Szentföldön, rendekkel – Vörös Győző professzor az elhívatás örökfriss gyümölcseiről

A jubileumi programsorozat záróeseményéhez kapcsolódva Francesco Patton OFM szentföldi kusztos és Rosario Pierri OFM, a Ferences Biblikus Intézet dékánja centenáriumi medált adott át többek között Vörös Győző professzornak, aki 2009 óta kötődik a bibliai és régészeti kutatások és tanulmányok e szentföldi, katolikus központjához. A kitüntetéshez a jeruzsálemi pátriárka, Pierbattista Pizzaballa bíboros is gratulált a pápai aranyérmes magyar akadémikusnak.   

– Pizzaballa bíboros szintén a díjazottak között volt a jeruzsálemi ünnepségen, természetesen én is gratuláltam neki, mint az SBF egykori diákjának. Rajta kívül öten kaptuk meg ezt a gyönyörű centenáriumi medált. Az elsőt, szép itáliai szokás szerint, a nagy méretű emlékérem olasz grafikus tervezője, Amedeo Ricco atya kapta. A másodikat – Pizzaballa bíboros után – a Jeruzsálemi Latin Patriarkátus izraeli vikáriusa, Giacinto-Boulos Marcuzzo püspök úr; a harmadikat a francia École Biblique jeruzsálemi igazgatója, Olivier Poquillon dominikánus atya. A negyediket az izraeli nuncius, Adolfo Yllana érsek úr képviselője vette át. Nekem a legvégén adták át a centenáriumi medált, mint a százéves jeruzsálemi biblikus intézet valaha volt egyetlen civil professzorának. Ezúttal is nagyvonalúak voltak velem az olasz ferences szerzetesek, mint mindig. Egyébként én is atya vagyok, két gyönyörű gyermek édesapja. Az esemény utáni bíborosi ebéden is az egyetlen civil voltam a centenáriumi ünneplő seregben. Olyan érzés ez, mint amikor egy civil ünnepségen csupán egy pap van, de ez most éppen fordítva történt.    

– Sok szállal kötődik a Machaerus feltárásának előkészítésében is fontos szerepet játszó ferences szakemberekhez, kutatókhoz, a Szentföldön élő rendtagokhoz. Mikor és hogyan indult ez a munkakapcsolat, a gyümölcsöző együttműködés a ferences közösséggel?

– 2009 őszén kerestem fel őket legelőször. Akkor már Jordániában éltem családostól, mint a jordániai Királyi Műemléki és Régészeti Hivatal projektvezetője és a Machaerus ásatásvezetője. Szeretettel fogadtak, és megértették a kérésemet: a jeruzsálemi olasz ferencesek ugyanis két nemzedéken keresztül úgy végezték a régészeti feltárásokat a Machaeruson, hogy nem publikálták az eredményeiket. Ennek oka az volt, hogy a második generáció feltárásvezetője, Michele Piccirillo atya 2008-ban, hatvanhárom évesen váratlanul meghalt, és így az ásatások félbemaradtak. Sok ezer régészeti lelettárgy várt feldolgozásra az ásatási raktáraikon, nem beszélve az értékes kiadatlan régészeti archívumokról: a helyszíni felmérésekről, a megismételhetetlen ásatási fényképfelvételekről, a pótolhatatlan rajzi és kézirati dokumentációkról. A machaerusi régészeti feltárások finanszírozása azonban (mai pénzben számolva) a hosszú évek során, a hetvenes évektől kezdődően, euromilliós nagyságrendű költséget jelentett a Vatikánnak, tehát nem szívesen adták ki a kezükből az előkerült régészeti leleteket és az ásatások tudományos dokumentumait. A megoldáshoz egyetemi tanácsülésre (consiglióra) volt szükség, és a professzori kar tagjai a következőkre jutottak: csak akkor kaphatom meg a felbecsülhetetlen értékű hatalmas anyagot, ha vállalom, hogy a tudományos munkát az általuk 1941-ben megalapított, és 2009-ben már ötvenkét nagy méretű kötettel rendelkező ásatási kiadványsorozatukban, a jeruzsálemi Collectio Maiorban jelentetem meg. Ehhez azonban kutatóprofesszori szerződést kellett kötniük velem, mivel a sorozat alapítási okirata kimondja, hogy abban csak az intézet professzorai publikálhatnak. Mondanom sem kell, hogy nem tiltakoztam. Számomra a Gondviselés különös ajándéka volt mindez.    

– Mikor kérték fel a Studium Biblicum Franciscanum tanárának, hogy immár oktasson is a Antonianum Pápai Egyetem jeruzsálemi fakultásán?

– Kereken tíz évvel ezelőtt, 2014-ben, azt követően, hogy megtartottam a jeruzsálemi Dies Academicus, az izraeli katolikus intézmények közös ünnepi egyetemi napja során a lectio magistralist, a díszelőadást. Akkor már hatodik éve ástunk a terepen, heródesi oszlopokat állítottunk fel a machaerusi régészeti helyszínen, és nem sokkal korábban – többek között – a British Museum is felkért, hogy a BP Lecture Theatre-ben előadást tartsak az ásatási eredményeinkről. A Magyar Művészeti Akadémia frissen megválasztott tagjaként a honfitársaim ugyanazon esztendő májusában velem tartatták meg a Pesti Vigadóban az első közgyűlési vetített képes előadást. Az előző évben, 2013-ban ráadásul megjelent már a Machaerusról szóló akadémiai monográfia-sorozatom első kötete is. Az akkori jeruzsálemi dékán, Massimo Pazzini atya arra kért fel, hogy kezdjek el tanítani is, ne csak az értékes jeruzsálemi ásatási archívumok és régészeti leletek feldolgozásával foglalkozzam. Azt mondta, tekintsek erre penitenciaként, egyfajta elégtételül, annak ellensúlyozásaként, hogy ők nekem adták a hatalmas machaerusi ásatási anyagukat. Így elkezdtem átjárni hozzájuk Jordaniából tanítani, és a Megostorozás- (Flagellatio)-kolostorban kaptam is egy cellát: a 12-es számút, ahol a néhai machaerusi ásatásvezető elődöm, Michele Piccirillo élt.

Nevetve mondták az első vacsoránál a kolostor étkezőjében, hogy én lettem az intézetük első (és mind ez idáig egyetlen) civil tanára. Mivel Ferenc pápa szorgalmazta ezt a gyakorlatot, mindenki örült neki.

Tekintettel arra, hogy az egyik nővérem is szerzetes, és többször jártam nála Franciaországban, nem volt idegen tőlem ez a kissé zárkózott kolostori élet, ahol csak imádkozni és étkezni jönnek össze az atyák, egyébként mindenki a cellájában gubbaszt, egyfajta „szerzetesi magányban”, és még egymással sem nagyon beszélgetnek.    

– Milyen tárgyakat oktat, illetve honnan érkeznek a hallgatók?

– Fő szakterületem a görög–római kor, különösen a késő hellenisztikus és egyben a kora császárkori heródesi régészet, ami egybeesik az Újszövetség idejével. Az eredeti szakterületem az ókori Kelet és az építészettudomány (az ELTE egyiptológus és a BME építészdoktor alumnusa vagyok), tehát ennek megfelelően elsősorban az ókori keleti műemlékek világa érdekel. Amikor a Bevezetés a biblikus régészetbe című tantárgyat kellett elkezdenem oktatni, csak az ókori Egyiptomhoz és az evangéliumi szentföldi régészethez tartozó részeket adtam elő, az ószövetséges régészet világát és a mezopotámiai kultúrákat inkább csak érintettem. Azokból főként a kiadott szakirodalom alapján kértem számon a hallgatókat a vizsgáztatások során. A szemináriumokat – ahogyan a mostani tavaszi félévben is – már a szűkebb szakterületemről, az evangéliumi helyszínek régészeti és műemléki emlékanyagáról tartom. A hallgatók egyébként kizárólag klerikusok, néhány apáca kivételével egyházmegyés papok és szerzetesek a világ minden tájáról, az utóbbiak közül leginkább ferencesek, de sokan járnak át az École Biblique-ből is, dominikánus hallgatók.

– Szólna röviden a francia dominikánusokkal való kapcsolatáról is?

– Boldogan! Velük is 2009-ben kerültem szakmai kapcsolatba, elsősorban a régészeti igazgató, Jean-Baptiste Humbert és közvetlen munkatársa, Jean-Michel de Tarragon professzorokkal. Ez kezdetektől nagyon mély barátság volt, a fiammal sokszor gyónunk is náluk, később azonban kiderült, hogy szívesen vállalnák a hatalmas machaerusi kerámiaanyag feldolgozását. Ráadásul az École Biblique dominikánusai a felmerülő hatalmas költségeket is magukra vállalták. Kiváló restaurátorokat és grafikusokat hozattak a Louvre-ból, Tarragon atya fotózott, a világhírű Humbert akadémikus pedig – aki nem mellesleg a Francia Tudományos Akadémia tagja is – a keramológusom lett. Később bevontam a dominikánusokat az archeozoológiai és az epigráfiai munkákba is. Szoros tudományos együttműködésünk különös gyümölcse lett ez az új helyzet, hogy a machaerusi ásatásoknál nemcsak az SBF-es doktori hallgatóimmal, de már a francia dominikánusokkal is együtt dolgoztam. Utoljára a kumráni ásatásoknál volt ilyen ferences–dominikánus együttműködés a szentföldi régészet területén, amikor a holland ferences August Spijkerman a holt-tenger-parti régészeti feltárásokat vezető francia dominikánus Roland de Vaux atya numizmatájaként az előkerült pénzérmék feldolgozásának felelőse lett.

– A Studium Biblicum Franciscanum mi mindennel járult hozzá az elmúlt száz évben a Szentírás és a szent helyek alaposabb megismeréséhez, megismertetéséhez?  

– Az említett Collectio Maior című, nagy méretű régészeti kiadványsorozatuk az evangéliumi régészeti helyszínek leggazdagabb kincsestára. A Machaerus eddig már bő kétezer oldalon publikált kötetei mellett olyan szakrális régészeti helyszínek feldolgozásai találhatók benne, mint Názáret, Betlehem, Kafarnaum, Magdala, a Herodium vagy Jeruzsálemben a Getszemáni-kert, a Dominus Flevit vagy a Mennybemenetel bazilikája az Olajfák hegyén, vagy éppen a Szent Sír-bazilika feltárásának hatalmas kötetei. Ezek nélkül a történelmi hitelesség vizsgálatának tőkesúlya hiányozna a szent helyek mögül. Az előzetes szaktanulmányok az SBF évkönyvfolyóiratában, a Liber Annuusban látnak napvilágot. A saját kutatásaimhoz kapcsolódóan eddig kilenc nagyobb lélegzetű munkámat tettem közzé ebben a jeruzsálemi tudományos szakfolyóiratban (bár nekem elsősorban Ammánban kell közölnöm az előzetes szakcikkeimet). Az SBF első igazgatója 1924-ben egy kiváló ókorkutató, Gaudenzio Orfali atya volt, a kafarnaumi ásatások vezetője, aki sajnos két évvel később, harminchét éves korában autószerencsétlenségben meghalt. Engem ez azért is érint meg, mert pont harminchét éves voltam, amikor 2009-ben a Magyar Művészeti Akadémia kutatócsoport-vezetőjeként megkezdhettem a machaerusi ásatásokat.

Az SBF a kezdetektől az evangéliumi szent helyek, a szentföldi archeologia sacra tudományos feldolgozását vállalta magára, ezért is alapították meg száz évvel ezelőtt a Vatikán sürgető jóváhagyásával.

– És mit jelentett mindebben első magyarként szerepet vállalni? 

– Boldogságot. Az ókorkutatói hivatásom, amelyet először tíz évig Egyiptomban, utána pedig öt évig Cipruson gyakoroltam, 2009-től a Holt-tenger partján érett be, és a személyes hitemmel, mint római keresztény, mindez átlényegülhetett. Ugyanakkor „magyar zászlóként lobogni a holt-tenger-parti szélben”, ahogyan ezt a bennünket meglátogató Kövér László házelnök úr találóan megfogalmazta, különleges ajándék. Én nem a magyarság gyökereit kutatom, mint Julianus barát, hanem a kereszténység gyökereit. Az identitásom pedig a születésem óta egyértelmű: római keresztény és magyar vagyok. Most, hogy tíz év Jordánia után végre a Szentföld élő, dobogó szívében élhetek, Jeruzsálem szent városában, még nagyobb az örömöm. Mindez azonban semmit sem érne, ha nem volna itt mellettem a drága feleségem, Noémi, és szeretett gyermekeink: Alexander és Salome Alexandra. Szeretnék megemlékezni arról is, hogy a pandémia óta itt, Jeruzsálemben, a Studium Theologicum főiskolán és a Szaléziánus Egyetemen tanít alapvető hittant honfitársunk, a ferences Várnai Jakab atya. Ő nemcsak nagy tudású teológusprofesszor, de az egyik jeruzsálemi hatfős ferences közösség, a Cenákulum melletti rendház elöljárója is. A magyar ferences műtörténész, Juhász Vince atya 1952-es távozása után általa újra van magyar tagja a szentföldi ferences kusztódiának. Mindig öröm tölt el, amikor találkozhatunk és magyarul beszélgethetünk. Büszkeségünk, hogy a magyar klérust egy ilyen kiváló felkészültségű tudós ember képviselheti Jeruzsálemben.   

– Ahogy már érintette is, ez idő alatt három monumentális kötete jelent meg Machaerusról az intézet világszerte terjesztett könyvsorozatának részeként. És úgy tudom, hogy már úton a negyedik… 

–  Igen, ez igaz, de készülő munkáimról sohasem beszélek. Aki nemzetközi porondon képviseli a magyar tudományt, az pontosan tudja, hogy hatalmas a verseny. Senkinek sem adhatok versenyelőnyt azzal, hogy nyilvánosságra hozom a készülő munkáim tartalmát.  

– Hogyan tudták a ferences múltat, jelent ünnepelni Jeruzsálemben úgy, hogy közben Izrael háborút folytat a Hamásszal?

– Attól, hogy egy szív megsebzett, még dobog. Jeruzsálem, a Szentföld szíve sok vérveszteséget szenvedett a perzsák legújabb háborúja miatt, amelyben a fizetett zsoldosaik a fantom-hadseregeikben harcolnak. A jeruzsálemi pusztítások még nem olyan nagyok, mint a korábbi perzsa dúlások idején a történelemben, de Gáza ókori kikötőjénél hatalmas a veszteség, tízezrével mészároltak le ártatlan öregeket, édesanyákat és gyermekeket is. A tudományos kutatások azonban a háborúk alatt is folynak. A már említett Juhász Vince atya, akit jeruzsálemi műtörténész elődömnek is tekintek, a britek koncentrációs táborába került a II. világháború során, együtt a szövetséges nemzeteink fiaival: német és olasz szerzetesekkel. A börtönné átalakított helyszín az Emmaus–Qubeibeh kolostor volt. A szerzetesek közötti rangidős ferences régész, az olasz Bellarmino Bagatti professzor volt (többek között Názáret és az Olajfák hegyén lévő Dominus Flevit feltárója), aki azt javasolta, hogy kezdjenek régészeti ásatásokat a kolostor kertjében. Az intenzív ásatási munkának köszönhetően 1947-ben meg is jelentek az ottani régészeti feltárások egyetemi publikációi. Ugyanakkor a koncentrációs tábor egyik fiatal szerzetes foglya a hosszú, hat évig tartó börtönévek alatt Bagatti professzor szakmai felügyelete alatt elsajátította a régészeti terepmunka érzékeny gyakorlatát is: pár évvel később a szentföldi ókorkutatás egyik legnagyobb alakjaként léphetett már föl, többek között Kafarnaum, Machaerus, Magdala és a Szent Sír-bazilika feltárásvezetője lett. A legendás olasz ferences Virgilio Canio Corbóról, a szentföldi evangéliumi régészet koronázatlan királyáról beszélek.   

– Magas vatikáni, washingtoni, ammáni és az itthoni kitüntetései után mit üzen most Önnek e jeruzsálemi centenáriumi medál?

– Azt, hogy jó lesz vigyázni!

Egy ókorkutató életének egyik legnagyobb veszélye, ha megfeledkezik arról, hogy a munkáját kizárólag a következő nemzedékeknek végzi, az előttünk lévő évezredek számára.

A kortársak értékítélete mindig veszélyes, ráadásul általában téves és rossz, s esetleg azt is üzeni, hogy jó úton haladsz. Ezt sohasem lehet tudni, lehet, hogy az egész emberiség eltévedt. Az evangéliumok ugyanis jelen időben, ma játszódnak, bármelyik pillanatban jöhet a saját Júdásunk csókja vagy a kálváriánk. Ezért továbbra is nagyon óvatos vagyok. Nemrég megkérdezte tőlem valaki: „Tudod, ki volt Mozart idejében a kulturális miniszter Bécsben?” Természetesen nem tudtam válaszolni, de azt megértettem a kérdésből, hogy a valódi alkotómunka és az igazi gyümölcsök örökké frissek maradnak, mert idő felettiek.

– Jóllehet mindig emlegeti, hogy főleg az ókor érdekli, és az evangéliumi szent helyek kutatójaként elsősorban abban él, ugyanakkor most nagyon is részese lett Szentföld jelen történelmének is… 

– Pizzaballa bíboros, Jakab apostol jelenlegi jeruzsálemi utódja már a háború elején, októberben bejelentette: szívesen vállalja, hogy odaadja magát valamelyik izraeli túszért cserébe, és hajlandó a Hamász fogságába kerülni Gázában. Ekkor elgondolkoztam: ezt én is elmondhatom magamról? Azonnal mentegetőzni kezdtem önmagam előtt, hogy nekem feleségem van és gyermekeim, nem hagyhatom itt őket Jeruzsálemben. Azonnal eszembe jutott az is, hogy a Machaerus régészeti feltárásai és műemléki helyreállításai tizenöt év után immár a célegyenesben vannak, három héttel a háború kitörése előtt keresett fel bennünket a régészeti lelőhelyen a jordán király... Ugyanakkor a valódi kereszténység radikális, végtelenül radikális. Mindannyiunknak készen kellene állnunk arra, hogy cserefogollyá váljunk, vagy akár cserekivégzetté, mint ahogyan ezt a lengyel ferences, Maximilian Kolbe atya tette Auschwitzban, amikor a németek büntetésből tizedelték a rabokat egy szökés miatt. Mit is mondott Franciszek Gajowniczek a koncentrációs táborban? Ezt mondta: „A feleségem, a gyermekeim!” A negyvenhét éves Kolbe atya erős szívvel vállalta helyette a halált. A szentek, a valódi keresztények mindig készek a vértanúságra. Sajnos én ehhez még nagyon kevés vagyok, és ezen nem segít sem egy pápai, sem pedig egy jeruzsálemi kitüntetés... Imádkozni azonban tudok, és az a legerősebb fegyver. Sokkal erősebb, mint a perzsa vagy az izraeli hadsereg ereje.     

Fotó: Vörös Győző archívuma  

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.