Szent Jusztinusz vértanú

Jusztinusz Flavia Neapolis tartományban (ma: Náblusz, Ciszjordánia) született, Szikem városában. Apját Priscusnak, nagyapját Bacchiusnak hívták; e nevek valószínűsítik, hogy a család római származású lehetett. A római szellemiségnek felelt meg az a nyilvánvalóan nagyvonalú neveltetés, amelyet Jusztinusz ifjúságában élvezett. Saját elbeszélése szerint semmiféle provinciális nézet vagy szokás nem akadályozta, mint filozófus, a bölcsesség szerelmese maga kereste magának az utat személyes életformájához.

Maga írja le, hogyan kereste fiatalemberként a tudást. Egymás után kopogtatott kora tudósainak ajtaján, hogy elmélyedjen segítségükkel az igazságban. Azonban egyiküknél sem találta meg, amit keresett.

Végül egy egészen másfajta találkozás hozta meg a fordulatot Jusztinusz életében. Egy napon a tengerparton sétált, és beszélgetésbe kezdett egy idős emberrel, aki rányitotta szemét az isteni bölcsességre. Atyai módon az éppen megfelelő szavakat tudta neki mondani. Jusztinusz készségesen fogadta az oktatást, mely rámutatott Izrael népének prófétáira, akik üzeneteikkel egyenesen az egyetlen valóságos Istenhez vezetnek, és előkészítik a hit útját Isten Fiához, Jézus Krisztushoz.

Jusztinusz már platonikus tanítvány korában megcsodálta a keresztény vértanúk rettenthetetlenségét. Meggyőződött róla, hogy Krisztus tanítása, amelyet akkor hallott először, „az egyetlen megbízható és hasznos filozófia”. Megkeresztelkedett és attól fogva életét az evangélium hirdetésének szentelte.

A filozófusok köpenyében mint vándorprédikátor járt mindenfelé. A városok terein beszédbe elegyedett mindenféle rendű és rangú emberrel, hogy megnyerje őket Jézus Krisztus hitének. Efezusban egyszer két napon át vitatkozott egy tudós zsidóval és tanítványaival. A vita tárgya az volt, hogy milyen szerepet játszott Izrael népe Isten üdvözítő tervében, s hogy a megígért Messiás Jézus-e vagy sem. Erre a vitára visszaemlékezve írta Jusztinusz húsz évvel később a Párbeszéd a zsidó Triphonnal című művét. A Szentírásból bizonyítja Jézus istenségét és a pogányok meghívását a kereszténységre. Jusztin, a fáradhatatlan prédikátor és misszionárius végül hosszú vándorlás után elérkezett a fővárosba, Rómába, ahol – minden filozófus és hithirdető gyülekezőhelyén – végre megtelepedett. Saját iskolát alapított, amely nagy látogatottságnak örvendett. 

Filozófia értekezéseket írt, melyek elvesztek, megmaradt viszont a két Apológiája, amelyekben nemcsak általánosságban, a vallásosság mindenkori problémáiról szólt, hanem az üldözött keresztények érdekében közvetlenül is föllépett, fölvilágosító és útmutató módon: az újra és újra föllángoló üldözésekre való tekintettel mindkét kérő és védő írásában személyesen a császárhoz és a római szenátushoz folyamodott segítségért. Közben azon fáradozott, hogy megcáfolja a keresztények ellen emelt vádat, amely szerint istentelenek és ellenségei az államnak. Antonius Pius (és talán Marcus Aurelius) császár filozófusi lelkiismeretéhez és megértéséhez föllebbezett, főleg annak kimutatásával, hogy a pogány filozófusok legjobbjai alapjában már magukban hordták a kereszténység csíráját. Ebben az összefüggésben alakította ki Jusztinusz híressé vált kifejezését, a „csíraszerű logosz”-t. Eszerint Isten már korábban, a Jézus Krisztus előtt élt filozófusok ajka által közölte magát az emberiséggel, és általuk is előkészítette az üdvösség ismeretét. Jusztinusz fölfogása szerint mindazok, akik ennek a logosznak megfelelően éltek, alapjában véve már Krisztushoz tartoztak.

Jusztinusz a keresztény istentiszteletről is értekezett, rövid összefoglalásban leírja a keresztelés, az Eucharisztia és a vasárnap megünneplésének rítusát. Az őskeresztény liturgiának ezzel a megbízható, legrégibb leírásával az Egyház olyan okmányt tart a kezében, amelynek segítségével állandóan fölülvizsgálhatja és rendezheti legfontosabb kultikus szokásait. Jusztinusz ezen írásaiban világos tanúságot tesz arról a hitről, hogy Krisztus valóságosan jelen van az eucharisztikus adományokban. A Párbeszéd a zsidó Triphonnal című művében kifejti, hogy az Eucharisztia a pogány filozófusok óta vágyott – lelki – áldozati adomány, amelyben a megtestesült Logosz önmagát adja egyetlen elfogadható áldozatul, amikor imával és hálaadással megülik szenvedésének emlékezetét. A lelki áldozati adománynak ez a fogalma, amely meghalad és fölülmúl minden pusztán anyagi áldozatot, a szentmise római kánonjába is belekerült.

Jusztinusz persze nem maradhatott támadások nélkül. Ellefelei közül a legelszántabb Crescentius volt, a cinikus filozófus. Az ő följelentése alapján fogták el, és állították Rusticus prefektus elé Jusztinuszt hat tanítványával együtt. Ma is megvannak az akták, amelyek leírják a bírósági eljárást. Jusztinusz röviden ismertette a keresztény hitvallás tartalmát, társaival együtt tanúságot tett erről a hitről és a mennyei dicsőség reményéről. Fölszólították őket, hogy áldozzanak az isteneknek. Ennek visszautasítása után a bírói ítélet csak a halál lehetett.

A tiszteletreméltó régi tudósítás ezekkel a mondatokkal végződik: „A szent vértanúk magasztalták Istent, és rögtön a vesztőhelyre indultak. Ott lefejezték őket. Így végezték be vértanúságukat Üdvözítőnk megvallásával. Egyes hívők titokban magukhoz vették a holttesteket, és méltó helyen eltemették Urunk Jézus Krisztus kegyelmének a segítségével. Legyen nekik tisztelet mindörökkön örökké. Amen.”

Szent Jusztinusz ünnepét 1882-ben vették fel a római naptárba, április 14-re. Mivel e nap legtöbbször húsvét közelébe esik, 1969-ben június 1-jére tették át, amely napon a bizánci rítusban a 9. század óta ünneplik.

Istenünk, te Szent Jusztinusz vértanút arra tanítottad, hogy a világ szemében botrányt jelentő keresztet vállalja, és így Jézus Krisztus mindent felülmúló ismeretére eljusson. Közbenjárására engedd, hogy a tévedések veszélyeit legyőzve erősek maradjunk a hitben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Adoremus

Magyar Kurír
(bh)