Szent negyven nap Máriával – Kovács Zoltán mariológus elmélkedései a Szent István-bazilikában (II.)

Az evangélium Jézusnak a szamáriai asszonnyal történt beszélgetése volt (Jn 4,1–26). Prédikációjában a szónok kiemelte: „Adj innom!” – szegezi kérését Jézus a szamáriai asszonynak. Nekünk is szólnak az Üdvözítő szavai, akit nemsokára úgy látunk, mint a keresztfán Szomjazót. Régebben egy üdítőital reklámjában hallhattuk: „Hallgass a szomjadra!” A nagyböjt előhozhatja ezt a kérdést belőlünk: hallgatok-e a lelki szomjúságomra is? Előfordul, hogy az Istenre szomjazó ember sokszor tüneti kezelésekhez nyúl és pótszerekkel akarja csillapítani a legbelső szomjúságát, ám ezektől rendre még szomjasabb lesz.

„Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, nem szomjazik meg soha” – mondja Jézus. Ez az élő víz az ő kegyelme, mert a valódi szabadság, az örök élet vágyát csak ő tudja betölteni bennünk. És aki már ivott az ő Forrásából, nem is vágyik másra, zavaros, holt állóvízre, mert tudja: jobb, egészségesebb és táplálóbb az Élő Vízforrás, mint a régóta állott tartalék. A kegyelem is ilyen, nem „konzerválhatjuk”, nem tehetjük el befőttes üvegben magunknak előre. Ezért sem elég csak a karácsonyi és húsvéti gyónás. A szentségekkel folyamatosan kell élnünk, mindig ízlelni frissességét, életadó mivoltát, hogy ne poshadjon meg a lelkünkben sem a kegyelmi élet valósága, hanem mindig élő legyen, az élő vizek forrásából táplálkozó belső valóság. Jézus Szíve maga a Forrásunk, amelynél rádöbbenünk: nemcsak mi szomjazunk rá, hanem ő is miránk, a hitünkre.

„Hallgass a szomjadra!” – lehetne tehát ez is a szent negyven nap lelki felszólítása.

Lépjünk most közelebb Krisztushoz, az „Élő Vizek Forrásához”, ahol nemcsak felüdülhetünk, hanem meg is tisztulhatunk, és gyógyulást is nyerhetünk.

A mariológus a szentmisét követően tartotta meg második nagyböjti elmélkedését Az Anya áldozata címmel. Kifejtette: nagyböjt előrehaladtával lélekben a Golgota felé is közelítünk, ahol nem akármilyen szenvedésnek lehetünk tanúi. Krisztus szenvedése önmagáért beszél, de ott van édesanyja is: Mária egyedülálló módon részesedik a Fiú üdvösséghozó szenvedéséből. Hallottuk az evangéliumból a szamáriai asszony történetét Jézussal. Bűnös, de össze-vissza élete ellenére Jézus megszólítja és tanúvá teszi őt, aki az örök életre szökellő Vízforrással találkozott. Ha ez megadatott a szamáriai asszonynak, mennyivel inkább megadatik az Újszövetség Asszonyának, az új Évának, Jézus anyjának. Ő szeplőtelen életével tanúskodik arról, hogy kicsoda a „Fájdalmak Férfia”, akit elkísér a Golgotára, és akinek ő látja először – egy szűk körrel együtt – előtörni oldalából a Forrást, az élő vizek forrását, a keresztségünkre emlékeztető vizet, és az Eucharisztia áldozatára utaló vért.

Az előadó megvilágította: a szamáriai asszony sem volt csupán egészen külső szemlélő, mert bizonyos szinten már „bevonódik” abba, hogy Jézus tanúvá tegye, hiszen már a gyógyulás útjára lép a Jézussal való találkozásával.

A Szűzanya azonban még nála is sokkal bensőségesebb szemlélő lesz, sőt: átélő. Neki nem kell kigyógyulnia emberi bűnökből, mégis meghozza a maga áldozatát. Ez nem avatja őt megváltónővé, de a „Megváltó nagylelkű társa” lesz az üdvösség művében

– ahogyan a Zsinat fogalmaz (LG 61). Az Anya a Golgotán bizonyos értelemben a „szülés fájdalmát” éli meg. Ebben „nagylelkű társa” a Fiúnak, a szenvedőnek, a Fájdalmak Férfiának, vele együtt kínlódva. Ott van mellette, és egy tapodtat sem mozdul, hogy Jézus véghez vihesse a keresztfán az emberiségnek a Mennyei Atya által szándékolt fájdalmas „újjászülését” a kegyelemben. Jelen van, és aktívan együttműködik Fiával.

Kovács Zoltán emlékeztetett: a késő középkori Mária-tisztelet elénk tárja a „hétfájdalmú Szűzanya” Szívének a képét, utalva Jézus körülmetélésére, az Egyiptomba való menekülésre, a tizenkét éves Jézus keresésére, a kereszthordozó Jézussal való találkozásra, a Fiú megfeszítésére, a keresztről való leemelése után karjaiba fogadására, majd Jézus sírba tételére. Mindezekből persze a legfájdalmasabb a Fiú megváltó kínszenvedésével való azonosulás. Ám nagyon szép ez a valóság, hogy ott együtt vannak, mert ebben a lelki éjsötétben így egyikük sincs magára hagyva. Akkor sem, amikor igazán nehéz hinni, hogy ez a sötétség múlni fog, sőt valójában már az újjáteremtés pirkadata. Egymásra vannak utalva a szenvedésben.

A tudós mariológus rámutatott: Jézus, az „új Ádám” a Golgotán az Atya felé megnyilvánuló engedelmességével állítja helyre mindazt, amit az ősszülők engedetlensége annak idején elrontott. Ebben a legfőbb jóban édesanyja, az „új Éva” társa lesz az új Ádámnak, Krisztusnak, mégpedig az ő legbensőségesebb társa.

Ha Éva volt minden élők anyja, akkor az új Éva a Krisztusban élők lelki anyjává lesz.

Kovács Zoltán leszögezte: Mária szenvedése nem megváltói szenvedés, hanem a kegyelemmel teljes Szűz tiszta, anyai szívének szenvedése, aki valóságosan részesedik a kegyelmek Forrását megnyitó, oldalán és Szívében megsebzett Krisztus szenvedéseiből. Ez persze nem ruházza fel Máriát isteni szereppel, nem lesz a Szentháromság negyedik személyévé, a kereszt alatti kínlódása továbbra is a megváltott ember szenvedése. 

A Szűzanya részéről ez nem valamiféle tehetetlen, vergődő sodródás, hanem nagyon is tevékeny együttműködés a Fiú megváltói művével.

Már azzal is segít, hogy „csak” ott van mellette, ezzel is könnyít a teher lelki hordozásán. Még ha kényszerű passiónak is tűnik, felbecsülhetetlen erőforrás ez Jézusnak. Nem Mária szenvedése vált meg bennünket, de anyai részvéte és közelsége erőt ad Jézusnak, hogy képes legyen ott, messiási küldetésének csúcsán a világmegváltói szenvedés által örök főpapként a legtökéletesebb, legszentebb áldozatot bemutatni az Atyának, „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”.

Mindannyian meghozzuk a magunk áldozatát, amiben egyesülhetünk a Fiú áldozatával. Az Anya is meghozta a magáét, amelynek fontos szerepe van az üdvösség művében. Persze nem szabad összetéveszteni Jézus isteni Szívét Mária anyai Szívével, és nem szabad elmosni a különbséget Krisztus mint egyetlen Megváltó és Édesanyja mint elsőként megváltott és az üdvösségben a Megváltó hűséges társa közt. Mindenkinek megvan a helye ebben a műben, a Megváltó egyedül Jézus.

Kovács Zoltán megvilágította: a Fiú megsebzett oldalának, kezeinek, lábainak látványa Mária szívén is mély sebeket ejt, de nem ezeké a sebeké lesz a végső szó, mert Isten üdvözítő ereje nem fullad kudarcba. Szent Péter apostol éppen Jézusra alkalmazza Izajás próféciáját: „az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53,5). 

A föltámadt Krisztus sebei már nem sajognak, amikor megmutatja kezeit, oldalát a tanítványoknak. Gyógyító sebek ezek. Gyógyulást hoznak a saját édesanyja megsebzett Szívének, gyógyulást a bűntől megsebzett teremtett világnak, gyógyulást mindannyiunknak.

„Lélekben ott állva a Golgotán, köszönjük meg Urunk értünk vállalt véres áldozata mellett az Anya áldozatát is, mely nem azzal versengő, nem azzal párhuzamos, nem afölé kerekedő, hanem részesedő, együttműködő szenvedés. Kérjük Máriát: álljon ott a mi keresztjeink közelében is együttérző anyai szívével, valahányszor mi vagyunk hivatottak komolyan szenvedni, áldozatot hozni, hogy legyen minden megpróbáltatásunk Isten által megszentelt szenvedéssé, Istennek tetsző áldozattá, ahogyan II. János Pál pápa fogalmaz: valóban »üdvözítő szenvedéssé« (Salvifici doloris, 1).”

A nagyböjti elmélkedéssorozat második alkalma is az Úrangyala elimádkozásával ért véget.

A konferenciasorozat további alkalmairól ITT olvashatnak információkat.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír