Szent negyven nap Máriával – Kovács Zoltán mariológus elmélkedései a Szent István-bazilikában (IV.)

A szentmisét Kovács Zoltán mutatta be. Az evangéliumból a Lázár feltámasztását leíró rész hangzott el (Jn 11,1–44).

A szónok rámutatott: Lázár föltámasztásának története rendkívül gazdag. Három mozzanatot emelt ki belőle.

„Uram, nézd, beteg, akit szeretsz!” – az ősbűn által megsérült világban sokszor megéljük sebzettségünket, melyben mennyei orvosunk, Isten felé kiáltunk. És ez a mennyei orvos, Jézus, nemcsak a barátait szereti, hanem feltétel nélkül minden embert, még az üldözőit, a vele ellenségesen viselkedőket is, mert mindenkit üdvözíteni akar.

Ám a gyógyulást csak az tudja igazán befogadni, aki kész együttműködni a Gyógyítóval.

Mi is kellünk tehát hozzá.

A másik, ami szembetűnő a mai evangéliumban, hogy Jézus „könnyekre fakadt”. Ezek nem a tehetetlenség, hanem az együttérzés könnyei Jézus részéről, mert az emberré lett Isten nagyon jól tudja, mekkora fájdalom az, amikor az ember találkozik a gyász, a betegségek, a halál erejével. Ő azonban azt is jól tudja, hogy miért jött: a szenvedést és a könnyeket is az üdvösség szolgálatába állítani, hogy megtanítsa Istennek tetsző áldozatként fölajánlani ezeket. Lázár föltámasztásával mutatja meg: azért jött, hogy megtörje a halál erejét.

A harmadik mozzanat, amire érdemes felfigyelnünk: „Oldjátok fel, hogy járni tudjon!” Ha a bűneink is ugyanúgy összekötöznének bennünket fizikailag, mint a gyolcsok Lázár holttestét, gyakran szólítanánk Jézust. Milyen sokszor futnánk hozzá, és nem engednénk magunkat karácsonytól húsvétig és húsvéttól karácsonyig megkötözve lenni. Ezért amikor már kezdenek akár észrevétlenül is ránk tekeredni bűneink fogva tartó kötelei, ismerjük fel:

Jézus mindig vissza akarja nekünk adni Isten fiainak szabadságát.

Engedjük hát neki, hogy életre támasztó erejét mi is megtapasztalhassuk a feloldozásban, és így járhassunk fölszabadult szívvel a kegyelmi életben.

A mariológus a szentmisét követően tartotta meg negyedik nagyböjti elmélkedését, Az isteni Gyümölcs beoltása címmel.

Az elmúlt vasárnap Szent József állt előttünk – emlékeztetett. – A böjti fegyelmet ismét megtöri, vagy inkább a lelkünket fölemeli egy újabb főünnep: Gyümölcsoltó Boldogasszony napjára készülünk, amikor is a megtestesülés és megváltás titka egyedülálló módon mutat egymásra.

Hallottuk a mai evangéliumban: Jézus feltámasztotta Lázárt. Azzal, hogy engedte, hogy meghaljon, megmutatta az ember törékenységét, sőt azt is: együttérző szeretettel maga is megrendült, könnyekre fakadt, de azt is világossá tette, hogy fölötte nem úr a halál; ő éppen azért jött, hogy nekünk is üdvösséget hozzon, részesítsen bennünket a feltámadás öröméből. Ezért is állapíthatjuk meg: a megtestesülés titka a megváltásra mutat. Jézus Krisztus értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért jött. Ez a két misztérium tehát egymáshoz nagyon közel áll.

„Fókuszáljunk a mai estén a megtestesülés fő ünnepére, melyet március 25-én ünneplünk, pontosan kilenc hónappal Jézus születésének, karácsonynak a főünnepe előtt” – mondta Kovács Zoltán, és hogy lélekben ráhangolódjunk, felolvasta Lukács evangéliumából az angyali üdvözletet, Jézus születésének hírüladását, az evangélium „aranyoldalát”, ahogyan régen sokan nevezték (1,26–38).

Majd kifejtette:

az angyali üdvözletben egyfajta szövetségkötési formát ismerhetünk fel, megdöbbentő párhuzamokkal az Ószövetség megkötését illetően.

Mindkettőben fölülről induló, lefelé tartó mozgást látunk. „Lejön” egy közvetítő az emberi világba. Az Ószövetségben Mózes jön le a hegyről az Istentől. Itt pedig Gábor angyal jön le a mennyből, szintén az Istentől. Párbeszéd is van mindkét esetben.

Az Ószövetségben párbeszéd indul Isten választott népe, és a közvetítő, Mózes között. Itt, az Újszövetség hajnalán, párbeszéd zajlik Mária és a mennyei közvetítő, Gábor angyal között. A válasz mindkét esetben szabad, Isten ezt várja tőlünk. Az Ószövetség népe szabadon válaszol, „mindent megteszünk”, amit az Úr parancsol. „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” – hangzik Mária együttműködő válasza.

Ami még szembetűnő, az az isteni Lélek jelenléte. Az Ószövetségben a felhő mintegy „megárnyékozza” a pusztai vándorló népet, a maga légiességével mutatja: mennyből jövő valóság, amely által Isten oltalmazza, kíséri az ő népét. Názáretben is van egy „megárnyékozás”: a Magasságbeli ereje árnyékozza meg Mária méhét. Az eredmény mindkét esetben Isten mintegy kézzelfogható jelenléte.

Az Ószövetségben az isteni Ige, melyet Isten „az ujjával vésett” a kőtáblákba, ott van a szövetség ládájában. Názáretben pedig szintén az isteni Ige ölt testet, ezúttal Mária méhében. Ezeket a jeles eseményeket állandó emlékezés kíséri. Az Ószövetség népe gondosan ismétli: vésd gyermekeidnek is az eszébe, beszéld el nemzedékről nemzedékre az Isten nagy tetteit. Mária pedig a szívébe vési a szavakat, és gyakran el-elgondolkodik.

El nem múló „szövetség köttetik” tehát Isten és az emberek között. Isten a kezdeményező. Ő lép, maga jön el, a cél pedig az emberek üdvössége.

A megtestesülés célja is ez lesz: „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”.

Csodálkozzunk most rá együtt a két misztérium találkozására az Eucharisztián keresztül is: az oltár hasonlít a Szűzanya méhére, és egyben a Golgota hegyére is – mondta az előadó. – A megtestesülés szemszögéből nézve az oltáron a Szentlélek dolgozik, és megjeleníti a Názáreti Szűz méhében történteket, szentségi színekben.

Szent II. János Pál pápa Ecclesia de Eucharistia kezdetű körlevelében a következőket tanítja:

„Mária bizonyos értelemben már az Eucharisztia alapítása előtt gyakorolta eucharisztikus hitét azzal, hogy fölajánlotta szűzi méhét Isten Igéje megtestesüléséhez. Az Eucharisztia, miközben a szenvedésre és föltámadásra emlékeztet, folytatja a megtestesülést. Mária az angyali üdvözletkor a test és a vér fizikai valóságában is magába fogadta Isten Fiát, elővételezve azt, ami bizonyos mértékben szentségileg minden hívőben megtörténik, aki a kenyér és a bor színében magához veszi az Úr testét és vérét.”

Kovács Zoltán atya a megváltás oldaláról közelítve a misztériumot, rávilágított: az oltáron ugyanez az isteni Lélek újra megjeleníti a Golgota történéseit is. Vigyázzunk: nem megismétli, Jézust nem feszítjük keresztre újra; nem megsokszorozza, nem is sokfelé osztja, hanem újra aktualizálja, ismét megjeleníti.

Szintén Szent II. János Pál pápa mutatott rá 1984-ben egy Úrangyala imádságban: Mária megdicsőült személye aktívan van jelen itt velünk, a liturgikus cselekményben is. Jelen van, mert az Istenszülő az Istengyermektől el nem választható. Az Egyház igehirdetésében és szentségi cselekményeiben sem „különülnek el” egymástól. A Szűzanya is hirdeti az Igét, nem csak befogadja az életébe. Segíti az apostolokat megismerni Jézus gyermekségtörténetét.

A szentségi eseményekben sem mondhatjuk, hogy a Szűzanya távol volna ezektől. Mert ha ő együttműködően jelen volt a keresztáldozatnál – ez nyilván nem teszi őt megváltó nővé, ő Istenanya marad –, akkor azon alkalmakkor is, amikor az oltáron újra aktualizáljuk ugyanazt az áldozatot, a Szűzanyát ugyanígy a közelben találjuk; és jelen van, mint a megdicsőült Egyház tagja.

Mária és az Oltáriszentség titka tehát nagyon is közel állnak egymáshoz. A Názáreti Szűznek nem akármilyen feladat jut ebben a két misztériumban: Mária címzettje a megtestesülés művének; az ő testében megy végbe, ő szüli a világra. Ám aktív részese is a Fiú szenvedésének a Golgotán. Bevezet bennünket mind a megtestesülés, mind a megváltás titkába, és teszi ezt nagyon szépen akkor is, amikor szentolvasót imádkozunk, hiszen a rózsafüzér éppen az üdvtörténet titkait veszi sorra.

S mi ilyenkor engedjük, hogy a Szűzanya kézen ragadjon minket, és bevezessen bennünket a számára is Legdrágábbnak: Krisztus megtestesülésének és megváltói művének misztériumába.

Kovács Zoltán idézte Szent VI. Pál pápát is, aki 1974-ben megjelent, Marialis cultus kezdetű apostoli buzdításában írta, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe Mária ünnepének is tekinthető. A magyar katolikus hívő felteheti a kérdést: miért, nem az? Ez azonban a nagyvilágban nem mindenki számára ennyire egyértelmű. A liturgikus könyvekben ugyanis az olvasható: Urunk születésének hírüladása. Ez az ünnep hivatalos neve.

VI. Pál megnyugtat bennünket: „Az ünnep egyszerre ünnepe Krisztusnak és a Szent Szűznek: azaz Isten Igéjéé, aki Mária Fiává lesz (Mk 6,3) és a Szent Szűzé, aki Isten Anyja lesz.” A magyar nép lelkülete, hitérzéke tehát már évszázadokkal korábban, nagyon is „fején találta a szöget”: a Szentlélek vezetésével nagyon hamar ráéreztünk, hogy amennyire Urunk ünnepéről van szó, annyira nem szabad figyelmen kívül hagyni az Istenszülőt sem benne. És gyönyörűen elterjedt a népi elnevezés: Gyümölcsoltó Boldogasszony.

A Szűz tehát anya lesz, és örök szüzességét őrzi. Szűzanya: a kettő együtt paradoxonnak tűnik, de tudjuk, hogy Istennél semmi sem lehetetlen.

Mária szüzi szülése Krisztus valóságos istenségét támasztja alá, anyasága pedig Krisztus valóságos emberségét.

Mert ahhoz, hogy emberként megszülessen az Emberfia, hús-vér anyára van szükség. Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Istenségét Mária szüzessége ragyogja vissza, emberségét a Názáreti Szűz anyasága. A kettőt együtt kell szemlélnünk.

Nagyböjti elmélkedéssorozatának végén a mariológus felhívta a figyelmünket: a keleti liturgia rugalmasabban hangolja össze a megtestesülés és a megváltás titkát akkor is, ha például Urunk születésének hírüladása böjti időre, vagy a szent három napra esik, vagy ahogy ők mondják: az Örömhírvétel szent liturgiájának napja.

Zárszóként idézett az Örömhírvétel szent liturgiájából:

Ma minden teremtmény örvendez, mert üdvözletet hoz néked, áldott és legtisztább Istenanya, Gábor arkangyal; ma homályba borul a kígyó cselvetése, mert az ősatyai átok köteléke feloldoztatik. Azért szüntelenül kiáltjuk néked: Üdvözlégy, malaszttal teljes!”

„Ezzel a lelkülettel imádkozzuk most zárásul az Úrangyalát…” – zárta elmélkedését Kovács Zoltán atya.

Fotó: Merényi Zita (archív, a képek az első alkalommal, március 1-jén készültek)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír