Szent Vendel remete

Vendel Skóciában született 554 körül, ír-skót nemzetségből származott. Legendái Wendalin, Wandalin és Windilin néven is emlegetik.

A legendák szerint, melyek 1417 után keletkeztek ugyan, de történeti hitelességük aligha vonható kétségbe, Vendel királyfi egy törzs vezérének a fia volt. Korán jelét adta a jámborságnak és a keresztény műveltség, sőt a papság iránti vonzódásának, amit atyja nem nézett jó szemmel. Hogy elvonja a tanulástól, nyájainak őrzését bízta rá. De mint annyiszor, amikor valakit szolgai munkára kényszerítenek, hogy elfordítsák Istentől, Vendellel is az ellenkezője történt annak, amit atyja akart: a juhok legeltetése közben, a mezők csendjében megérlelődött szívében a remeteség, az Istenben elmerült szemlélődés utáni vágy. El is határozta, hogy amint lehet, remete lesz, de előbb elzarándokol a Szentföldre és Rómába. Talált magához hasonló hat ifjút, akikkel útnak indult.

Meg is érkezett az Örök Városba a kis zarándokcsoport, a szentföldi útról azonban le kellett mondaniuk, mert háborús hírek jöttek: perzsák és arabok támadásai érték a Szentföldet, és 614-ben elpusztítottak minden zarándokhelyet. Vendel társaival együtt elindult hazafelé. A remeteség iránti vágy azonban oly erőssé nőtt a szívében, hogy Trier közelében, a várostól fél nap járóföldnyire az erdőben megtelepedett társaival. Kunyhót építettek maguknak és szigorú böjtölés és imádság közben megkezdték a pusztai remeték életét.

Olykor koldulniok kellett. Egy ilyen alkalommal megszidta Vendelt egy gazda: ahelyett, hogy tétlenkedve koldul, inkább dolgozna és segítene másokon. Ez Vendelt arra késztette, hogy elszegődjön a gazdához, aki előbb a disznóit, majd a marháit, végül a juhait bízta az őrzésére.

Legendája szerint Vendel mindig a legjobb legelőt kereste a juhoknak, és fáradságot nem kímélve járta nyájával a dombokat, miközben szíve szüntelenül remetecellája után vágyott. Ez a vágya oly kedves volt Isten előtt, hogy egyszer angyalok jöttek, és nyájával együtt fölemelték és elvitték Vendelt a cellájához. Csakhogy a cella közelében nem volt víz a juhoknak. Vendel ekkor felfohászkodott, majd a földbe szúrta pásztorbotját, és azon a helyen mindjárt bő forrás fakadt. Gazdája éppen arra lovagolt és kemény szavakkal kérte számon Vendeltől, miért vitte oly messzire a jószágot. A pásztor megígérte, hogy a kellő időben nyájával együtt otthon lesz. Amikor a gazda – vágtában hajtva lovát – hazaért, megdöbbenve látta, hogy Vendel már várja, a juhok pedig mind az akolban vannak. E csodák láttára a gazda belátta, hogy nem munkakerülő naplopás a remeteélet, és elbocsátotta Vendelt a szolgálatból. Ő pedig visszatért cellájába.

Nem sokáig maradhatott azonban egyedül. A körülötte letelepedett remeték annyira tisztelték, hogy elöljárójukká választották. Az egyik legenda szerint még Vendel életében közösséget alkottak, kolostort építettek és a bencés regula szerint élő közösség apátjává választották Vendelt.

Apátként is halt meg 617-ben. Azon a helyen temették el, ahol a remetekunyhója állt. Tisztelete a sírja körül azonnal megkezdődött; fölé hamarosan kápolnát emeltek, mely a csodák következtében zarándokhellyé vált.

Vendel csodái főleg a járványos betegségek áldozatain mutatkoztak, illetve azok tapasztalták jóságos közbenjárását, akik állataik bajaiban hívták segítségül. Így telt el hét évszázad.

A nagy térítések szentjei mellett szélesebb körben nem terjedt el az egyszerű pásztor, remete, apát tisztelete. Trier azonban rendkívüli módon tapasztalta égi segítségét: 1320-ban pestis ütötte fel a fejét a városban, de Szent Vendel segítségül hívása után hirtelen megszűnt a járvány. Hálából Balduin herceg templomot építtetett, melyet 1360 pünkösdjén szenteltek fel. Vendel ereklyéit átvitték a kápolnából az új templomba. 1506-ban márvány szarkofágot készítettek, s mindaddig, amíg a tholeyi kolostor állt, ünnepi körmenettel emlékeztek az ereklyék átviteléről.

A Római Kalendáriumba ugyan nem került be Vendel ünnepe, de Európa-szerte több mint 1500 templomot ajánlottak tiszteletére, közülük 160 zarándokhely. Tiszteletét V. Miklós hagyta jóvá 1450-ben; és német telepesek hozták magukkal Kelet-Európába, így hazánkba is a 18. században. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök fordította magyarra életrajzát, hozzájárulva ezzel tisztelete tejredéséhez. Számos falu határában találkozunk szobrával; a vidék állattartó népe így ajánlotta magát és a jószágokat oltalmába.

A 14. századtól apátként ábrázolták Vendelt. Tiszteletének virágkorában, 1500 körül, majd a 18. században a középkori pásztorok vagy a barokk juhászok ruhájában, térdnadrágban, rövid köpenyben, széles kalappal, pásztortarisznyával és bottal látható; lábánál gyakran bárány, disznó, szarvasmarha, ló, juhászkutya. Néha rózsafüzér van a kezében, mert az állatok őrzése közben imádkozott; olykor peidg koronát látunk a lábánál a visszautasított királyság jeleként.

Hazánk külöböző területein sajátos ábrázolási mód alakult ki. A Dunántúlon kivétel nélkül egykorú rajnavidéki parasztöltözetben ábrázolják, sőt olykor egyenesen rokokó pásztorjátékok alakjaira emlékeztetnek a Vendel-szobrok. Ezzel szemben a Jászság és Kiskunság Vendel-szobrai magyar juhászként: ingben, gatyában, dolmányban, cifraszűrben, tarisznyával, zsírral letapasztott hajjal, illetőleg széles karimájú juhászkalappal tűnnek föl.

Istenünk, te vagy életünk forrása és célja. Szolgádat, Szent Vendel remetét az evangéliumi szegénység útján vezetted el a teljes lelki szabadságra, és őt pártfogónkul rendelted. Engedd, hogy az élet megpróbáltatásai közepette mindig az egyetlen szükségeset keressük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

Magyar Kurír
(bh)