Szenvedés és szenvedély – Bemutatták Gelencsér Gábor monográfiáját Gyöngyössy Imre filmrendezőről

Gyöngyössy Imre (1930–1994) kiváló, nemzetközi sikereket elért filmrendező volt. Kabay Barnával együtt rendezett, Jób lázadása című filmjüket – melynek ötletgazdája és egyik forgatókönyvírója Gyöngyössy Imre felesége és alkotótársa, Petényi Katalin volt – Oscar-díjra is jelölték. Nem csupán filmes volt azonban, hanem poéta is. Költészete egyenrangú a filmjeivel.

Az április 9-i budapesti könyvbemutatón Turi Attila, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke köszöntötte a megjelenteket. Kiemelte: életművével Gyöngyössy Imre nem csak a magyar filmművészetet gazdagította, alkotásaival „mély emberi és erkölcsi tanúságtételt” is felmutat. Az MMA elnöke idézett Gelencsér Gábor könyvéből: „Gyöngyössy Imre filmjeit egyfelől empátia és a mindenkori mártírok, az üldözöttek szenvedései, a megváltás és a megváltók melletti kiállás, másfelől ezen eszmék felfokozott, költői erejű, szenvedélyes kifejezése jellemzi.”

Ezt követően Csűrös Csilla, a Kossuth Rádió vezető szerkesztője, az est moderátora beszélgetett Várszegi Asztrik emeritus pannonhalmi főapáttal; Gyöngyössy Imre két egykori alkotótársával: Petényi Katalin forgatókönyvíróval és művészettörténésszel, Kabay Barna filmrendezővel, producerrel; valamint Gelencsér Gábor filmtörténésszel, az ELTE docensével.

A műsorvezető felvetésére, hogyan lehetséges, hogy harmincegy évvel a halála után Gyöngyössy Imre még mindig kevéssé ismert a magyar közönség előtt, külföldön sokkal jobban ismerik; az az ember, akinek már fiatalon nagyon nehéz sors jutott, hogyan viselte a megpróbáltatásokat, Petényi Katalin azt válaszolta: harminchárom évig volt társa és tanúja Gyöngyössy Imre életének, küzdelmeinek, vívódásainak, örömeinek, bánatainak. Együtt járták a világot; erdélyi falvakban, Európa számos helyén, távoli kontinensek menekülttáboraiban készítettek filmeket. Felelősnek érezték magukat, hogy a hontalanokról, száműzöttekről, társadalmi igazságtalanságoknak kiszolgáltatottakról szóljanak. Ez nem volt divatos dolog akkoriban, és ma sem az. A hetvenes-nyolcvanas években Gyöngyössy Imrét gyakran támadták itthon, miközben külföldi fesztiválokon vetítették a filmjeit, díjakat kapott. Petényi Katalin valószínűsíti: olyan erős volt az állambiztonsági szolgálatok besúgórendszere, hogy a kritikát is irányította.

Csűrös Csilla közbevetésére – az a feltétlen és mélységes hit, amelyet Gyöngyössy Imre a bencéseknél már tizenéves korában elsajátított, segítette abban, hogy a szenvedések ne keserítsék meg, hanem „elképesztő” szeretettel és tisztasággal forduljon embertársaihoz – Várszegi Asztrik emeritus főapát így reagált: jó talajba hullott a jó mag.

Gyöngyössy Imre tízévesen került Pannonhalmára a bencés gimnáziumba, egy vidéki orvos család szeretett gyermekeként, ártatlan tisztasággal és nyitottsággal érkezett ide. Egészen az érettségiig zavartalanul élvezhette a bencések spirituális szellemi örökségét. Az ellene húszéves korában lezajlott koncepcionális per életre szóló keresztet tett a vállára. Gyöngyössy Imre válasza, reakciója a Pannonhalmán megtapasztalt értékgazdagságból fakad. Csodálatos, ahogyan filmjeiben és verseiben is megmutatja az emberlétnek a megpróbáltatását, szenvedését, egyúttal a kiutat. Röviden: ez a kereszténység.

Petényi Katalin közbevetette: Gyöngyössy Imre soha nem beszélt azokról a kínzásokról, szenvedésekről, amiken keresztül ment az ötvenes évek elején a börtönben; néhány versében tesz ezekről említést, például amikor rákényszerítették, hogy hét napig álljon a falnak fordulva, végül összeesett, és leöntötték egy vödör hideg vízzel. A hit és a belső forradalom segítette át az embertelen megpróbáltatásokon. Vallotta és átélte: az embernek megvan az a képessége, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is megtalálja a kiutat, a reményt. Ebbe kapaszkodott.

A börtönévek erősen meghatározták az életét – mondta Gyöngyössy Imre özvegye, és köszönetet mondott Gelencsér Gábornak a monográfia címéért: Szenvedés és szenvedély… Bár soha nem beszélt a saját szenvedéseiről, élete végéig elkísérte az a trauma, hogy ártatlanul kivégzett huszonéveseket vittek el mellőle, akik soha nem élhették meg „a mai tavaszt”, vagy „az adventi hóeséseket”. Ugyanakkor szenvedélyes ember volt, egész lénye sugárzott, és mindenkivel azonnal megtalálta a hangot.

Ehhez kapcsolódva Gelencsér Gábor megjegyezte: sajnos nem ismerte személyesen Gyöngyössy Imrét, de a róla készült – és a könyvében is látható fotók – derűs személyiséget mutatnak, senki nem gondolná róla, hogy mennyi szenvedésen ment keresztül, hiszen állandóan mosolyog, nevet. Empátiával és pozitív szemlélettel fordult az emberekhez. A kötet szerzője elmondta: monográfiája címének az ötlete a passió szóból jött. Ennél jobbkor nem mutathatták volna be a könyvét: nagyböjtben vagyunk, közvetlenül virágvasárnap, a szenvedéstörténet, húsvét előtt. A szenvedés szót illetően: Gyöngyössy Imre minden filmjében sorsüldözött, a történelem viharai által megtépett egyéni sorsokat látunk. A szenvedély pedig esztétikai szempontból arról is szól, hogy filmjeire jellemző a nagyon erőteljes stilizáció, felfokozott költőiségű nyelven szólalnak meg alkotásai. Ráadásul ezek sokszor valós történetek: a valóság és a költői, eltúlzott, stilizált világ váltakozik ezekben a filmekben, és hoz létre egy ilyen értelemben szenvedélyes, költői látásmódot.

Csűrös Csilla megjegyezte: Gyöngyössy Imre ezzel is elébe ment a korának, hiszen ma a játékfilm és a dokumentumfilm szimbiózisa reneszánszát éli, ő pedig már évtizedekkel korábban élt ezzel a lehetőséggel.

Petényi Katalinhoz hasonlóan Kabay Barna is úgy emlékszik, hogy Gyöngyössy Imre szenvedései ellenére is vidám személyiség volt, könnyen megnyerte az emberek bizalmát, akik megnyíltak előtte. Börtönéveit csak úgy emlegette: „Életem kincsestára, ahonnan annyit meríthettem.” Legközelebbi környezete csak a halála után, az orvosoktól tudta meg: bár a szívoperációja sikerült, a veséje nem indult meg, annak következményeként, hogy a börtönben többször megverték. Ő erről soha nem beszélt.

Kabay Barna fantasztikusnak mondta, és megköszönte a Magyar Művészeti Akadémiának és Gelencsér Gábornak a könyv megjelenését, amelyben a szerző Gyöngyössy Imre játék- és dokumentumfilmjeit is elemzi. Ezeknek az alkotásoknak jelentős többségét a magyar közönség még nem láthatta. Ez a nagyszerű könyv, amelyre harminc évet vártak és amelynek nagyon örülnek, az első lépés lehet afelé, hogy ez megváltozzon, és Gyöngyössy filmjei a külföldi nézők után eljussanak végre a hazai közönséghez is, hogy az életművének nagy részét beborító fehér folt színessé váljon.

Csűrös Csilla idézte Prokopp Mária Széchenyi-díjas művészettörténészt: szörnyű, hogy mennyire nem becsüljük meg az értékeinket. Ahhoz, hogy ez megváltozzék, egészséges nemzeti önbizalomra lenne szükség. Nevezzük a jót jónak, a rosszat rossznak.

A beszélgetés végén Petényi Katalin elmesélte, hogyan találkozott Gyöngyössy Imre a világhírű szovjet rendezővel, Andrej Tarkovszkijjal. Gyöngyössy 1968-ban végre elkészíthette első játékfilmjét, a Virágvasárnapot. A filmbeli római katolikus pap, Simon csodákat tesz, a tömeg lelkesedik érte, ahogyan az evangéliumban Jézusért lelkesedtek oly sokan. A Virágvasárnap erősen spirituális film, ami nagyon szokatlan volt 1969-ben, így felmerült a kérdés: be lehet-e mutatni egy ennyire katolikus szellemiségű mozit? A hatóságok ezért kiküldték a kópiát Moszkvába, hogy döntsenek ott. Gyöngyössy Imrének is ki kellett utaznia, s miközben az ítéletre várva idegesen sétált fel-alá a folyóson, a közelében ugyanezt tette egy másik fiatalember. Beszélgetni kezdtek franciául, kiderült, hogy ő is filmrendező, és két éve várja, hogy bemutassák a dobozban lévő filmjét. Mi a probléma a filmeddel? – kérdezte a fiatalember. Az, hogy elhangzik benne a Szeretethimnusz, válaszolta ő. Igen? Az én filmemben is. Andrej Tarkovszkij volt a fiatalember, és az Andrej Rubljov című filmjének engedélyezésére várt. Végül mindkét film megkapta a zöld lámpát. A Magyar Filmszemlén pedig Gyöngyössy Imrét a legjobb rendezőnek járó díjjal jutalmazták, míg a forgatókönyv megosztott első helyet kapott.

A könyvbemutatón levetítették Petényi Katalin és Kabay Barna Remény és mítosz (2015) című kétrészes dokumentumfilmje rövidített változatát, valamint az alkotópáros Stigma (2021) című versfilmjét.

Málló vakolatú épület, börtönfal és -cella, amiből kibomlik a természet, a teremtett világ szépsége, ikonok, Krisztus- és Szűz Mária-szobrok, a szentháromságos Istent jelképező fény. A bezártságból, a mélységből felemelkedni a magasságba, a szabadságba. Gyönyörű, lassú, érzelmeinket megragadó zene, lágy hegedűszó, majd hirtelen váltással drámai hangzások. Tökéletes a harmónia kép, zene és szöveg között. Közben Gyöngyössy Imre verseit halljuk: „Kígyóösvények is / célt vesztenek a sötétben: / Az őrizetesek / meghúzhatják magukat végre / a verőlegények farkasvakságában. / Mi halálraítéltek / a hajnalról is megfeledkezünk kis időre. / Aztán ránk tör majd/ szemünkre szegezett / vallató reflektoraival” (Kígyóösvények). „Bizony mondom nektek / lángnyelven szólva / tanítsátok majd a csodát: / Lemondott hatalmáról / Krisztus, a Pantokrátor” (Ballada). „Mindnyájan / hátrálva bukunk át / a megűzöttek / tövig elkoptatott küszöbén. / De lépésnyire mindig / ott áll mögöttünk / teremtőnk / ha elesnénk” (Jób bölcsessége). „Reménylem Istent” (Kétszavas). „Gyerekkorom almafái / virágba borultan feltámadtak. / Van fiam és van lányom. / Utódom lesz minden halandó. / Isten lett egyetlen társam: / Betöltöm saját hiányom” (Halálközelben).

Gyöngyössy Imre rendíthetetlenül hitt abban, hogy „Szerelemmel, szeretettel legszemélyesebb emberi kapcsolatunkban képesek vagyunk egymás teljes felszabadítására… Hiszek benne, hogy

az ember szét tudja törni, meg tudja növelni saját személyes dimenzióit. Aki túl lát önmagán, személyes létén túlra sugároz. Tovább él önmagánál.”

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír