A Szentatya levele a világ püspökeinek

Kedves Testvéreim a püspöki szolgálatban!

A Lefebvre érsek által 1988-ban, a Szentszék megbízása nélkül felszentelt négy püspök kiközösítésének feloldása több okból rég nem látott heves vitához vezetett a Katolikus Egyházon belül és kívül. Sok püspök érzett tanácstalanságot e váratlan esemény miatt, amelyet nehéz volt pozitívan szemlélni az egyház mai ügyeinek és feladatainak fényében. Még ha sok püspökben és a hívek sokaságában meg is volt alapjaiban a szándék, hogy pozitívan fogadja a pápa törekvését a kiengesztelődésre, felmerült a kérdés, hogy egy ilyen gesztus ténylegesen a mai hitélet sürgető kérdései közé tartozik-e. Viszont néhány csoport nyíltan megvádolta a pápát, hogy vissza akar térni a Zsinat előtti időkre, és ennek eredményeként tiltakozások lavináját indították el, amelyek keserűsége mélyebb, már meglévő sebekre derített fényt. Így kötelességemnek érzem, kedves Püspök Testvéreim, hogy tisztázó szándékkal hozzátok forduljak, és ezzel segítsem megérteni azokat az indítékokat, amelyek engem és az illetékes szentszéki hivatalokat ezen lépés megtételéhez vezettek. Remélem, hogy ezzel elősegítem a békét az Egyházban.

Előre nem látható szerencsétlenség volt számomra az a tény, hogy a Williamson-ügy felülkerekedett a kiközösítés feloldásán. Az irgalmasság tapintatos gesztusa négy érvényesen, de nem megengedetten felszentelt püspök felé hirtelen valami egészen másnak tűnt fel: a keresztények és zsidók közti kiengesztelődés megtagadásaként és ezáltal elfordulásként attól az úttól, amelyet ebben a kérdésben a Zsinat az Egyház számára kijelölt. Így a felhívás egy elszakadóban lévő egyházi csoporttal való kiengesztelődésre az ellenkezőjére fordul: látszólagos visszalépéssé a keresztények és zsidók közti kiengesztelődés Zsinat óta megtett minden eddigi lépéséhez képest, amelyeket személyes teológusi munkám során is kezdettől fogva osztottam és támogattam. Mélységesen sajnálom, hogy e két ellentétes folyamat egybeesése egy pillanatra megzavarta a békét a keresztények és zsidók között éppúgy, mint az Egyházon belül. Tájékoztattak arról, hogy az interneten elérhető információk figyelése lehetővé tette volna, hogy időben észleljük a problémát. Tanulság számomra, hogy a jövőben a Szentszék nagyobb figyelmet kell, hogy szenteljen ezekre a hírforrásokra. Szomorúsággal töltött el az a tény, hogy még katolikusok is, akik alaposabban ismerhették volna a helyzetet, úgy gondolták, hogy nyílt ellenérzéssel kell támadniuk engem. Pontosan emiatt méginkább hálás vagyok zsidó barátainknak, akik segítségemre voltak, hogy a félreértés gyorsan tisztázódjon és helyreálljon a baráti és bizalmi viszony, amely, mint II. János Pál pápa idején, az én pápaságom alatt is folyamatosan fennállt és Istennek hála továbbra is tart.

Egy másik hiba, amelyet őszintén sajnálok, hogy a 2009. január 21-i intézkedés nyilvánosságra hozatalakor nem lett elég világosan tisztázva és megmagyarázva annak hatása és határai. A kiközösítés személyekre és nem intézményekre vonatkozik. A pápai megbízás nélküli püspökszentelés az egyházszakadás veszélyét hordozza, mivel veszélyezteti a püspökök testülete és a pápa közti egységet. Következésképpen az Egyháznak a legsúlyosabb büntetéssel – a kiközösítéssel – kell válaszolnia annak érdekében, hogy ezáltal a megbüntetett személyeket megbánásra és az egységhez való visszatérésre szólítsa fel. Húsz évvel a szentelés után ez a cél sajnálatosan még nem valósult meg. A kiközösítés feloldásának ugyanaz a célja, mint amit egykor a büntetés szolgált: nevezetesen, hogy még egyszer visszatérésre hívja a négy püspököt. Ezt a gesztust az tette lehetővé, hogy az érintett felek elviekben elismerték a pápát és pásztori hatalmát, jóllehet az ő, illetve a Zsinat hitelvi joghatóságával szemben bizonyos fenntartásokkal viseltetnek. Most visszatérek a személyek és intézmények közti különbségekre. A kiközösítés feloldása egyházfegyelmi intézkedés volt: a személyek felszabadítása a legsúlyosabb egyházi büntetés lelki terhe alól. Különbséget kell tenni a fegyelmi és a hitelvi kérdések között. Az a tény, hogy a Szent X. Piusz Testvériség nem rendelkezik jogi státusszal az Egyházban, végső soron nem fegyelmi, hanem doktrinális okokból származik. Mindaddig, amíg a testvériségnek nincs jogi státusza az Egyházban, szolgálattevői sem láthatnak el jogszerűen szolgálatot az Egyházban. Különbséget kell tehát tenni a személyekre vonatkozó fegyelmi kérdés, valamint a szolgálatokra és az intézményekre vonatkozó tanbeli kérdés között. Annak érdekében, hogy egyértelmű legyen, ismétlem: mindaddig, amíg a doktrinális kérdések nem tisztázódnak, a Testvériségnek nincs jogi státusza az Egyházban, és lelkipásztorai – még ha fel is lettek oldva az egyházi büntetés alól – jogszerűen semmiféle szolgálatot nem gyakorolhatnak az Egyházban.

Ebből a helyzetből kifolyólag az a szándékom, hogy az Ecclesia Dei Pápai Bizottságot – azt a testületet, amely 1988 óta illetékes azoknak a közösségeknek és személyeknek az ügyében, akik a Szent X. Piusz Testvériségből vagy hasonló csoportokból szeretnének visszatérni a pápával való teljes közösségbe – a Hittani Kongregációhoz csatoljam. Ezzel egyértelművé válik, hogy a nevezett problémák lényegét tekintve hittani természetűek és elsősorban a II. Vatikáni Zsinat és az azt követő pápai tanítóhivatal elfogadásával kapcsolatosak. A kollegiális testületek, amelyekkel a kongregáció a felmerülő kérdéseket tanulmányozza (különösen a szokásos szerdai bíborosi találkozók és az évenkénti vagy kétévenkénti plenáris ülések keretében), biztosítják, hogy a különböző kongregációk prefektusai és a világ püspökeinek képviselői részt vegyenek a döntéshozatalban. Az Egyház tanítóhivatalát nem lehet befagyasztani 1962-nél, ezt tisztán kell látnia a Testvériségnek. Ám némelyeket, akik magukat a Zsinat nagy védelmezőinek tartják, szintén emlékeztetni kell, hogy a II. Vatikáni Zsinat magában hordozza az Egyház teljes doktrinális történelmét. Bárkinek, aki engedelmes óhajt lenni a Zsinathoz, el kell fogadnia az évszázadok során vallott hitet és nem vághatja el a gyökeret, amelyről a fa táplálkozik.

Remélem, kedves Püspök Testvérek, hogy ezzel világossá vált a 2009. január 21-i rendelkezés pozitív jelentése és egyben annak határai is. Egy kérdés azonban továbbra is megmarad: Szükség volt-e erre az intézkedésre? Valóban elsőbbséget kellett élveznie? Más kérdések nem voltak esetleg sokkal fontosabbak? Természetesen léteznek sokkal jelentősebb és sürgősebb problémák. Úgy gondolom, hogy egyértelműen megfogalmaztam pápaságom elsődleges feladatait szolgálatom kezdetén elmondott beszédeimben. Mindaz, amit akkor mondtam, változatlanul vezérfonalam. Péter utódjának legfőbb feladatát az Úr az utolsó vacsora termében félreérthetetlenül kijelölte: „…te erősíted majd meg testvéreidet” (Lk 22,32). Péter maga is újra megfogalmazza ezt első levelében: „…legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1Pét 3,15). Napjainkban, amikor a világ nagy részén fennáll annak veszélye, hogy kialszik a hit, mint a láng, amelyet nem táplál semmi, mindent felülmúló feladat megjeleníteni Istent e világban, és megmutatni az embereknek az Istenhez vezető utat. Nem bármilyen istenhez, hanem ahhoz az Istenhez, aki a Sínai-hegyen beszélt, Istenhez, akinek arcát a végsőkig kitartó szeretetben (vö. Jn 13,1), a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban ismerjük fel. E pillanatban történelmünk valódi problémája, hogy Isten eltűnőben van az emberiség látóhatáráról, és az Istentől fakadó fény halványulásával az emberiség irányvesztetté válik, aminek romboló hatása egyre nyilvánvalóbb.

Elvezetni az embereket Istenhez, ahhoz az Istenhez, aki a Bibliában szól hozzánk: ez ma az Egyház és Péter utódának legfőbb és legalapvetőbb feladata. Ennek logikus következménye, hogy szívünkön kell viselnünk a hívők egységét. Az ő megosztottságuk, a köztük lévő ellentétek ugyanis megkérdőjelezik annak hitelességét, amit Istenről mondanak. Ennélfogva legfőbb feladatunk része, hogy előmozdítsuk a keresztények közös – ökumenikus – tanúságtételét hitükről. Emellett mindazoknak, akik hisznek Istenben, közösen kell törekedniük a békére, próbálva közelebb kerülni egymáshoz, és együtt haladni a Fény forrása felé, még ha istenképük különböző is – ez a vallások közti párbeszéd. Aki hirdeti, hogy Isten maga a végsőkig kitartó szeretet, annak tanúságot kell tennie a szeretetről: a szenvedőkkel való törődésben, a gyűlölet és ellenségeskedés elutasításával – ez a keresztény hit társadalmi dimenziója, amelyről Deus caritas est kezdetű enciklikámban szóltam.

Ha a hitért, a reményért és a szeretetért való fáradságos munkálkodás ma (és különféle formában mindig) az Egyház elsődleges feladata a világban, akkor ennek részét képezik a kiengesztelődés kisebb és nem oly kis cselekedetei is. Azt, hogy a kinyújtott kéz e csendes gesztusa ily nagy felhördülést váltott ki és a kiengesztelődés ellentétévé vált, tudomásul kell vennünk. De most azt kérdem: valóban helytelen volt és az-e most ebben az esetben is elébe menni egy testvérnek, akinek „valami panasza van ellened” (vö. Mt 5,23-tól), hogy a kiengesztelődést keressük? Nem kellene talán a civil társadalomnak is megpróbálni elébe menni a szélsőséges csoportoknak és visszavezetni a hozzájuk tartozókat – amennyire csak lehetséges – a társadalmi élet jelenlegi formájába, és ezáltal megóvni őket az elszigetelődéstől és annak minden következményétől? Teljesen hibás lenne azon munkálkodnunk, hogy feloldjuk konokságukat és szűklátókörűségüket, s közösen helyet készítsünk annak, ami bennük a közösség szempontjából pozitív és visszanyerhető? Én magam láttam az 1988-as évet követően, hogyan változtatta meg a Rómától korábban elszakadt közösségek visszatérése belső légkörüket, láttam, ahogy visszatérésük a nagy és teljes, közös Egyházba lehetővé tette számukra, hogy kimozduljanak egyoldalú helyzetükből és feloldódjanak a velük szembeni a merevségek, s így mindenki számára láthatóvá váljanak pozitív tulajdonságaik. Lehetünk-e teljesen közönyösek egy közösséggel szemben, amelynek 491 papja, 215 szeminaristája, 6 szemináriuma, 88 iskolája, 2 egyetemi szintű intézménye, 117 szerzetestestvére, 164 szerzetesnővére és több ezer világi híve van? Talán nyugodtan hagynunk kellene, hogy távolabb sodródjanak az Egyháztól? A 491 papra gondolok. Nem ismerhetjük motivációik összetettségét. Ennek ellenére nem gondolom, hogy a papságot választották volna, különböző eltorzult és beteg elemek ellenére, ha nem szerették volna Krisztust és nem lenne bennük a vágy, hogy hirdessék őt és vele együtt az élő Istent. Kizárhatjuk-e őket egyszerűen, mint egy radikális peremcsoport képviselőit a kiengesztelődésért és egységért végzett törekvéseinkből? Hová vezetne ez?

Bizonyos, hogy régóta és ezen konkrét alkalommal ismét sok nemkívánatos dolgot hallhattunk e közösség néhány képviselőjétől – gőgöt, tudálékosságot, egyoldalú képzetekhez való ragaszkodást stb. Az igazat megvallva hozzá kell tennem, hogy a hála számos megindító tanúbizonyságát is tapasztalhattam, amelyek egyértelműen a szívek nyitottságát bizonyították. Nem kellene a nagy Egyháznak nagylelkűnek is lennie, távlatainak és a neki adott ígéretnek az ismeretében? Nem kellene jó nevelőkként képesnek lennünk eltekinteni bizonyos hibáktól és megragadni minden alkalmat, hogy szélesebb távlatokat nyissunk? És nem kellene beismernünk, hogy az Egyház körein belül is hallhatunk olykor hamis hangokat? Időnként úgy tűnik, hogy a társadalomnak szüksége van legalább egy olyan csoportra, amellyel szemben egyáltalán nem toleráns, amelyet nyugodtan támadhat és gyűlölhet. S ha valaki közeledni mer hozzájuk – ebben az esetben a pápa –, ő is elveszíti a toleranciához való jogát, őt is gyűlölni lehet, kétségek és korlátok nélkül.

Kedves Püspök Testvérek, azokban a napokban, amikor felmerült bennem e levél megírásának gondolata, történetesen a Római Szemináriumban tett látogatásomkor, a Galatákhoz írt levél egy részletét (5,13-15) kellett magyaráznom és értelmeznem. Meglepődve tapasztaltam, hogy ez a szakasz mennyire egyértelműen a mostani helyzetről szól: „…ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. De ha marjátok és rágjátok, vigyázzatok, nehogy felfaljátok egymást!” Mindig úgy tekintettem ezekre a szavakra, mint Szent Pál egyik retorikai túlzására. Bizonyos mértékig így is van. De be kell látnunk, hogy ez a „marás és rágás” sajnos ma is létezik az Egyházban mint a rosszul értelmezett szabadság kifejezése. Meg kell lepődnünk talán azon, hogy nem vagyunk jobbak a galatáknál? Vagy legalábbis ugyanazon kísértések fenyegetnek minket? S hogy mindig újra meg kell tanulnunk, hogy helyesen éljünk szabadságunkkal? S hogy mindig újra meg kell tanulnunk elsődleges feladatunkat, a szeretetet? Azon a napon, amikor erről beszéltem a Nagyszemináriumban, Rómában a Madonna della Fiducia (Máriának, a Bizalom Édesanyjának) ünnepét ültük. S így is van: Mária bizalomra tanít minket. Fiához vezet minket, akibe mindannyian bizalmunkat helyezhetjük. Õ vezet majd minket – még a zavaros időkben is. Szeretném kifejezni szívből jövő hálámat annak a számos püspöknek, akik az elmúlt időben megindító jelét adták bizalmuknak és szeretetüknek, s mindenekelőtt imáikról biztosítottak. Hálával tartozom azoknak a híveknek is, akik ezekben a napokban tanúságot tettek Szent Péter utódához való szilárd hűségükről. Az Úr védelmezzen mindnyájunkat és vezesse lépteinket a béke útján. Ez az imádság tör fel szívemből most, a nagyböjt kezdetén, abban a liturgikus időszakban, amely különösen is a belső megtisztulást szolgálja, s amely mindannyiunkat arra hív, hogy megújuló reménnyel tekintsünk a Fényre, amely húsvétkor vár bennünket.

Különleges apostoli áldásomat adom Rátok!

Tiétek az Úrban:

XVI. Benedek pápa

Vatikán, 2009. március 10.