Szent Mihály a gonosz elleni küzdelem jelképe – interjú Kovács Zoltánnal

– Szent Mihály egyike a hét arkangyalnak. Ő a mennyei hadak nagy és győztes harcosa, aki angyali seregeinek élén letaszította az Isten ellen fellázadt gonoszt és követőit a mennyekből. Mi a szerepe a katolikus hagyományban?

– Általában három arkangyalról, Mihályról, Gábrielről és Rafaelről szoktunk beszélni, de már a zsidó apokaliptika is hat vagy hét főangyalról tesz említést. Tóbiás könyvében (12,15) Rafaelről szólva azt mondja a Szentírás, egy a hét angyal közül, aki mindig készen áll arra, hogy az Úr felséges színe elé lépjen. Tehát már itt is kiemelték a hét főangyal különleges szerepét. A keresztény hagyományban ritkán beszélünk hét főangyalról, az apokrif iratokban viszont megtalálhatjuk Uriel, Ráguel és Száriel nevét is. Érezhető azonban, hogy apokrifbeli említésük távolabb áll az Isten igéjétől, amely józanabbul szemléli ezt a kérdést. A liturgikus reform óta együtt ünnepeljük a három főangyalt. Mivel templomunk Szent Mihály nevét viseli, az ő ünneplésére különös hangsúlyt helyezünk. Mihály arkangyal szerepe elsősorban az angyalok bukásával összefüggésben kiemelkedő. Ő az, aki Isten erejét képviseli, ezért „legyőzhetetlen lélek”-nek is szokták nevezni, utalva arra, hogy Luciferrel ellentétben nem lázadt fel Isten ellen, sőt, a mennyei seregek vezéreként letaszítja a sátánt a mélybe. A katolikus hagyomány szerint Mihály a gonosz elleni küzdelem jelképe, akár az Egyház végítélet szerinti, apokaliptikus harcát tekintjük, amelyről már a Jelenések könyvében is olvashatunk, akár mai közössége, illetve a benne élő egyének személyes lelki harcait. Mindnyájan számíthatunk Szent Mihály arkangyal mennyei támogatására.

– Van-e jelentősége annak, hogy Mihály héber nevében benne van Isten neve:  Mi ká él – Ki olyan, mint Isten?

– Jézus a hazugság atyjának nevezi a gonoszt, jogosan, hiszen a bűnbeesés leírása szerint egy hatalmas hazugsággal szedte rá az ősszülőket: ha esztek a fának a gyümölcséből, „olyanok lesztek, mint Isten” (Ter 3,5). Megjegyzem, Ádám és Éva azt is válaszolhatták volna, ne erőlködj, mi is erre törekszünk, csak éppen nem az általad felkínált úton. Hasonlóvá, mondhatni: egyre hasonlóbbá lenni Istenhez, egyre inkább Krisztus-képűvé formálódni, naponta megszentelődve, ez az ember küldetése. Ez azonban nem lehetséges Isten nélkül. A gonosz éppen azzal kísértette meg az ősszülőket, hogy sátáni úton váljanak olyanokká, mint Isten. Ez nem megy. Olyan ez, mint az égig érő bábeli torony vágya: saját erőből építkezni, a magunk képességeit istenítve. Az ilyen torony előbb-utóbb ledől. A sátán legfőbb célja az önistenítés, erre akarja rávenni az emberi lelkeket is. A hagyomány szerint Lucifer – a fényhordozó – fellázadt Isten ellen, Mihály válasza pedig – hogy letörje a gonosz gőgjét –  így hangzott: Ugyan ki olyan, mint Isten? Ezzel józanságra int, Istenre emeli a tekintetet, és fölveszi a küzdelmet a sátán hazugsága ellen. 

– A gonosz fölött aratott győzelmén kívül melyek a főbb bibliai, illetve legendákon alapuló események, amelyek Szent Mihályhoz kapcsolódnak?

– Dániel könyvének tizedik fejezetében a látomásban részesülő próféta ezt írja: „A perzsák országának fejedelme huszonegy napon át az utamba állt, de íme, Mihály, a legfőbb fejedelmek egyike segítségemre jött” (13). „Nincs más segítőm, mint Mihály, a ti fejedelmetek” (uo. 21). A tizenkettedik fejezetben pedig Dániel már utal a végső időkre, amikor azt írja: „Abban az időben felkel azonban Mihály, a nagy fejedelem, néped fiainak oltalmazója, és olyan idő jön, amilyen a nemzetek keletkezése óta addig az időig még nem volt” (1). A béke pedig azáltal jön el, hogy Mihály letiporja a gonoszt. A Jelenések könyvében találkozunk az égen a nagy jellel, az asszony képével, akiben az Egyházat láthatjuk, illetve már egészen korai értelmezésben a Szűzanyát is, és győztes Fiát, aki vaspálcával kormányozza a nemzeteket. Az ő oldalukon harcol Mihály. „Nagy harc támadt a mennyben”, Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt (12,7). Tudjuk jól, hogy ebből a harcból Mihály és serege került ki győztesen, és azt is, hogy Krisztus már diadalt aratott, tehát a gonosz fölötti minden győzelem valójában az Üdvözítő győzelme. Ez a „végső idő”, amiben élünk, lehetőséget ad a gonosznak a kísértésre, a rombolásra, de a „gerince már megtört”, üdvösségünk útja Krisztusban adott.

A Szentíráson kívüli, Szent Mihályhoz kapcsolódó történetek egyik leghíresebbike az Angyalvárhoz kapcsolódik. A legenda szerint Nagy Szent Gergely pápa vezetésével 590-ben a hívek egy bűnbánati körmeneten könyörögtek a pestisjárvány megszűnéséért, és ekkor Hadrianus császár mauzóleumának tetején megjelent a Szentatyának Szent Mihály. Azóta nevezzük Angyalvárnak ezt az építményt. A garganói Szent Mihály-bazilikához kötődik az a legenda, amely szerint 490 körül egy jómódú gazdának elkóborolt az egyik legszebb bikája, és amikor rátalált, az állat egy barlangnál térdelt. Dühében rálőtt egy íjjal, de a nyíl visszafordult, és őt magát sebezte meg. Ezt elmondta Lőrinc püspöknek, aki imát és böjtöt rendelt el. Közben megjelent neki Mihály, és közölte vele, hogy az a hely az ő szent helye. Meghagyta azt is, hogy ahol a szikla szétnyílik, ott a hívek tartsanak bűnbánatot, és kéréseik meghallgatásra fognak találni. Amikor Lőrinc püspök föl akarta szentelni a barlang melletti kápolnát, Mihály újból megjelent neki és tudtára adta, hogy ő már megszentelte azt. Érdekes, hogy szeptember 29-én mutatták be ott az első szentmisét.

– XIII. Leó pápának 1884. október 13-án látomása volt a vatikáni kápolnában. Ennek hatására több imát is írt, amelyek elmondását minden szentmise után elrendelte. Ezek egyike a következő imádság Szent Mihály támogatásáért a sátán elleni harcban: „Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: Parancsoljon neki az Isten! Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!” Ezt az imát sokáig kötelező volt elmondani a miséken, ma már viszont nem az. Önök azonban változatlanul elimádkozzák minden mise végén.

– A liturgikus reform előtt valóban kötelező volt elmondani a szentmisék végén ezt az imádságot. Azóta már nem, ám néhány helyen tovább él ez az ima. Mi is elmondjuk, hiszen egy Szent Mihály nevét viselő templomban nagyon is helye van. Sajátos íze, lelkülete érzékelteti az ember sebezhetőségét, kiszolgáltatottságát, kicsinységét. Ennek tudatában kérjük egy főangyal segítségét, akiről tudjuk, hogy közeli kapcsolatban áll Istennel, és legfőbb küldetése a gonosz elleni küzdelem. Megjegyzem, az, hogy XIII. Leó pápának éppen október 13-án volt látomása, rávilágíthat egy misztikus összefüggésre is, hiszen harminchárom évvel később, 1917-ben ugyanezen a napon történt az utolsó fatimai jelenés. 

– Bizalmas munkatársainak XIII. Leó elárulta, hogy az említett látomásában ördögien gonosz hangot hallott: „El tudom pusztítani Egyházadat!” Egy jóságos hang válaszolt erre. A pápa úgy érezte, az Úr beszél a sátánnal. Hasonlóan a Jób könyvében zajló párbeszédhez (Jób 1,6–12; 2,1–7), a sátán időt és felhatalmazást követelt, hogy csapásokkal sújthassa az Egyházat, Isten pedig hatalmat engedett neki a 20. század nagyobb részében, hogy Egyházát próbára tegye. Tény, hogy az elmúlt évszázadban több millióra rúgott a hite miatt üldözött és meggyilkolt emberek száma. Mondhatjuk, hogy Leó pápa prófétai jelet kapott az Úrtól?

– A hazugság atyja ezúttal sem tagadta meg önmagát: hazugsággal akar megfélemlíteni. A sátán ugyanis nem képes elpusztítani az Egyházat, hiszen Jézus maga mondja: „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni Egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18). Ez isteni ígéret. Nyilvánvaló, hogy a gonosz állandóan kísért bennünket, meg tud rendíteni egyes híveket, de ez mindig így volt. Az Egyház az elmúlt kétezer évben súlyos belső és külső viszontagságokat élt át, harcolt a bűnnel, megtapasztalta a sötétség nyomasztó erejét, mégis, szüntelenül kíséri a kegyelem, amely védi, erősíti, kitűzött céljai felé, leginkább az üdvösség felé segíti. Ami az említett képeket illeti, nem hiszem, hogy bármikor is konkrét egyezkedés zajlott volna vagy zajlana Isten és a gonosz között.

Kétségtelen, hogy a végső időket éljük, de mindenkit óva intenék attól, hogy számolgatni kezdje a heteket és a napokat, rémülten várva, mikor omlik össze a világ. Eszkatológiai távlatokban gondolkodunk, mert „amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte közénk egyszülött Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4,4). Megtestesült, és ezzel elkezdődött a végső idő, amikor Isten „Fiában szólt hozzánk” (Zsid 1,1). Azt, hogy ez az idő meddig tart, nem tudjuk, erről még Jézus is azt mondja: csak a mennyei Atya tudja. Az, hogy a végső időket éljük, egyet jelent a drámai harc fokozódásával a szentek közössége – ami nemcsak az üdvözültek, de mindazok közösségét is jelenti, akik Krisztushoz tartoznak – és a gonosz között. A kegyelem kiáradásával a gonosz működése is egyre intenzívebb lesz.

Megkockáztatom, hogy Leó pápa kaphatott különleges égi jelet. Isten célja azonban az ilyen jelenségekkel – akárcsak száz évvel ezelőtt, a fatimai pásztorgyerekek esetében – soha nem az ijesztgetés, hanem a figyelmeztetés, a felelősségünkre való emlékeztetés, a kegyelem közelségének valósága, hogy tudjuk, van eszközünk, utunk, reménységünk Krisztusban legyőzni a gonoszt. Ne csapjuk be magunkat, a gonosz igenis létezik, van ereje, veszélyezteti az üdvösségünket, mégis, Isten kegyelme mindig felülírja a mesterkedéseit. S nagyon fontos tudatosítanunk magunkban, hogy Isten teremtő, a gonosz teremtmény csupán. Utalnék itt az engesztelés fontosságára. Vannak bűnös szokások, amelyekhez rendetlen módon ragaszkodunk, megnyomorítva a lelkünket, megbántva ezzel Istent. Ezért szükségünk van a lelkünk kitakarítására, arra, hogy kiengeszteljük Istent, és hogy imádkozni tudjunk magunkért és a bűnösök megtéréséért. 

– Szeptember 29-én van a három főangyal, Szent Mihály, Gábriel és Rafael ünnepe. Az Önök templomában minden hónap első keddjén 9 és 12 óra között kihelyezik az Oltáriszentséget, délben pedig Szent Mihály-imaóra és engesztelő szentmise kezdődik. Mióta létezik-e ez a hagyomány, és mennyire tudatosul a hívekben a jelentősége?

– 2013-ban kerültem a Szent Mihály-templomba, és azóta motoszkált bennem a gondolat, hogy meg kellene itt erősíteni Szent Mihály kultuszát. A gondolat 2015-re érett meg bennem, és annak az évnek a novemberében el is indult a Szent Mihály tiszteletére minden hónap első keddjén tartott imaóra, a déli engesztelő imaóra példájára. Engeszteléssel kezdjük, Isten irgalmasságának rózsafüzérét imádkozzuk, Szent Mihály közbenjárását kérjük, elmondjuk a püspöki kar 2006-ra kiadott engesztelő imádságát, és szentségi áldással ér véget a szentségimádás. Ezt követően kezdődik a szentmise, amit általában Szent Mihály tiszteletére mutatunk be. Fontos, hogy ebben mindig megújítjuk a keresztségi fogadást, azaz háromszorosan ellentmondunk a sátánnak, és ezt követően megvalljuk a Szentháromságba vetett hitünket. Az egészet végül a lourdes-i kápolnában zárjuk le, ahol Szent II. János Pál pápa szavaival  megújítjuk felajánlásunkat a Szűzanya Szívének, hiszen Mária közbenjárásának óriási a jelentősége a gonosz elleni küzdelemben.

A helyi hívők lassanként kezdenek felfigyelni az imaórára, elsősorban  az engesztelő lelkületű hívek jönnek el. Látok közöttük fiatalokat is, akik valószínűleg rugalmas munkarendben dolgoznak, és csatlakoznak hozzánk, hogy Szent Mihály közbenjárását kérjük. Azt soha egyetlen percre sem szabad elfelejtenünk, hogy a gonosz elleni küzdelem mindig, így napjainkban is aktuális. Csakúgy, mint az engesztelés, az imádság. Ezért nem fáradok bele, hogy templomunkban minél jobban kiterjesszem a sátán elleni harc legfőbb vezére, Szent Mihály kultuszát. 

– Szent Mihály jelképezheti-e azt, hogy bármennyire is a békesség hívei vagyunk, előfordulnak a történelemben olyan helyzetek, amikor szükség van a kard erejére is a gonosz hatalma ellen, szembemenve így Jézus szavaival: aki kardot ránt, kard által vész el?

– Napjainkban gyakran esik szó a jogos önvédelemről. Lehet olyan eset, amikor kénytelenek vagyunk élni ezzel, ha az életünket közvetlen veszély fenyegeti. A lelki életben is megvan ennek a helye, és igény is van rá. Az ember sebezhető, esendő, hordozza magában az áteredő bűn következményeit. Megvannak a korlátaink. Gyakran jutunk el arra a pontra, amikor úgy érezzük, csak az Isten kegyelme emelhet fel bennünket a mélyből. A zarándok Egyház járja azt az utat, amelyre Isten meghívta. A szentek legnagyobb részt szintén nem voltak makulátlanok, gyakran bukdácsoltak, görgették maguk előtt a visszatérő bűneiket, hibáikat.  Isten éppen azért engedte meg ezt, hogy megszentelődjenek a küzdelemben, a kegyelem erejéből „izzadják ki” magukból az életszentséget. Ha ez az ő életükben így volt, a mi életünkben miért lenne másképp? A zarándok Egyház számára szükséges a segítség, a bátorítás, így a szentek példája és hathatós közbenjárása.

Harc és kard? Nyilván nem úgy kell ezt elképzelni, hogy az erőszakra erőszak lenne a válasz, hiszen ha a feszületre tekintünk, rögtön megkapjuk az útmutatást: a legnagyobb erőszak és gyűlölet tüzét csak az Isten szeretete tudja teljes mértékben kioltani és legyőzni. Jézus nem szállt le a keresztről, nem csapott szét az üldözői között, hanem áldozattá lett, teljesítette mennyei Atyja akaratát, s mindezt értünk, a mi üdvösségünkre tette. Megalázta magát a legmélyebb pontig, engedelmeskedett a kereszthalálig (Vö. Fil 2,8) és ő az, aki felemel minket Istenhez. Világosan megmondta az őt elhurcoló egyik katona fülét levágó Péternek, hogy a kardra nem a kard a válasz.

Az efezusi levél hatodik fejezetében olvashatjuk, milyen is a keresztény ember fegyverzete: „Erősödjetek meg az Úrban, az ő mindenható erejéből. Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy az ördög cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat. Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavát. Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva. Legyetek éberek, és imádkozzatok kitartóan az összes szentért.” (Ef 6,10–18)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel

Az interjú nyomtatott változata a 2017. szeptember 24-i Új Emberben jelent meg.