Szent Péter és Szent Pál apostolok

Péter lelkes, odaadó és szolgálatkész ember volt, aki szívét az ajkán hordta. Őszinte, emberi módon mondott nemet az Üdvözítőnek, amikor az egy napon a tanítványok körében kijelentette, hogy szenvedés lesz a sorsa. „Uram, ilyesmi nem történhet veled!” (vö. Mt 16,21–23) Őszinte düh fogta el a Getszemáni-kertben is, amikor Mesterét elfogták. Kardjával levágta a főpap szolgájának fülét (Jn 18,10). Ragaszkodását és hűségét bizonyítja, hogy Jézus elfogatása után bejutott a főpapi épület belső udvarába. Ura közelében akart maradni, de nyilvánvalóan jóval többre vállalkozott, mint amennyi a veszedelem órájában tőle telt (Mk 14,29–31.66–72). Tagadásának történetét, a hűség és a gyöngeség közti küzdelmet úgy fogta föl az ősegyház, mint minden hívőnek szóló óvást a csalfa önbizalomtól, s mint az Úr megbocsátó szeretetének vigasztaló ígéretét.

Szent Péter szobra a Szent Péter-bazilikában 
(Arnolfo di Cambio alkotása) 

Természeténél és jelleménél fogva Péter nem volt szikla. És mégis épp őt találta Jézus alkalmasnak az Egyház legfőbb hivatalára: ő lett a „kéfa”, vagyis a „szikla”.

Simon (Péter) és testvére, András Betszaidából, a Genezáreti-tó partján lévő halászfaluból származtak, mindketten halászok voltak. Péter aztán házasságkötésekor átköltözött Kafarnaumba, anyósa házába, akit az evangélium szerint Jézus csodája gyógyított meg (Mk 1,29–31). A későbbi hagyomány joggal tekintette gondviselésszerűnek, hogy Simon halász volt. Ő lett az emberhalászok között az első: „Ezentúl emberhalász leszel” (Lk 5,10).

Duccio di Buoninsegna: Péter és András elhívása (1308–11)

Péter az Egyház sziklaalapja. Jézustól kapott hatalmát az oldás és kötés, illetve a kulcsok jelképezik. Az Úr maga jelölte meg őt a Kéfás (szikla) névvel: „Te Szikla vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek erőt rajta” (vö. Mt 16,18; Mk 3,16; Jn 1,42). Ő Krisztus nyájának a pásztora, őt bízta meg az Úr – miután háromszor kérdezte meg tőle: „Szeretsz-e engem?” – juhai legeltetésével (Jn 21, 15–17).

Az I. Heródes Agrippa alatt (44 körül) támadt, Az apostolok cselekedeteiben is elbeszélt egyházüldözéskor Péter elhagyta Palesztinát, és a birodalom keleti részébe ment. Az apostoli zsinat utáni időben (49 táján) Antiochiában találjuk. A kis-ázsiai egyházközségeknek szánt első Péter-levél itteni tevékenységére utal.

Lippo Memmi: Szent Péter (1330 körül)

Kevés konkrét adatot tartalmaznak forrásaink az apostol utazásairól és tevékenységéről életének második periódusában, két jelentős tényt lehet biztosan megállapítani belőlük: Péter az egyetlen az apostolok és más jeruzsálemi tekintélyek sorából, akit az ApCsel 12,17 által jelzett időpont után Palesztinán kívül, tehát kimondottan pogány területen lehet találni. Bár úton volt, nem volt látható kapcsolata a helyi egyházközségekkel, amint azt missziós tevékenység esetében várnunk kellene. Ebben is a főapostolnak az egész Egyházra szóló jelentősége nyilatkozik meg: ebből magyarázható, hogy az egykori betszaidai halász miért jutott el Rómáig.

Péter üdvösségtörténeti feladata a Szentföldön kezdődött, Jeruzsálemben, a szent városban, Ura és Mestere halálának helyén. De megbízatása kivezette őt innen, egészen az akkori világbirodalom fővárosába, ahol megszületett a vértanúk egyháza.

Rembrandt: Szent Péter a börtönben (1631)

Amikor a hivatalos Róma megérezte, hogy az új vallás veszélyes lehet, mivel az emberek egyenlőségét hirdeti és éli, és a császárt nem tiszteli istenként, a keresztények arra kényszerültek, hogy összejöveteleiket a föld alatt, a katakombákban tartsák. Az éjszakai órákban a mécses gyér fényénél Isten pásztora – aki egykor megtagadta az Urat – átadta gyermekeinek a benne izzó erőt. Azután eltemették testvéreiket, akik Nero kertjében eleven fáklyaként égtek el vagy vadállatok prédájává lettek. Azután eljött az a nap, amikor Pétert is elfogták. Az apostol azonban a börtönben is a fény, a szabadság és az élet üzenetét hirdette. Csendes éjszakákon az Úrhoz imádkozott. Maga előtt látta Mesterét, és hallotta, hogy e szavakat mondja: „Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahová akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, és oda visz, ahová nem akarod.” „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!” – suttogta ismételten maga elé. És súlyos napjai telve voltak mély békességgel.

A hagyomány szerint 67-ben halt vértanúhalált, ugyanazon a napon, mint Pál apostol. Sok kínzás után saját kérésére fejjel lefelé feszítették keresztre, mert alázatosságában nem tartotta magát méltónak ugyanarra a halálra, mint amit Mestere szenvedett el.

Giotto di Bondone: Szent Péter vértanúsága (1330 körül)

Pétert mint apostolfejedelmet ábrázolják, Szent Pállal, Krisztus mellett. Attribútuma a kulcs, emellett a pásztorbot, a hal, a kakas. Oltalmazója az Egyháznak, a szentatyának és a papoknak. Védőszentjüknek tekintették a halkereskedők, hálószövők, kulcsai miatt a lakatosok, esztergályosok, kapusok, felügyelők. Lábbetegségek, veszettség, kígyómarás ellen kérték oltalmát.

Pietro di Domenico de Siena: A Szűzanya és a Gyermek
Péterrel és Pállal (15. század)

A magyar néphagyományban is feltűnik alakja: vallásos mondáink egyik legfőbb hőse a gyarlóságaiban, de jóravalóságában is annyira emberi Péter, aki Urával a földön, a világi nép között vándorol. Kíváncsiságával, akadékoskodásával sokszor az emberiség képviselőjének tetszik, aki a teremtés és a természet titkait, érthetetlen furcsaságait, az embersors nagy bökkenőit iparkodik kifürkészni, megérteni. Sokszor elégedetlen azzal, amit lát, tapasztal, végül azonban mindig belátja, hogy Mesterének van igaza, ő tud és intéz mindent a legbölcsebben. Népmeséinkben, tréfáinkban mint a mennyország bölcs, tapasztalt kapusa tűnik föl, szinte ő dönti el, hogy ki érdemes az üdvösségre.

Péter-Pál napját a köztudat az aratás kezdő napjaként tartja számon. A munkakezdet kultikus hagyományai azonban inkább Sarlós Boldogasszonyhoz fűződnek a néphagyományban. Emellett Péter-Pál ünnepének aratók miséje néven emlegetett nagymiséjén több helyen áldást kértek az aratásra, és volt, ahol megáldották az aratószerszámokat is.

* * *

Catarino: Szent Pál (1360 körül)

Pál a kilikiai Tarzuszban született zsidó családban, születésekor a Saul és a római Pál nevet egyaránt megkapta. Atyjától városi és római polgárjogot örökölt. Sátorkészítő mesterséget tanult, amivel apostolsága alatt sem hagyott fel (ApCsel 18,3; 1Kor 4,12; 1Tesz 2,9), hogy független maradhasson (1Kor 9,15). Jól beszélt görögül, ismerte a hellén műveltséget. Gondolkodásának súlypontja azonban kétségtelenül a zsidó hagyományban volt. A zsidóság szigorú irányzatához, a farizeizmushoz csatlakozott, tudatosan (Fil 3,5; Gal 1,14). Helyzete Jézus minden tanítványánál alkalmasabbá tette arra, hogy a legkülönbözőbb fölfogású és képzettségű emberek nyelvére lefordítsa az evangéliumot. Zsidó volt a zsidóknak, görög a görögöknek. „Mindenkinek mindene lett” (vö. 1Kor 9,20–23).

A Törvényért és az atyai hagyományokért égő buzgólkodása a keresztények üldözőjévé tette. Jelen volt István vértanú megkövezésekor: a ruhákat őrizte (ApCsel 7,59). 34 körül azonban a damaszkuszi úton megváltozott az élete: találkozott a Föltámadottal. És mindent elvetett aztán Krisztusért. A Törvénynek, a Törvényhez való hűségnek és a cselekedetekből való megigazulásnak az útja érvényét veszítette számára, arra a meggyőződésre jutott, hogy az ember az üdvösségét csak Istenben találja meg, akinek tökéletes bizalommal ki kell szolgáltatnia magát. Krisztusnak ez a kinyilatkoztatása Pál számára azt is magában foglalta, hogy Isten mint a népek Istene mutatkozik be; a pogányok is hivatalosak tehát a hit útjára. Meghívatásával együtt Pál ezért fölismerte, hogy az evangéliumnak a pogányok közötti hirdetése az ő feladata. És a rá jellemző radikalizmussal járta ezt az utat.

Caravaggio: Szent Pál megtérése (1600 körül)

Az óráról, amikor Saulból Pál lett, Szent Lukács ad drámai leírást (vö. ApCsel 9, 3–19). Amikor feltűntek Saul előtt Damaszkusz tornyai, az égből egyszerre nagy fényesség vette körül. Földre hullott, és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Pál megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” „Jézus vagyok, akit üldözöl. De állj föl, és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” Útitársainak elakadt a szavuk, mert hallották a hangot, de látni nem láttak semmit sem. Saul fölkelt a földről, kinyitotta szemét, de nem látott. Úgy vezették be Damaszkuszba kézen fogva. Itt három napig imádkozott és töprengett. Akkor az Úr elküldte hozzá Ananiást, és szíve elnyerte a hit ismeretét. Ezután megnyíltak szemei és látott. A következő szombaton határtalan volt a csodálkozás a damaszkuszi zsinagógában, amikor Saul fölállt, és a farizeus biztos szentírásismeretével bizonyította az elnémult hallgatóság előtt, hogy a Názáreti Jézus valóban a megígért Messiás. Azt is elbeszélte nekik, amit átélt, és elmondta, hogy ő már a Krisztusé.

Szent Pál szobra a római Falakon kívüli Szent Pál-bazilikánál
(Giuseppe Obici alkotása)

Megtérése után Pál azonnal megkezdte a missziót. Több éven át működött Szíriában és hazájában, Kilikiában (Gal 1,21). Lehetséges, hogy az ApCsel 13. és 14. fejezetében elbeszélt missziós utazás erre az időre esett. Barnabással Antiochiába érkezett, ahol már megalakult egy Törvény nélküli pogány-keresztény egyházközség (ApCsel 11,19). E közösség küldötteként vettek részt Pál és Barnabás az ún. apostoli zsinaton (49-ben), ahol Pálnak sikerült elérnie a zsidó Törvénytől való szabadság elvi elismerését. Később a kimondottan pogány vidékeken munkálkodott, végigjárta Kis-Ázsiát, Makedóniát és Acháját. Korintust nem számítva, ahol másfél évig tartózkodott, nem sokáig maradt egy helyen, az Egyház megszervezését rábízta az újonnan megnyert keresztényekre és munkatársaira. Valami mindig továbbűzte őt, mert az igehirdetést érezte küldetésének. Mint a népek apostola a birodalom egész területét a maga missziós területének tartotta (vö. Róm 1,14; 15,16). Missziós útját kezdettől fogva összeütközések, bebörtönzések, büntetések (megvesszőzés, korbácsolás, megkövezés) jellemezték – így hordozta magán „Jézus jegyeit” (vö. Gal 6,17; 1Tesz, 2,2; Fil 1,12.; 2,17; 1Kor 4,9; 15,30; 2Kor 1,4.; 4,8; 11,23; Filem 13).

Rembrandt: Szent Pál az íróasztalánál (1629–30)

Korintusból írta Pál a római egyházközséghez szóló levelét, mely fordulópontot rögzít: az apostol a birodalom keleti felében lezártnak tekinti a missziót, Rómán keresztül akar továbbmenni Hispániába. A levél mindent összefoglal, ami a két évtizedben teológiailag megérett Pálban. Hitének középpontja Isten szeretete, amitől semmi sem szakíthat el (Róm 8,38). A Rómaiakhoz írott levél Pál teológiai végrendelete lett. Az apostolok cselekedetei szerint a római állam foglyaként érkezett Rómába. A hagyomány szerint 67-ben végezték ki, lefejezték a Rómából Ostiába vezető út harmadik mérföldköve mellett. Egy régi legenda szerint azon a helyen, ahol feje a földre hullt, három forrás fakadt.

Giotto di Bondone: Szent Pál vértanúsága (1330 körül)

A fazekasok, kosárfonók, köszörűsök, kötélgyártók, újságírók védőszentje, süketség, görcs, kígyómarás, ijedtség esetén kérték oltalmát, esőért, a föld termékenységéért fohászkodtak hozzá. Péterrel együtt Krisztus oldalán ábrázolják; attribútuma a kard, mellyel lefejezték.

Istenünk, te Péter és Pál apostolok ünnepével áldott szent örömet adtál a mai napon. Engedd, hogy Egyházad mindenben kövesse azok tanítását, akik első hirdetői voltak keresztény hitünknek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I.

Magyar Kurír
(bh)