduló karácsonyán került sor Esztergomban vagy Székesfehérvárott. 1000 karácsonya, vagyis december 25., az Úr Jézus születésének napja a 11. században egyúttal az év első napját is jelentette. István királlyá avatása ekképpen a beköszönő második évezred első napján egy Isten kegyelméből uralkodó, új keresztény király országlásának a kezdetét is jelentette. 1023 évvel később Magyarország még mindig e Szent István-i hagyomány szellemi-lelki-kulturális örökösének tekinti magát. Ennek az örökségnek legfontosabb vonása a spirituális, keresztény lelki örökség, amely a kezdetekben éppen a királyavatás felkenési szertartásában öltött testet.

Szent István király ábrázolása a Képes krónikában. Címereként a kettős kereszt
(crux gemina) lett feltüntetve, amely valójában III. Béla címere volt

Szent István királlyá avatásának ugyan nem maradt fenn krónikája, ám a liturgia megőrizte azokat az ősi szövegeket és rituális mozzanatokat, melyek szakralitást és tekintélyt adtak a királynak és uralmának. Beszédes tény, hogy Dümmerth Dezső 1977-es, Az Árpádok nyomában című könyvét a kommunista hatalom csak a Panoráma Kiadó Utazások a múltban és a jelenben sorozatában hagyta megjelenni.

Szent István szülei, Géza és Sarolt egy olyan országot hagytak fiukra, mely nagyságában, erejében megállta ugyan a helyét a többi korabeli nemzet között, de hiányzott belőle az európai keresztény-államjogi elvárásoknak megfelelő dignitas et auctoritas, azaz az elismert méltóság és tekintély. Ezt ugyan nem lehetett karddal vagy pénzzel megszerezni, ellenben beilleszkedhetett abba az európai királyeszmébe, melynek alapja a Rex Dei Gratia, azaz az Isten kegyelméből való király.

A Rex Dei Gratia prototípusa a 496-ban megkeresztelkedő Klodvig, a Meroving-ház első képviselője. Ez a királyeszme fejlődik tovább a frank karoling dinasztiával, Nagy Károly 751-ben királlyá avatott apjával. Kis Pipin ugyanis az első frank király, aki az olajjal felkenés rítusában részesül, minthogy először saját frank püspöke, majd 754-ben II. István római pápa keni fel szent olajjal királlyá. Ez az unctio folytatódik Nagy Károly frank királlyá avatásával 768-ban, majd jut tetőpontjára 800 karácsonyán, amikor III. Leó pápa a régi konstantini Szent Péter-bazilika főhajója porfírkorongján császárrá koronázza.

A kereszténység történelmi előzménye és szükségszerű értelmezési háttere az ószövetségi Szentírás, mely lényegében a szabadon kezdeményező Isten és az Ábrahámban kiválasztott nép története. A pátriárkák és bírák korára jellemző vallási törzsszövetség után jelenik meg a nép óhajára a próféta által Isten rendeletére és a nevében felkent király. Sámuel első könyvében olvassuk: „Erre fogta az olajosszarut, Saul fejére öntötte, megcsókolta, és azt mondta: »Ezzel fölkent az Úr örökrésze fejedelmévé. Uralkodj az Úr népe fölött, és szabadítsd ki környező ellenségei kezéből… Az Úr lelke majd rád száll, úgyhogy te is prófétai révületbe esel és más emberré változol…  Isten pedig kicserélte a szívét«” (vö. 1Sám 10,1–2.6.9).

Az Újszövetség Jézust is királynak nevezi, a napkeleti bölcsek is a „zsidók újszülött királyát” (Mt 2,2) keresik; Natanáel pedig „Izrael királyát” látja benne (Jn 1,59). Ez a királymotívum végigkíséri életét – így vonul be Jeruzsálembe, „Hozsanna Dávid fiának” (Mt 21,9.15)  –, egészen megkoronázásáig és az elítélését jelző feliratig: „a názáreti Jézus a zsidók királya”. Mint ilyen, Jézus tehát egyúttal Dávid leszármazottja, aki elfogadja és megvédi ezt a címet. Királyi mivoltánál azonban fontosabb mozzanat a felkentsége: Ő a Messiás, a Krisztus, vagyis a Fölkent. [...]

István megkoronázása, Melocco Miklós szobra az esztergomi várhegyen

A királlyá felkenésnek ezt az ó- és újszövetségi hagyományát a meroving, majd főként a karoling gyakorlat alkalmazta, ápolta és fejlesztette tovább, ahogyan az István udvarába az ezredforduló végén eljutott. Magyarország volt az utolsó állam Európa keleti felében, ahová a karoling hagyomány öröksége még elért, s ahová viszont a német birodalom hűbéri hatalma már nem terjedt ki. Ennek az örökségnek a hatását mindenekelőtt abban a királyavató szertartásban látjuk, melynek keretében Magyarország érseke Istvánt vélhetőleg Esztergomban királlyá kente fel, majd pedig fejére tette a koronát.

A 11. század utolsó évtizedeiben keletkezett Nagyobb Legenda (mely a szentté avatásra már készen lehetett) a királyavatást tömören így foglalja össze: „Atyjának halála után az ötödik esztendőben […], miután elhozták az apostoli áldás leveleit, a püspökök a papsággal, az ispánok a néppel illő dicséreteket nagy fennhangon kiáltozván, az Istennek kedves Istvánt királynak kikiáltják és a szent kenettel felkentet királyi méltóságú koronával sikeresen megkoronázzák…”. Latin eredetije főbb vonásaiban így hangzik: „Stephanus rex appellatur et unctionem crismali perunctus diademate regalis dignitatis feliciter coronatur”. A szöveg híven megőrizte a királyavatási szertartás jelentős mozzanatait: az acclamatio, a nép közfelkiáltása a választás szimbolikus aktusának a kifejezése. Az unctione crismali perunctus a szent olajjal való felkenésre utal még a koronázás előtt, melyben a crisma a püspökszentelés és a királyavatás illatos szent olaja. A királyi fejékkel való megkoronázás pedig a „mainzi ordót” használja, amivel a fejedelmeket királlyá avatták.

I. István. Sashalom, Törley Mária 2006-os munkája

A koronázási szertartás színhelye történetíróink megállapítása szerint Esztergom volt, ahol ebben az időben – az 1000 karácsonyán – nemcsak a fejedelem vára állott, hanem az a templom is, melyet még Géza fejedelem építtetett Szent István első vértanú tiszteletére. A szentelő esztergomi érsek mellett a győri és veszprémi püspökök lehettek a társszentelők.

A ceremónia a fejedelmi lakban vehette a kezdetét, ahol az érsek a püspökökkel együtt felkereste Istvánt, majd onnan kilépve imádkozták: „Mindenható örök Isten, aki a te szolgádat az ország élére emelni méltóztattál, kérünk, add neki, hogy idejének egész folyamán mindeneknek üdvét munkálja, amennyiben nem tér le a te igazságod ösvényeiről”. Innét indul a menet a templomba a kivonulás angyalának énekével: „Íme, én angyalt bocsátok el teelőtted, hogy megőrizzen téged az úton, és bevigyen téged arra a helyre, melyet neked készítettem” (Kiv 23,20).

Tán a templom kapui ekkor föltárultak és a menet bevonult Dávid zsoltárára: „Domine, salvum fac regem!” (Zsolt 20,10), azaz „Uram, óvjad a királyt!” Az oltár elé érve a fejedelem letette köntösét és fegyvereit, az oltár előtt arcra borult, éppúgy, mint egyébként a szentelésre váró püspök. A papság és a nép elimádkozta fölötte a – mai szóval – Mindenszentek litániáját, majd a főpapok felemelve a fejedelmet, az érsek háromszor kérdezhette tőle: „Akarod-e a katolikus férfiaktól neked átadott hitet megtartani és jogos műveit megőrizni? Akarsz-e a szent egyháznak és az egyház szolgáinak gyámola és védelmezője lenni? Akarod-e az országot a te atyáidnak Istentől rendelt igazsága szerint kormányozni és megvédeni?” István válasza pedig ez lehetett: „Ez az akaratom, s amennyire Isten segítségére és összes híveinek együttérzésére támaszkodva képes leszek, ígérem, hogy mindenben ehhez híven fogok cselekedni.”

A választott megkérdezése után az érsek a néphez fordulva kérdezhette: „Kész vagy-e alávetni magadat az Ő fölségének és irányításának, kész vagy-e megszilárdítani és szilárd hittel erősíteni a királyi uralmát, kész vagy-e parancsainak engedelmeskedni, ahogyan az apostol mondja: minden lélek vesse alá magát a felsőbb hatalmaknak, amiként a király felségének szokás?” A nép válasza pedig a közfelkiáltás: „Fiat, fiat, amen!” „Legyen, legyen, úgy legyen!” [...]

A felkenés szertartása spirituális értelemben Isten fölkent emberévé teszi a királyt. A hagyomány szerint az érsek krizmával keni meg a fejedelmet a fején, mellén és a hátán is, e szavak kíséretében: „Királlyá kenlek fel téged a szent olajjal, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”

Ez a lényegi szertartás pontosan olyan, mint amikor Sámuel próféta felkente Sault, majd Dávidot. A Szentháromság nevének segítségül hívása jelzi, hogy a Krisztusban hozott megváltás és hit jegyében történik az avatás. Ettől kezdve az uralkodót már nem princepsnek, fejedelemnek, hanem rexnek, felkent királynak nevezik. A felkenést ima követi, mely szépen kibontja a misztérium tartalmát: „Szálljon le rád szerény szolgálatunk eredményeképp a Szentlélek bőséges kegyelme, amiképpen méltatlan kezünk közreműködésével külsőd most valóságos olajtól ihletetten ragyog, azonképpen az Ő láthatatlan olajától érintve érdemeld ki bensőd fényességét, s az Ő szellemi kenetétől mindig és teljesen áthatva, tanuld meg, illetve légy erős egész elméddel kerülni és megvetni, ami tiltott, és tudj szüntelenül arra gondolni, az után vágyódni és azon ügyködni, ami lelkednek javát szolgálja.”

A felkent király uralkodói szolgálata mellett részesül a papi és prófétai küldetésben is, ahogyan a további ima kéri: „Gyújtsd fel, Uram, ennek a kenetnek olajával, mellyel papokat, királyokat és prófétákat kentél fel, szolgád szívében a kegyelmed iránti vágyat, hogy az igazságot szeretve, s szintúgy az igazság ösvényén vezetve a népet is, miután a királyi méltóság birtoklására Tőled kiszabott évek sorát bevégezte, érdemei az örök boldogságba juttassák.”

István király a trónon a koronázási jelvényekkel. A Képes krónika miniatúrája

A látható olaj mellett egy benső, láthatatlan spirituális felkenés is történik, mely a kegyelmi rendben, a szakralitás világában hat és teszi a felkent királyt a templomban, a szakralitás helyén, a szentelő püspök keze által Istennek lefoglalt emberré.

Miután e misztérium betöltetett, történik meg a királyi felségjelvények átadása, mint a kard, a pálca, a gyűrű, a jogar és a korona. A korona ekkor még nem az ország szimbóluma, hanem a király hatalmát és méltóságát jelképezi. Ősibb formájában a korona koszorú (ahogy a görög sztephanosz szó is mondja), Géza és István esetében azonban már felvett keresztnevük is mintegy a korona koszorújára utal.

A megkoronázás szertartása során az érsek István feje fölé emelhette e koronát, imádság kíséretében: „Fogadd a királyi koronát; légy mindig istenfélő és Krisztus egyházának minden rosszal szemben buzgó védelmezője. Légy mindig az Istentől neked adott, s az apostolok és az összes szentek képviseletében kiszolgáltatott áldásunkkal a te vezetésedre bízott királyság rátermett irányítója és sikeres uralkodója, hogy a hit megdicsőült bajnokai közt, az erények drágaköveivel ékesen, és az örök boldogság jutalmával megkoronázva, Megváltónk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus oldalán, kinek nevében és képében hitünk szerint tevékenykedsz, múlhatatlan dicsőség legyen osztályrészed. Mert Ő isteni fenségben él és uralkodik az Atyaistennek együtt, egységben a Szentlélekkel […] Istenünk, te Szent István királyt itt a földön országunk koronájával ékesítetted, add, hogy legyen egyházad védelmezője a mennyben!”

Az egyetlen fennmaradt korabeli ábrázolás, mely a koronázási paláston látható

Az első koronázás idején – és az Árpádok uralma alatt csaknem végig – a corona regni, vagyis a királyi méltóság koronája az uralkodó, illetve a dinasztia személyes tulajdona.

Miként a királyavatás szertartásrendje ebben a korban lényegében a püspökszentelés rítusát követi, ennek megfelelően a koronaabroncsra erősített mitraszerű felső rész is hasonlóan nézett ki a püspöki fejdíszhez. (Szent István király korabeli portréja fellelhető a későbbiekben koronázási palástként is használt, ma is meglévő, 1031-ben készült miseruhán, ahol abroncskoronával övezett, háromszögalakú lapos fejdíszt visel.)

Végezetül beszédes a Szent István-napi ünnepi szentmise bevezető könyörgése is: „Istenünk, te Szent István királyt itt a földön országunk koronájával ékesítetted és szentjeid közé emelted. Add kérünk, hogy aki a keresztény hit terjesztője volt hazánkban, legyen Egyházad védelmezője a mennyben, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír