Szent Józseffel Argentínában – Beszélgetés Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetessel

– Elöljáróban érdemes megemlíteni, hogy Ön már korábban is munkálkodott a magyar emigrációban, nem is keveset. Miből állt a szolgálata?

– Az 1980-as években Belgiumban és Kanadában éltem. Voltam lapszerkesztő és lapkiadó, lelkigyakorlatokat kísértem Észak- és Dél-Amerikában. Bekapcsolódtam a Külföldi Magyar Cserkészszövetség munkájába, eleinte „civilként”, egy idő után pedig cserkészként, majd cserkésztisztként. Többfelé besegítettem a lelkipásztorkodásba, és részt vettem a Kanadai Magyar Írószövetség munkájában, vezetésében is. 1990 januári hazatérésem után 2008-ban visszatértem Kanadába, az emigráció akkor legnagyobb plébániájának vezetésével bíztak meg. Közel hat évig voltam torontói plébános, és évekig a Kanadai Magyar Papi Egység vezetője. 2014-től meghívásra ismét itthonról látogatom a magyarokat, lelki szolgálatra megyek Angliába, Belgiumba, Németországba vagy Svédországba.

– Hogyan került sor a tavalyi argentin útra?

– 2022 őszén egy argentin egyesület hívott meg erre a missziós körútra, ami aztán a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) és a magyar jezsuita provinciális támogatásával valósult meg. Előttem már ketten is jártak ilyen körúton: Szederkényi Károly és Bárány Béla atyák. Jó tudni, hogy az MKPK égisze alatt működik egy magyar katolikus diaszpórairoda a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott püspök vezetésével. Ezt a nem könnyű feladatot a tavaly elhunyt Cserháti Ferenc után most Mohos Gábor püspök látja el, Fábry Kornél esztergomi segédpüspök van a segítségére ebben.

A paphiány, továbbá az, hogy az anyaország, illetve a Kárpát-medence magyar lelkipásztori ellátása prioritást élvez, nehezíti a diaszpóra katolikus magyarságának szolgálatát.

– Mivel foglalkozik az egyesület, amelytől meghívást kapott Argentínába?

– Az Asociación San José (Szent József Egyesület) két évvel ezelőtt jött létre, Argentínában született magyar leszármazottak alapították. Célja a magyar származású katolikusok gyökereinek ápolása országszerte. Rengeteg időt, energiát, pénzt áldoznak erre a célra. Valódi és önzetlen szolgálatról van szó, hátsó szándékok nélkül. Hálásak azoknak a magyar papoknak, szerzetes nővéreknek, akik évtizedekkel korábban még állandó lelkipásztori jelenléttel segítették őket. Tudják, hogy az állandó magyar papi jelenlét ma irreális elképzelés. Ezért döntöttek a missziós körút szervezése mellett. Úgy tapasztalják, hogy az országban valós igény van a magyar és a vallási gyökerek ápolására.

– Lehet tudni, hogy hány magyar vagy magyar leszármazott él Argentínában?

– Sok szám elhangzik, egymástól nagyon eltérőek, tíz-húsz ezertől akár negyven-ötven ezerig. Kérdés az is, ki tekinthető magyar származásúnak, és ki tartja fontosnak a magyar származását, ha már harmadik, negyedik, ötödik vagy többedik generációs. A 19. század közepétől, második felétől kisebb-nagyobb hullámokban érkeztek magyarok az országba. Az első világháború előtt tizenöt-húsz ezerre becsülték a számukat. Trianon után az utódállamok papírjaival is sokan lépték át a határt, őket nem magyarként vették nyilvántartásba. A második világháború után újabb bevándorlási hullám kezdődött, azután viszont már kevesebben érkeztek Argentínába, és a korábban bevándoroltak egy része Észak-Amerikába telepedett át... De én nem vagyok a téma szakértője.

– Hol és hogyan élnek azok a magyarok, akikkel találkozott abban a hatalmas országban?

– Nyugodtan mondható, hogy mindenütt. Nagyobb számban vannak jelen a fővárosban és Buenos Aires tartományban, ahol a 2,8 millió négyzetkilométer területű ország nagyjából negyvenhat millió lakosának csaknem az egyharmada él. De sokfelé vannak kisebb-nagyobb magyar közösségek. Utunk során egy távoli településen például véletlenül bukkantunk rá egy negyvenfős kis magyar közösségre, ők egy, a második világháború után érkezett kis család leszármazottai. Argentína szegény és eladósodott, nagyon korrupt ország, az infláció a tavalyi évben kétszáztizenegy százalékos volt. A nehéz helyzettel a magyarok is küzdenek, és meglehetősen pesszimistán tekintenek a jövőbe.

– Kérem, meséljen kicsit részletesebben az útjáról!

– Közel hat hétig voltam Argentínában, október végétől december elejéig. Egy hetet Buenos Airesben töltöttem, aztán több mint kilencezer kilométert tettünk meg autóval szerte az országban, magyar közösségeket, családokat látogatva. Sokféle lelkipásztori szolgálat várt: gyóntatások, lelki beszélgetések, szentmisék, házszentelések, betegek ellátása, tanítások... Egy kisvárosban még vagy húsz elsőáldozó felkészítésébe is besegítettem.

Feltűnt, hogy az áldások milyen fontos szerepet játszanak a hívők mindennapi életében. Ez sokat segít abban, hogy jobban megértsem a Hittani Dikasztérium tavaly decemberben kiadott Fiducia supplicans című dekrétumát.

Az úton nagyszerű kísérőm volt: a mélyen istenhívő Kasza István, aki Argentínában született, és a meghívó egyesület egyik alapítója. Ő szervezte az utat, tolmácsolt, vezette az autót. Az egyesület nagyon gondosan igyekezett előkészíteni mindent, már hónapokkal korábban szétküldte a programot minden ismert magyar közösségnek. Ennek ellenére számtalan váratlan helyzet adódott, így állandóan folyt az „újratervezés”. Az egyesület vezetőjével, Kasza Andrással – István unokaöccsével –, aki a főváros közelében lakik, napi telefonos kapcsolatban voltunk, megállás nélkül ment az ötletelés, az intézkedés.

– A missziós út egészét tekintve mi az, amit különösen fontosnak tart?

– Szent József védelme alá helyeztem az argentin küldetést, ez egy ismert jezsuita missziós hagyomány. Október 29-én délután, az érkezésem másnapján, az út első szentmiséjén történt ez a Buenos Aires központjában lévő Mindszentynum Magyar Közösségi és Kulturális Házban. Itt van kápolna, kolumbárium és mindenféle lehetőség arra, hogy a magyarok gazdag közösségi életet élhessenek. Innen indult a missziónk. A nyitó szentmisére eljött a feleségével az új magyar nagykövet, Kveck Péter is. Őt még a korábbi, egyiptomi utamról ismertem, amikor Böjte Csabával és Hölvényi Györggyel ott jártunk. Sokat segített azon az úton is, figyelmes házigazda volt. Ezt követően

Kasza Istvánnal, a kísérőmmel naponta megújítottuk a misszió Szent Józsefnek való felajánlását. És az utunkra visszatekintve igen vigasztaló tanúságot tenni Szent József segítségéről. Őt annak idején azzal bízta meg az Örökkévaló, hogy az ellenségeskedés, a sötétség, a gonoszság és a butaság támadásai között óvja az isteni gyermeket és édesanyját. Erre a szolgálatára a mi utunk alkalmával is nagy szükség volt, mert sok érthetetlen és váratlan nehézség merült föl.

– Kiemelne néhány érdekesebb eseményt az út során történtek közül?

– Október 28-án, szombaton hajnalban indultam Budapestről, és aznap éjjel tizenegy óra tájban érkeztem Buenos Airesbe. Éppen javában tartott a hagyományos éves cserkészbál Olivosban, a főváros északi részében. Mivel a Külföldi Magyar Cserkészszövetség tisztje vagyok, a reptérről oda vezetett az utam. Az éjszaka jelentős részét ott töltöttem több ismerőssel és sok leendő ismerőssel. Fárasztó volt, de megérte. Az ország messzi tájairól és más országokból is sokan érkeztek az eseményre.

Két idősotthonban tett látogatásomat is megemlítem. Az egyik az érkezésemet követő hétfőn történt, a másik az elutazásom előtti napokban. Mindkettő fénypontja a szentmise és az azt követő beszélgetés volt, illetve a sok beteg, idős emberrel való személyes találkozás, a közös imádság és az áldás. Az első látogatás során mindjárt sikerült kialakítanunk a kommunikáció legmegfelelőbb módját: mondatról mondatra történt a fordítás, és azután végig az egész út során ragaszkodtunk ehhez, mert mindenütt voltak, akik alig vagy egyáltalán nem értették a magyar nyelvet. Nagyon hálás vagyok a tolmácsoknak, akik minden akadozás nélkül fordítottak, kiválóan és nagy beleérzéssel végezték a munkájukat. A misszió sikere nagyrészt nekik köszönhető. Miattuk az argentin dolgozók, a látogatók és az ismerősök is bekapcsolódtak az eseményekbe, sőt, néha még az éppen ott lévő idegenek is. Azon az első hétfőn családlátogatásra, gyóntatásra, házáldásra is sor került, azután pedig egy hosszú esti beszélgetés következett egy baráti társasággal, egyszóval nagyszerű volt az indulás. A másik idősek otthonában december elején jártam. A misszió utolsó három – nagyon intenzív – napjának megnyitója volt péntek délelőtt, négyszázötven kilométerre a fővárostól. Az az otthon egy valóságos csoda.

A dolgozók figyelmes szeretete a mostoha körülmények ellenére is mennyei hangulatot teremt. Az intézmény nyomasztó gazdasági nehézségekkel küzd, de ez nem oltja ki a ház vezetőjének teremtő energiáit, jókedvét.

Valószínűleg én itt is sokkal többet kaptam, mint amennyit adni tudtam.

Egy másik szép emlék, amit kiemelnék, a megérkezésem utáni első teljes hétvége. A diaszpóra magyarságának körében a magyar ügyekre, érthető módon, általában szombaton jut idő, lehetőség. A magyar iskola és a cserkészet is szombati. A magyarság ápolásának jegyében működik a Zrínyi Kör, a Szent László Iskola, a cserkészeten belül a regős cserkészet, mindez Olivosban. Itt is mondatról mondatra fordították a beszédemet. Nagy élmény volt a találkozás, a szentmise a gyerekekkel.

Úgy éreztem magam, mintha egy Szentjánosbogár-táborban lettem volna.

Utána következtek a cserkészfoglalkozások, az őrsök látogatása, a zászlólevonásnál az imádság vezetése...

– Napestig volna mit mesélnie. Az emlékezetesebb alkalmak közül azért megosztana velünk még néhányat?

– Szívesen. Szép emlékeket szereztem a valamikori jezsuita missziós állomások, a redukciók meglátogatása során. Hajdan, a 18. században harminc ilyen volt, ebből tizenhárom a mai Argentína területén. Közülük kettő útba is esett. Vagy említhetném a mai argentin jezsuitákkal való találkozásomat is. Jól emlékeznek még a 20. század közepén, második felében ott szolgált magyar jezsuitákra, például Pesti József atyára, aki 1997-ben Magyarországról visszatért körükbe egy rövid látogatásra, de mint kiderült, meghalni ment. Sikerült felkeresnem a sírját. Ma is Jálics Ferenc szemlélődő imájával imádkozik tizenkét ottani jezsuita... Vagy említhetem Varga János verbita atyát is, aki húsz éven át szolgált argentin „kötelékben”, és a találkozásunk alkalmával összekapcsolt ottani magyarokkal.

– Járt az Andok-hegység egy kisebb központi településén is, ahol – úgy tudom – nagyon megérintették a látottak.

– Junín de los Andesben egy egész hegyoldalt foglal el Alejandro Santana barilochei építész, szobrászművész hatalmas kültéri kompozíciója, a Via Christi. Az alkotás neve Bergoglio bíboros érsektől származik. Ez egy helyi különlegesség, amit még Argentínában sem ismernek eléggé. A Mendozától délkeletre, Neuquén tartományban fekvő városon a tervek szerint csak átutaztunk volna, és másnap a közeli San Martín de los Andesből visszamentünk volna megnézni, de végül inkább ott maradtunk éjszakára, ami nagyon jó döntésnek bizonyult. 2001-ben itt néhányan elhatározták, hogy létrehoznak egy szabadtéri szoborkompozíciót, ami Jézus egész életét bemutatja. Alejandro Santanát kérték fel erre a munkára, aki korábban már készített egy sajátos keresztutat San Carlos de Bariloche katedrálisába. Több mint tíz év alatt született meg a huszonhárom hatalmas szoborcsoport és rengeteg más művészi alkotás. Egy egész hegyoldalt betöltő szabadtéri műről van szó. Két kilométer hosszú ösvény vezet végig Krisztus útján. A befejező alkotás 2017-ben készült el, Cristo Luz (Krisztus fénye) címmel. Ez egy monumentális, ötvenkét méter hosszú szobor, amely a fekvő Krisztust ábrázolja; a két kitárt karja, illetve a kezei között negyvenegy méter a távolság. Csak részben látszik ki a földből. Acélszerkezetbe illesztett, fényáteresztő lapok együtteséből épül fel a Krisztus-testnek a felszínen látható része. Ha az alkotás belsejében felkapcsolják a fényt, sok kilométer távolságból is látszik a fekvő Krisztus, aki a világ része. Gyönyörű gondolat: a feltámadt Krisztus más módon, de testben van jelen, mindenütt a teremtett világban. Én legalábbis így értelmezem a művet. Ottlétemkor találkoztam az alkotóval, fél napot együtt töltöttünk az alkotásairól beszélgetve. Beleszerettem ebbe az egészbe. Lehetséges, hogy a San José Egyesület lelkigyakorlatot szervez majd ide az Argentínában élő magyaroknak. A hely kiválóan alkalmas erre.

Lassan, imádkozva végigjárni a két kilométeres utat, Krisztus útját – ez már önmagában egy lelkigyakorlat.

– Összefoglalná röviden, hogy mi volt az argentin misszió célja?

– Szerettem volna felszítani kicsit az ott élő magyarokban a nemzethez és a Katolikus Egyházhoz tartozásuk tudatát. Nem mindig esik egybe a kettő, hol az egyik fontosabb, hol a másik. Ennek szellemében találkoztam és beszélgettem sok emberrel. Chaco tartomány püspöke, aki korábban húsz évig az Opus Dei papja volt, megerősített a misszióban: a Szentatya is rendkívül fontosnak tartja a gyökerekhez való ragaszkodást. Mondhatom, mindenhol nagyon kedvesen fogadtak.

– Mindezek alapján hogyan értékelné az útját?

– Érdemes volt eleget tenni a meghívásnak, elsősorban lelki szempontból, és éppen ezért mentem. Néhány évvel ezelőtt jelent meg a Jezsuita Kiadónál egy életinterjú-kötetem, a címe: Szemlélhettem a csodát. Isten hatékonyan van jelen a világban – erre utal a cím. Az Argentin utam tele volt kihívással és apróbb-nagyobb jeleivel annak, hogy Isten gondunkat viseli, valóban lehet ráhagyatkozni.

Megtapasztaltuk, hogy nem mi voltunk a fő szervezők, hanem a Jóisten, aki mindenkit az üdvösségre teremtett. A katolikus hit a pozitív predestinációt vallja.

Fotó: Fábián Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 4-i számában olvasható.