Szentmisével zárult a KATTÁRS – Jövőre a Váci Egyházmegye lesz a rendező

Az eseményen jelen volt Ternyák Csaba egri érsek, Marton Zsolt váci megyéspüspök és Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspök is.

Erdő Péter bíboros, prímás szentbeszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

A Katolikus Társadalmi Napok rendezvényei arra szolgáltak, hogy hitünk alapján nézzünk szembe olyan kérdésekkel, amelyek egész társadalmunkat foglalkoztatják.

Ezek a programok minket magunkat is arra köteleznek, hogy mélyebben gondoljunk bele, mit ad hozzá keresztény küldetésünk a világ életéhez.

A most felolvasott evangéliumi szakasz sok mondást és gondolatot gyűjt össze. Ezek közül talán a legközpontibb, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. De hogyan is áll ez a dolog, hiszen Szent Máténál olyat olvasunk ugyancsak Jézus szájából, hogy „aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Vö.: Mt 12,30). Csak nincs valami ellentét a két mondás között? Figyeljünk a mondásokra, és látni fogjuk: nem kell, hogy ellentétben legyenek. Ugyanaz a tanító Jézus mondhatta mind a kettőt. Mondhatta? Mondja is. Hiszen aki nincs velem, ez őrá saját magára, az Isten országára vonatkozik. Aki azt elutasítja, aki azzal nem vállal közösséget, az valóban távolra kerül.

Az Apostolok cselekedeteiben olvassuk Szent Péter beszédét a főpapok előtt, amelyet akkor mondott, mikor egy beteg meggyógyításáért felelősségre vonták. Megvallotta, hogy a beteget a Názáreti Jézus Krisztus nevében gyógyították meg. És hozzáfűzte: „Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4,10.12).

Jézus nevének hittel való megvallása és a nevében való gyógyítás olyan alapvető meggyőződés volt a tanítványok körében, hogy a második században a zsinagógákban már megtiltják Jézus nevének használatát, mert ezt a különleges keresztény azonosság kifejezésének tekintik. Olyannyira így volt ez és így van mindmáig, hogy az Újszövetség szerint a keresztény hit abban áll, hogy „hisszük: Jézust Isten feltámasztotta halottaiból”, „megvalljuk, hogy Jézus az Úr”, „segítségül hívjuk az Úr nevét” (Róm 10,9-13). Szent Pál ezért hangsúlyozza: „Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívhatják segítségül, ha még nem hisznek benne? És hogyan higgyenek abban, akiről még nem hallottak?” (Róm 10,13-14). A keresztségről is azt mondják, hogy Jézus Krisztus nevében történik (Vö.: Gal 3,27; Apcsel 22,16; Jak 2,7).

Keresztény hitünk tehát nem puszta istenkeresés, vagy a helyes életmód tudománya, hanem a Názáreti Jézus Krisztusba vetett személyes hit.

Ő az Istenember. Ő az, akiben az Isten teljesen és véglegesen kinyilatkoztatta üzenetét az emberiség számára. De itt nem pusztán erről van szó.

Itt a tanítványok közösségéről van szó, és arról, hogy valaki keresi Jézust, próbál hozzá csatlakozni, sőt a nevében még csodát is tesz. Csak éppen nem tartozik a tanítványok látható közösségéhez. Mi hát az Egyház álláspontja ezekkel az emberekkel kapcsolatban? Hiszen a probléma azóta is megvan mind a mai napig. Ma úgy fogalmazunk, hogy lehet-e üdvözülni az Egyházon kívül? Ismerjük az ókeresztény korból az egyházatyáknál lecsiszolt szép mondást egyszerű alakra hozva: az Egyházon kívül nincsen üdvösség. (Extra Ecclesiam nulla salus). Van-e itt valami ellentét?

Ha megfigyeljük a II. Vatikáni Zsinat tanítását, abban, a Lumen gentiumban, az Egyházról szóló hittani rendelkezésben találunk egy fejezetet, ahol arról van szó, üdvözülhet-e az, aki nincs megkeresztelve. (LG 16) A keresztények esetében valljuk, hogy maga a keresztség a megszentelő kegyelem állapotába emeli az embert, s ha valaki igaz életet él, vagy ha bűnös is, de igaz bánata van, lehetősége van az üdvösségre. Isten kegyelme a Katolikus Egyház teljes, látható közösségén kívül, de Krisztus megváltó műve folytán és az Egyház kegyelmi gazdagságából osztályrésze lehet azoknak, akik valóban őszintén keresik és követik Isten akaratát az életükben. Gondoljunk arra, hogy az apostoli hitvallásban is megemlítjük: Jézus „alászállt a poklokra”. Azt valljuk tehát, hogy az igaz emberek lelke a legősibb időktől fogva várta Krisztus megváltó áldozatát, hogy annak erejében, annak kegyelméből szabad útja legyen az örök üdvösségbe. Ezért a pokol itt, a hitvallásban nem a büntetés helyét vagy állapotát jelenti, hanem azoknak az állapotát, akik Jézust még nem ismerhették, de igaz életük alapján, Krisztus kegyelméből juthattak az üdvösségbe.

Tévedés ne essék, nem anonim keresztényekről beszél a zsinat, nem azt mondja, hogy minden jóakaratú ember úgyis keresztény. Azt meg végképp nem mondja, hogy mindegy, hogy megkeresztelkedik-e az ember vagy nem, részesül-e Isten kegyelmi ajándékában itt, a földi életben és az üdvösség lehetőségének a bizonyosságában, vagy nem.

Itt, a Szent István-bazilika szentélyében, ahol most vagyunk, 2006-ban a városmisszió során, a tévében is közvetített kerekasztal-beszélgetés résztvevője volt André Vingt-Trois bíboros, párizsi érsek; Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek; Godfried Danneels bíboros, brüsszeli érsek és José Policarpo bíboros, lisszaboni pátriárka. Felmerült a kérdés, hogy mi van azokkal, akik a pogány vallások útján vagy csak a jóakaratú emberség alapján keresik az igaz életet. Volt, aki szerint nagy a különbség, mert csak a természetes ész világánál megismerni Istent az annyit tesz, hogy mezítláb indulunk el a cél felé. A krisztusi kinyilatkoztatás segítségével sarut, cipőt húzunk, és úgy indulunk el gyorsabb léptekkel. Más azt mondta, repülőgéppel száguldunk, így sokkal gyorsabban eljutunk a célhoz. Én akkor voltam bátor azt mondani, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy mezítláb vagy repülőgépen megyünk, az sem mindegy, hogy hova tartunk.

Jézus Krisztus a célt jelölte meg a számunkra, ő volt a kinyilatkoztatás teljessége, és ő az ma is.

Igaz, hogy az I. Vatikáni Zsinat kimondta Szent Pál alapján, hogy a természetes ész világánál, ami Istenből látható – örök ereje és isteni mivolta – felismerhető. Felismerhető, de ez nem kényszerű, nem szükségszerű. És nem teljes gazdagságában ismerhető meg a minket szerető, gondviselő Isten. A kinyilatkoztatásnak, Krisztus művének a szükségessége annál erőteljesebben rajzolódik ki előttünk.

Tehát nem arról van szó, hogy mindegy volna az Egyház küldetése, nem arról van szó, hogy a keresztség vagy a meg nem keresztelt ember tisztességes élete egyforma lenne. Bár lehetnek igazságok és értékek más vallásokban is, de maga a zsinat figyelmeztet, hogy „a Gonosztól rászedett emberek gyakran belevesztek okoskodásukba, Isten igazságát hamissággal cserélték fel, mert inkább szolgáltak a teremtményeknek, mint a Teremtőnek” (LG 16; vö.: Róm 1,21.25).

Ezért ma is sürgetően aktuális Jézus nagy missziós parancsa: „Hirdessétek az Evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15).

Feladatunk van tehát a körülöttünk élő hívő és nem hívő világ felé. Nem csupán a segítő szeretet tanúságtételét kell nyújtanunk, bár ezekben a napokban nagyon sok tiszteletreméltó intézményt és kezdeményezést mutattunk be, amely a legjobban rászorulók megsegítésére törekszik. A Karitász, a Katolikus Szeretetszolgálat, a Máltai Szeretetszolgálat, a Csak Egyet Mozgalom a hajléktalanok javára, a Bízd Rá Magad kezdeményezés a krízisbe jutott emberek és családok számára, és sok más értékes tapasztalat és tevékenység mutatkozott be. De mindezeken keresztül és ezeken túlmenően szóban is és kifejezetten is meg kell hirdetnünk és tanítanunk kell katolikus keresztény hitünket, mert nincs más név az ég alatt, csak Jézus Krisztusé, ő az ember megváltója, benne van üdvösségünk. Ámen.

*

A szentmise végén Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek ünnepélyesen átadta Marton Zsolt váci megyéspüspöknek a Katolikus Egyház társadalmi tanításának kompendiumát abból az alkalomból, hogy 2025-ben a Váci Egyházmegye lesz Katolikus Társadalmi Napok házigazdája és Vác lesz a helyszíne.

Marton Zsolt megyéspüspök megköszönte a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia bizalmát: „Azt ígérem, hogy a mostani és az előző évek színvonalához hasonlóan missziós lelkülettel szeretnénk bemutatni Egyházunk társadalmunkban betöltött pozitív szerepét.”

Ezt követően Ernyey Áron, a budapesti KATTÁRS megbízott szervezője átadta a vándorzászlót Bozóky Anitának, a Váci Egyházmegye munkatársának.

A szentmisén a zenei szolgálatot a Szent István-bazilika Énekkara – Karnagy Farkasházi Dávid –, a Váci Székesegyház Szent Cecília Kórusa – Karnagya Varga László –, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rézfúvós hallgatói, valamint Virág András Gábor, Szotyori-Nagy Gábor és Bednarik Anasztázia orgonaművészek látták el.

Fotó: Merényi Zita; Csapó József

Baranyai Béla/Magyar Kurír