Szenvedélyesen szerette magyar nemzetét és Egyházát – Végső búcsút vettek Karaffa Jánostól

Karaffa János pozsonyeperjesi plébános, egyetemi lelkész, a Pázmáneum Polgári Társulás elnöke életének 48., papságának 25. évében, június 23-án, hosszú betegség után adta vissza lelkét Teremtőjének.

Marton Zsolt homíliáját alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk.

Szívszorító feladat egy kedves paptestvér, egykori kispaptárs búcsúztatása. János atyát 1994-ben ismertem meg, a budapesti Központi Szemináriumban. Emlékezetes alkalom volt, amikor a papnevelő intézet önképzőkörének, – a Magyar Egyházirodalmi Iskolának (MEI) –, egyik ülésén kezdeményezte a könyvtár megújítását. Ekkor figyeltem föl először élénk szellemi aktivitására: foglalkoztatta őt a teológia, a kultúra és a közélet, egyaránt. Később ő lett a MEI elnöke, amelyet odaadóan vezetett. Az utolsó évben a kispapok legfőbb felelőse, főduktor is volt.

„Az ítélet idején majd felragyognak az igazak, és olyanok lesznek, mint a szikra, amely a tarlón tovaharapódzik.” (Bölcs 3,6c–7)

János már szeminarista korában szenvedélyesen kereste az igazságot. Teológiai érdeklődésének középpontjába egy igen fajsúlyos tudományágat helyezett: az ószövetségi szentíráskutatást. Doktori dolgozatát a sokunk által ismert, és félve tisztelt Rózsa Huba professzornál írta. Témaválasztása is kifejezi János atya karakterét: Ítélethirdetés Jeremiás prófétánál. Talán nem véletlenül választotta éppen őt, tudat alatt és tudatosan is azonosulva a babiloni fogság prófétájának alakjával, sorsával. Jeremiás szenvedélyesen szerette Istent és népét, sokszor harcolva kora vallási és politikai szemléletével. A próféta úgy érezte, arra kapott hivatást, hogy neki kell az Örökkévaló ítélethirdetőjének lennie, vállalva az ezzel járó megpróbáltatásokat.

János atyában is tűz égett: szenvedélyesen szerette magyar nemzetét és az Egyházat. Valamiféle igazságkereső nyughatatlanság töltötte el. János atyát jellemezte szülőföldjének és a D.A.C-nak (Dunaszerdahelyi Atlétikai Club) elfogult szeretete. Ő a sportban is a hazafiságot látta és támogatta.

Számos szolgálati helyen megfordult ugyan, a felvidéki Szlovákiában és Magyarországon egyaránt, de végül szülőföldjére, a Csallóközbe, Dunaszerdahelyre visszatérve hazatalált. Utolsó éveit betegségével küzdve itt töltötte. Azonban nem tétlenkedett. Az általa már korábban létrehívott Pázmáneum Társulást vezette: kiadványokat, imafüzeteket jelentetett meg. Folytatta az imakilencedek szerevezését egy-egy kiemelkedő egyházi vagy közéleti személyiség (pl. Pázmány Péter, Mindszenty József, Esterházy János) boldoggá avatásáért, ahol sokan imádkoztak ezekre a szándékokra. (Két ilyen imaalkalmon magam is részt vehettem, mint előadó.) Sokat megfordult Budapesten, egy ideig óraadó is volt a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán.

János atya sokat fáradozott a szlovákiai magyar kispapok formálásában is: kirándulásokat, kegyhelylátogatásokat szervezett számukra. Neki köszönhetem, mint a budapesti Központi Papnevelő Intézet egykori prefektusa majd rektora, hogy elöljárótársaimmal és kispapjainkkal együtt megismerkedhettünk a pozsonyi és a kassai kispapokkal és elöljárókkal (magyarokkal és szlovákokkal), akikkel számos közös programunk lehetett (városnézés, futballbajnokság stb.). Az ő közbenjárására került egy kassai papnövendék a Budapest-belvárosi Nagyboldogasszony Plébániára, lelkipásztori gyakorlati évre.

Talán kevesen tudják róla, amikor a Székesfehérvári Egyházmegyében teljesített szolgálatot, szíve szeretetével vette körül a piliscsabai és pilisszentlászlói szlovákokat is. Rendszeresen mutatott be szentmisét nekik.

Utolsó kedves, személyes emlékem vele akkor történt, amikor vendégpapként részt vehettem a felvidéki ministránsok találkozóján. Hazaérkezésem után néhány nappal lett publikus, hogy Ferenc pápa kinevezett váci püspöknek. János atya szinte azonnal felhívott, és a rá jellemző humorral mondta: most már tudom, hogy püspöknevelők is vagyunk, hiszen papként jöttél hozzánk a ministráns tábora és püspökként mentél haza.

„Akik Istenben bíztak, akkor majd megismerik az igazságot, és akik hűségesek voltak, szeretetben nála maradnak, mert kegyelem és irgalom lesz választottjainak osztályrésze.” (Bölcs 3,9)

János atya Istenben bízott és mindig az igazságot kereste szívós, elfogult, hűséges szeretettel. Szent Ágostonnal most már ő is elmondhatja: „Nyugatlan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned.” (Vallomások)

Negyedszázada, hogy János atyát diakónussá szentelte egykori rektorunk, Bíró László püspök atya, a budapesti Egyetemi templomban, és idén nyáron kezdte meg 25. papi évét. Lélekben már készülődött az ezüstmiséjére, a Mennyei Atya azonban másként döntött. Hazahívta, hogy ott, a szentek társaságában ünnepeljen.

Annak a hitében és reményében köszönjük meg őt, egész földi életét és benne közel negyedszázados papi szolgálatát a Teremtőnek, hogy most, amikor találkozik Vele, szemtől-szemben látja már a Teljes és Örök Igazságot, és együtt ünnepel Vele. Látja Őt, a mindannyiunkat szerető, ránk gondot viselő Istent, és lelke örök nyugalomra és boldogságra talál.

*

Karaffa János 1973. március 11-én született Dunaszerdahelyen. Tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán végezte, ahol teológiai licenciátust és doktori fokozatot szerzett. A Központi Papnevelő Intézet (KPI) növendéke volt. 1996. június 14-én szentelték pappá.

Lelkipásztori munkája során szolgált a Felvidéken 1997-től 2010-ig, majd 2013-tól haláláig: Révkomáromban, Bakán, Felbáron, Felsőtúron, Ímelyen, Nyárasdon, Keszegfalván és Pozsonyeperjesen. Magyarországon 2010–2013 közt: két évig Piliscsabán és Klotildligeten, egy évig pedig Székesfehérvárott.

A cserkészközösség lelkes tagja volt; a hívek lelkigondozása mellett a felvidéki magyar közösség tevékeny személyisége volt. A Pázmaneum Polgári Társulás vezetőjeként jelentős szerepe volt abban, hogy a 2021-es esztendőt Esterházy János-emlékévvé nyilvánították.

Fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír
(ki)